Nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy az élet igazságos – A Láthatatlanok című filmet ajánljuk

A láthatatlanok című film igaz történet alapján készült alkotás, és egy női hajléktalanszálló életének küzdelmes mindennapjait mutatja meg – az ott menedéket kapó, rászoruló emberek, és az őket támogató szociális munkások történetén keresztül. Az egyszerre érzékeny és erőteljes film húsba vágó kérdésekre és társadalmi igazságtalanságokra irányítja rá a figyelmünket – és ezeket nagyon tanulságos a pszichológia tudományával összefüggésben is megvizsgálni. Erre teszünk kísérletet ebben a cikkben – amely nyomokban szubjektív véleményt is tartalmaz…

„Egy tavaszi ünnepnapon két papnövendék igyekezett a templomba. Illendő, tiszta, ünnepi öltözékükre vigyázva lépegettek a harmatos fűben. Egy patakhoz érve észrevették, hogy a hídról a vízbe esett egy öreg anyóka, aki rőzsét cipelt a hátán. Az egyik papjelölt azonnal szólt a másiknak: »Nehogy besározd a szép ünneplődet, akkor nem léphetsz a templomba. Gyerünk tovább!« A másik azonban habozás nélkül belegázolt a sáros vízbe, visszasegítette a hídra az öregasszonyt, feladta a rőzséjét, és fütyörészve, könnyű léptekkel haladt tovább. Nem így a másik, aki a templomhoz közeledve egyre komorabbá vált, és magába fordult. Társa ekkor így szólt: „te még mindig cipeled?”

Nem tudom, ki hogy van vele, de velem viszonylag gyakran előfordul, hogy a „díszes ruhámban” elsétálok egy segítségre szoruló ember mellett. Bármennyire is „elkomorít” a gondolat, sokszor nem olyan egyszerű megtenni azt, amit – ahogy Bagdy Emőke a fenti tanmesét megidéző, „Altruizmus, segítő hivatás, személyiség” című tanulmányában fogalmaz – a „szívem bölcsessége” diktál.

Vannak helyzetek, nem is kevés, amikor – bármennyire is szeretnék – nem tudok segíteni, amikor az elesett, rászoruló és kiszolgáltatott emberek támogatásához egész egyszerűen kevés vagyok.

De szerencsére vannak olyanok, akik nálam sokkal bátrabbak, erősebbek és tettre készebbek. Például A láthatatlanok című, nem mellesleg igaz történet alapján készült film főszereplői, akik egy nőknek fenntartott hajléktalanszállót vezetnek.

A négy szociális munkás – sok sorstársukhoz hasonlóan – mindent, az elvárhatónál jóval többet tesz azért, hogy segítsék pártfogoltjaikat. De az egyébként is küzdelmes szolgálatukat nehezíti, egy ponton túl pedig ellehetetleníti az emberi tényezőt figyelmen kívül hagyó bürokrácia. Ez pedig nem marad következmények nélkül: a segítők munkáját akadályozó hivatalnokok veszélybe sodorják a rászorulók számára menedéket nyújtó szálláshelyet, és ezzel együtt minden addigi, a vendégek szociális hálójának kiépítése érdekében tett erőfeszítést.

De a kilátástalan körülményekhez hozzászokott, harcedzett és erős nők nem adják fel: egymással és pártfogoltjaikkal szövetkezve megpróbálják megmenteni a helyet, és azzal együtt a náluk menedékre találó nőket – közben egy kicsit egymást, és kicsit önmagukat is.

A film – amely a megkérdezett szociális munkások véleménye szerint kísértetiesen emlékeztet a hazai szociális szféra szereplőinek sokszor kilátástalan és végtelenül kiszolgáltatott helyzetére, Franciaországban nem várt siker lett: amellett, hogy már több millióan megnézték, rengetegen fejezték ki szolidaritásukat. A reakciók és a nézőszámok azt mutatják, hogy A láthatatlanok nagy hatással van az emberekre.

Felmerül a kérdés: miért?

Azért, mert ez a film nem kertel, nem alakoskodik, és nem akar tetszeni. Tudja magáról, hogy nem ez a dolga. Pont olyan eszköztelenül mutatja meg a segítségre szoruló embereket (akik a filmben önmagukat alakítják), és az őket támogatni próbáló, segítő szakemberek küzdelmeit, mint amilyen eszköztelenek és kiszolgáltatottak az érintettek a körülményekkel szemben. Tűpontosan ábrázolja, hogy milyen az, amikor „nem tudod eldönteni, hogy akkor most sírjál vagy nevessél”. Hogy aztán megmutassa, hogy ezekben a végtelenül abszurd helyzetekben egyiket sem lehet megúszni…

Sekélyes és művészkedő moralizálás helyett úgy, ahogy van, odateszi a horizontunkra ezeket az emberi sorsokat. Azokét is, akik segítségre szorulnak, és azokét is, akik segíteni próbálnak. Egy ponton túl ugyanis szinte lehetetlen eldönteni, hogy ki van nehezebb helyzetben: a rászoruló hajléktalan nők, vagy az őket támogatni próbáló, segítő foglalkozású szociális munkások.

És ez így nagyon nincs jól. Ez már annyira abszurd, hogy ennek a fájdalmas feszültsége mellett tényleg nem szabad, és szerintem nem is nagyon lehet szó nélkül elsétálni; ez valami, amit képtelenség nem észrevenni; amit látva egész egyszerűen erkölcsi kötelességünk szót emelni. Ez után a film után nem lehet csöndben maradni, pláne nem lehet a már megszokott, és unalomig ismételt kifogások mögé bújni. „A mindenki azt kapja, amit megérdemel”, vagy „Ki-ki a maga sorsának kovácsa” és az ehhez hasonló, a háborgó lelkiismeretünk megnyugtatására szolgáló mondatok egész egyszerűen érvényüket vesztik.

Az igazságos életbe vetett hit

Onnantól kezdve, hogy vannak emberek, akik az elesetteket látva nem úgy oldják fel a lelkükben keletkező feszültséget, hogy a másikra kezdenek mutogatni, hanem megoldást keresnek, és tesznek, egész egyszerű nincs jogalapunk ítélkezni. Onnantól kezdve nem tehetjük meg, hogy abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy az élet igazságos.

Mert nem az. Erre egy Melvin J. Lerner nevű szociálpszichológus már 1980-ban ráirányította a figyelmet: Lerner professzor The Belief in a Just World: A Fundamental Delusion című tanulmányában kifejtette, hogy alapvető tévedés azt gondolni, hogy az élet igazságos.

Az igazságos életbe vetett hit elméletének lényege, hogy miközben előszeretettel ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy kizárólag rajtunk, a mi döntéseinken, viselkedésünkön és tulajdonságainkon múlik, hogyan alakítjuk magunk körül a világot, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a rajtunk és ezzel együtt a többi emberen túlmutató körülményekről (például arról, hogy hova születünk), és az azokkal szintén együtt járó következményekről (mire predesztinál ez minket).

Ez egyébként Lerner szerint nem olyan nagy baj: ha elhisszük, hogy minden rajtunk múlik, azt is lehetővé teszi, hogy érdemben számoljunk a saját viselkedésünk következményeivel. Legalábbis addig, amíg nem lép működésbe egy másik pszichológiai „reflex”.

Alapvető attribúciós hiba

A fenti témához szorosan kapcsolódik a szintén a szociálpszichológia tudományterületéhez kapcsolódó alapvető attribúciós hiba fogalma is, amelynek lényege, hogy amikor minket ér valamilyen igazságtalanság, (például megbotlunk egy kőben) akkor azt jellemzően a körülményekre fogjuk („Ki tette ezt ide?!”). Ellenben, ha mással történik hasonló dolog, akkor az ő képességeit, felelősségét kezdjük el firtatni („Miért nem kerülte ki?” „Jaj, de ügyetlen!”)

Ezek a pszichológiai tendenciák hajlamosíthatnak minket arra (többek között), hogy ártatlan embereket ért igazságtalanságot látva az áldozatokat, az ő viselkedésüket tegyük felelőssé a szenvedésükért. És az egyetlen dolog, ami segíthet felvértezni önmagunkat ez ellen a gyarló emberi tulajdonság, és a szemellenzős látásmód ellen, ha mindezzel tisztában vagyunk.

Amikor ugyanis nap mint nap szembesülünk az utcán élő emberek kiszolgáltatottságával, akkor sajnos jó eséllyel aktiválódnak az ilyen, és ehhez hasonló lelki dinamikák. Magyarul: torzító magyarázatokkal nyugtatjuk a háborgó lelkiismeretünket és mások hibáztatásával próbáljuk csillapítani a bennünk fortyogó tehetetlenség-érzést. Így próbáljuk meg távol tartani magunktól azt a gondolatot, hogy ez velünk is megtörténhet… Ha ugyanis elfogadjuk, hogy az élet nem igazságos, és nem csak rajtunk múlik, hogy hova jutunk, az azt jelenti, hogy eztán ennek a gondolatnak a kényelmetlenségével kell együtt élnünk.

Van, aki ilyenkor azt teszi, amit valószínűleg minden, az élet igazságtalanságának tényével bátran szembenéző embernek tennie kellene: segít. Ahogy ennek a filmnek főszereplői, és úgy általában a szociális munkások is teszik.

Akik az idejüket, az energiájukat, az egzisztenciájukat, az emberi kapcsolataikat, ad absurdum a saját biztonságukat sem kímélve azon dolgoznak, hogy segítsenek a kiszolgáltatott helyzetben élő embertársaiknak visszaszerezni a méltóságukat, és minden támogatást megadjanak nekik ahhoz, hogy integrálódjanak – merthogy nagyon leegyszerűsítve ez jelentené a valódi segítséget a rászorulóknak: hozzásegíteni őket ahhoz, hogy tevékeny és hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.

„Én ezt biztosan nem csinálnám”

Ehhez képest azt látjuk – a filmben és a megkérdezett érintettek szerint a hazai szociális szférában is – hogy ezt

a végletekig kizsigerelő és emberfeletti munkát végző szociális munkások sokszor még a rászorulóknál is méltatlanabb helyzetben vannak: vérlázítóan alacsony fizetésért, egyik napról a másikra élnek.

Amiből egyenesen következik, hogy – mivel semmi esélyük, idejük, energiájuk és pénzük sem marad arra, hogy regenerálódjanak – egy ponton túl óhatatlanul kiégnek, depressziósok lesznek, és a pártfogoltjaikhoz hasonlóan ők maguk is elszigetelődnek.

Mégis sokan, megdöbbentően sokan vannak azok, akik mindennek ellenére segítő foglalkozást választanak hivatásul. Rengeteg féle motiváció állhat egy ilyen döntés hátterében – ezeknek a részletezése túlmutat a cikk a keretein. De amit viszont biztos, hogy sokakat nem a kényszer, hanem valamiféle küldetéstudat/vágy/hívás mozgat akkor, amikor ezt, vagy ehhez hasonló, küzdelmes pályát választanak.

„Én ezt biztosan nem csinálnám” – mondjuk egymásnak, vagy csak úgy magunknak, amikor látjuk ezeket az embereket és azt, hogy milyen elszántsággal és kitartással rendelik alá magukat a hivatásuknak. Ők azok, akik egy pillanatig sem gondolkodnak azon, hogy belegázoljanak-e a sáros vízbe – és egy szemernyit sem zavarja őket, ha koszos lesz a ruhájuk. Ők azok, akik a valóságban is akadályoztató bürokrácia és a méltatlan körülmények, a megbecsülés totális hiányának ellenére sem adják fel.

Ők azok, akiket minden tisztelet és elismerés megillet(ne) azért, mert a többséggel ellentétben nem fordítják el a tekintetüket, nem csukják be a szemüket és fogják be a fülüket akkor, amikor segítségre van szükség. Ők azok, akikben (sokunkkal ellentétben) megmozdul az igazságtalanságok fölött csendben szemet hunyó társadalom lelkiismerete. Ők azok, akik leveszik a vállunkról a terhet, amit – ha ők nem lennének – nekünk kéne cipelnünk.

Valójában ők a láthatatlanok. És nagyon itt lenne az ideje, hogy ne csak észrevegyük, de értékeljük és megbecsüljük őket.

A láthatatlanok című filmet, sok más igényes film mellett megtalálod a Cinego oldalán, ahol kedvedre válogathatsz a hazai művészmozik kínálatából.