“Folyton az utat keressük, csupa rejtelem között” – a Két királyság határán című könyvet ajánljuk

Szerző: | 2022. 04. 29. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 12 perc

Az amerikai Suleika Jaouad éppen elvégzi az egyetemet, és Párizsban próbál szerencsét új szerelmével, amikor kiderül, hogy leukémiás. A diagnózis után egyik napról a másikra véget ér az addigi élete, és elkezdődik a kórházi szobákkal, kemoterápiás rosszullétekkel, gyengeséggel és gyásszal fémjelzett új, másik, átmeneti. Átmeneti, mert Suleika túléli. De mi van akkor, amikor éveken át küzd valaki az életben maradásért, majd tényleg nyer a rákkal szemben? Mit kezd az ember az élettel, ha az végérvényesen megváltozott, ha soha nem lehet már olyan, mint régen?

Suleika Jaouad könyvéből elsőkézből tudhatjuk meg, milyen fizikai és érzelmi változásokon megy keresztül egy felgyógyuló rákbeteg. Mit él át egy fiatal nő, amikor egyik pillanatról a másikra elveszíti az addig természetesnek vélt stabilitását és önállóságát, mit érez, amikor szembesül teste változásaival, és hogyan küzd még akkor is az életért, amikor már legyőzte a kórt. Ez a könyv ugyanakkor nem a leukémiáról, a betegségről szól, és nem is csupán egy fiatal lány szívbemarkoló története.

A Két királyság határán a változások könyve. Azoké a változásoké, amelyek fenekestül forgatják fel az ember életet, azoké, amik kitörölhetetlenül a részünkké válnak, amelyek után nem lehet úgy élni, ahogyan addig tettük.

Rengeteg fájdalom, keresés, indulat, elkeseredettség, csalódás, és ugyanennyi erő, tudatosság, bátorság, eltökéltség és szembenézés van ezeken az oldalakon. Nincs elkendőzött gondolat vagy érzés, csak a valóság, annak minden tökéletlenségével.

Bár a téma a leukémia, a betegség és a gyógyulás, a szavak mégiscsak eszközök, amelyekkel valami jóval többről, testről, lélekről, gyászról, életről és halálról lehet beszélni. Olyan dolgokról, amikhez mindannyiunknak közünk van.

A maga kategóriájában ezt a könyvet Edtih Eva Eger A döntés című művéhez tudnám hasonlítani. Számomra mindkét könyvnek ugyanaz a legértékesebb része: nyíltan beszélnek félelmetes és nehéz élethelyzetekről, de a fókusz nem a szenvedésen van, hanem azon, hogy hogyan lehet ÉLNI egy ilyen trauma után. A Két királyság határán és Suleika Jaouad elvisz bennünket lelkünknek azon részeire, ahova a legkevésbé sem vágyunk, hogy aztán azt mondja: rendben van rosszul lenni. Így működik. Nemcsak veled, hanem velem is és mindenki mással megtörténik. Nehéz, persze. Félelmetes, igen. Fájdalmas, naná. De élsz. És ez ezzel is jár.

Sokk – beszűkült világ

“A mi családunkban nem szokás mások előtt sírni. Amint aznap este hazaértünk, anyám visszavonult a műtermébe, és magára zárta az ajtót. Én a saját szobámba zárkóztam, és magzatpózba kuporodva húztam a fejemre a takarót, apám pedig a házunk közelében álló kiserdőbe indult hosszú sétára, ahonnan két órával később kivörösödő szemekkel tért vissza.”

A testünkről egészen addig hajlamosak vagyunk akár elfeledkezni is, amíg valami baj nem történik. Természetes, hogy futni, jógázni tudunk, hogy ételt készítünk magunknak vagy elmosogatunk. Amikor mindez megváltozik, mondjuk egy baleset következtében, az megváltoztatja a testünkről és a működéséről alkotott elképzeléseinket.

Suleikának viszont nem balesete volt, hanem egy az egész szervezetét legyengítő betegséggel állt szemben. Abban a pillanatban, amikor szembesült azzal, hogy a teste végérvényesen meg fog változni, még nem indult el ez a változás. Bár voltak fizikai tünetei (hiszen éppen ezért került orvoshoz), a lelki sokk előbb jelentkezik, mint a legnagyobb fizikai traumák, amelyeket át kell élnie.

Amikor szembesülünk azzal, hogy valami végérvényesen meg fog változni, megáll az idő, beszűkül a látótér és az élet egy addig ismeretlen oldalát mutatja meg.

A sokkban némaság van, fájdalom és félelem. Hirtelen bénultság, amit csak egyre érthetetlenebbé tesz, hogy az élet tovább folytatódik, csak éppen nem úgy, ahogyan addig bármikor.

Gyász – az egyik királyság alagútjai

A kezdeti sokk pillanatai után Suleikában kezd tudatosulni, hogy soha többé nem lesz már az az ember, aki volt. Mielőtt a kórházba indul, még egyszer utoljára pillantást vet a gyerekkori szobájára, ahova tudja, hogy többé nem tér vissza gyerekként.

“Aki a halállal néz szembe, annak a gyász a jelenben kezdődik, magányos, előzetes búcsúk formájában, még jóval a test utolsó lélegzete előtt” – írja ezekről a pillanatokról.

A gyász végigvonul az egész könyvön, és minden arcát megmutatja a tagadástól a dühön keresztül az elfogadásig. Suleika gyászolja a gyerekszobáját, gyászolja a testét, ami végérvényes változásokon megy keresztül, gyászolja az álmait, a szerelmét, gyászolja elveszített barátait, sorstársait, akik nem élik túl azt, amit ő igen.

“A gyász szelleme minden figyelmeztetés nélkül állít be. Éjjel érkezik és felriasztja álmából az embert. Üvegszilánkokkal szórja tele a mellkasát. Nevetés közben félbeszakítja egy partin, és megdorgálja, amiért egy pillanatra is megfeledkezett magáról. Addig kísért minket, míg a részünkké nem válik, és árnyékként követ minket minden pillanatban” – írja, amikor egy kórházban megismert barátja miatt érzett gyászáról beszél.

A gyászhoz sokunknak könnyű kapcsolódni: elfogadni, hogy valami nincs többé, amit szerettünk – vagy szerettünk volna -, mindannyiunk életének része. Legyen az egy szerettünk, a saját egészségünk, egy karrierálom vagy egy háziállatunk, a veszteség olyan változást jelent, aminek megváltoztathatatlanságával csak egy dolgot tehetünk: elfogadjuk.

“…most ébredek rá, hogy el kell fogadnom: van, amit nem lehet végleg lerendezni – sem az élőkkel, sem a holtakkal” – írja a szerző.

Az elfogadás ugyanakkor soha nem egyszerű folyamat. A tövestül kicsavart élet nem lesz ugyanolyan, ha sikerül is máshova ültetnünk. Abba pedig bele se gondolunk, hogy akinek szembe kell néznie a halállal, majd túléli, annak szembe kell néznie az élettel is. Hogy az, amitől a legjobban rettegett, nem következett be. Szóval itt a lehetőség élni. De mihez kezd az, aki évekre rendezkedik be arra, hogy a halállal vívjon? Mihez kezd az élettel, ha végül elnyeri?

Suleika édesanyja így fogalmaz: “Tudod, mi a fura? A mindennapok szintjén majdhogynem jobban bírtam, amikor nagyon beteg voltál. Vészüzemmódra váltottunk, és csak egyvalamire koncentráltunk: hogy gondoskodjunk rólad. Nem vallhattam be, mennyire félek, hogy nem éled túl. Magamnak is csak most engedtem meg, hogy átérezzem a félelmem, hogy jobban odafigyeljek arra, számomra mit jelentett ez az egész, hogy már jobban vagy.” 

Ettől a vallomástól döbbentem rá arra, hogy

azok a hozzátartozók, akiknek egy betegség után életben marad a szerettük, pontosan ugyanazon mennek keresztül, mint azok, akik elveszítik. Azzal a különbséggel, hogy aki meghal, már nem tud jelen lenni és segíteni a feldolgozásban. Aki túléli, az viszont igen. De ez sem sokkal egyszerűbb.

Feldolgozás – a másik királyság fényei

Ahogy mondtam, a Két királyság határán nem a szörnyűségekről szól, hanem a valóságról. Az életről, aminek nem az ellentéte, hanem a része a halál. 

Suleika feldolgozási folyamata már a betegség alatt elkezdődik, amikor rátalál arra, ami értelmet ad a mindennapjainak: elkezd írni. És hogy miről ír? Arról, ami vele történik, arról, amit átél, arról, ahogyan érez. Arról, amiről eddig nem sokan írtak.

Ahhoz viszont, hogy az ember hitelesen tudjon megnyilatkozni, elengedhetetlen, hogy kapcsolatba, sőt, igen közeli kapcsolatba kerüljön saját magával és az érzéseivel. Azzal, ami ténylegesen történik vele. Azzal, amivel a legkevésbé sem szeretne kapcsolódni, mert csak arra vágyik, hogy újra visszakapja a “normális” életét. Azt, amit megszokott, azt, ami azelőtt volt. Suleikánál párhuzamosan folyik a gyász legmélyebb bugyrainak megélése és a feldolgozás folyamata.

A legváratlanabb megpróbáltatást ugyanakkor nem maga a betegség, és a halállal való szembenézés jelenti:

“Három és fél év után – vagy négy év után, ha akkortól számoljuk, amikor a viszketés először jelentkezett – hivatalosan is leszámoltam a rákkal. Azt hittem, diadalmas lesz ez a pillanat. Azt hittem, ünnepelni akarok majd. Ám ehelyett egy újabb számvetés kezdetének érzem. Az elmúlt ezerötszáz napot fáradhatatlanul egyetlen célnak szenteltem – hogy túléljem. Most pedig, hogy életben maradtam, rá kell jönnöm, nem tudom, hogyan éljek.”

“Hiányzik a kórház világának rendje. Ott mindenki más is össze volt törve, nem csak én, de idekint az élők között imposztornak érzem magam, összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és képtelen vagyok boldogulni.”

A gyógyulást követően Suleikának meg kell küzdenie a poszttraumás depresszióval, amiből az egyetlen kiutat az jelenti számára, ha előre tekint. De mit tesz az ember, amikor a semmi és a minden egyszerre van előtte? Amikor nem tudja igazán, hogy mihez kezdjen azzal a szabadsággal, amit az élete visszanyerése jelent számára? Elindul egy országjáró körútra, hogy felkeresse azokat az embereket, akik levelet írtak neki az írásait olvasva, és közben feldolgozza azt, ami vele történt. Így ír az indulása pillanatáról:

“Ha maradok, mindörökre átadom magam a vereség újra meg újra megismétlődő érzésének. Ha elindulok, új történetet írok. Valójában nemigen van választásom.”

Úton – királyságok határán létezni

“A nem-tudás óceánjában evickélni – ez az én állandó feladatom. Sosem tudhatom, épp nem ólálkodik-e kóbor rákos sejt a csontvelőmben. Nem jósolhatom meg, testem nem futamodik-e meg az elől, amit magammal vagy másokkal szemben vállaltam. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy a szó hagyományos értelmében meg akarok-e állapodni. Egyvalamit azonban kezdek megérteni: sosem tudhatjuk. Az életben folyton az utat keressük, csupa rejtelem között.”

A Két királyság határán című könyvet mindenkinek ajánlom, aki valaha érezte elveszettnek magát. Aki élt át veszteséget, esetleg szembenézett a halállal, vagy csupán nem tudja, hogy merre halad az élete. Segítek: egyikünk sem tudja. Suleika Jaouad pedig a saját történetén keresztül gyönyörűen mutatja meg ennek a nem tudásnak a fájdalmát és szépségét. Hogy saját életünkkel is nagyjából azt tehetjük, amit Suleika édesapja tett, amikor elindult az országjáró útra:

“Apám ott áll mellette, és látványosan háta mögé rejti a kezét. Ahogy kihajolok, látom, hogy a kocsi mögé lép, és egy pohár vizet löttyint a hátsó ablakra. Régi tunéziai szokás, amit számtalanszor megtett már: vizet önt szerettei után, ha hosszú útra indulnak. Áldás, hogy épen és egészségesen térjenek vissza.”

 

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bokor Ági
Szövegíró, improvizációs tréner, imprószínész és drámapedagógus. Szerinte a komolyan vett játék tulajdonképpen maga az élet. Szövegíróként és improvizációs tréneri munkája során is azt szeretné elérni, hogy minél többekhez és minél egyszerűbben jusson el az a tudás, amitől egyszerűen kicsit jobb az élet. Szeret bringázni, szereti a nyarat, és a kutyáját, Bobeket.

Pin It on Pinterest

Share This