Utazás a krízisek birodalmába – Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című regényét ajánljuk

Szerző: | 2021. 09. 21. |

Az autó a pályáról kisodródik a földekre, a krízisekbe pedig mintha mindenki egyszerre sodródna bele. Az autó nyomait beszántják, nyomozás nem indul. Négy magányos szereplő próbálja megtalálni a kiutat a homokos, szomorú, vizes síkról. Közben vannak, akik találkoznak is, próbálnak kapcsolódni egymáshoz, a kérdés már csak az, hogy képesek-e az átjárásra (és egyáltalán lehetséges-e az átjárás) világok és tudatállapotok között. Kiss Tibor Noé harmadik kötete, a Beláthatatlan táj a krízisek regénye.

„Bizonyos mondatokat sosem akarunk hallani, mert tudjuk, hogy végleg megváltoztatják az életünket.”

Kritikus állapot az, ahonnan nincs már visszaút. A krízis – eredetileg orvosi fogalomként – fordulópont, határhelyzet, ahol eldől, hogy az életveszélyes állapot az élet (a gyors javulás) vagy a halál (a rohamos leromlás) irányába változik. Pszichológiai szempontból ez az a pont, ahol az egyén szembesül azzal, hogy az élete nem folytatható úgy, ahogy addig. Itt utalunk magára a válságos állapotra is, az átmenetre, amiben már nyilvánvalóvá vált, hogy valami örökre elveszett, a következmények beláthatatalanok, a jövő pedig kilátástalan. A váratlan vagy épp várt fordulat beránt magába, csak ez lesz fontos, sőt, csak ez létezik. Csak a most van, elmosódott képek, (be)villanások, emléktöredékek.

Veszély és lehetőség, elakadás, az előző egység szétesése után egy új egység felépülése. Így szoktuk emlegetni a lélektani krízist. Szép megfogalmazások egy nyugodt, biztonságos és bölcs nézőpontból. Az átmenetben azonban még (vagy már) semmi sem biztos.

Egy válságos állapot még visszatekintve is szürreális: mint egy rossz álom, „mintha nem is velem történt volna”. Az átélőjének viszont ez a valósága.

Amikor válságba jutunk, minden és annak az ellenkezője is igazzá válik, ez gyönyörűen megmutatkozik Kiss Tibor Noé szövegének felépítésében is. Ahogy Hajduska Marianna írja a Krízislélektan című könyv bevezetőjében: „A krízis egyszerre teszi filozofikussá és agresszorrá, művésszé és hétköznapian banálissá átélőjét.” Ilyenkor – ahogy a regény szereplői –, egyszerre vágyunk és vagyunk fogékonyak a másokhoz való kapcsolódásra, és egyszerre zárkózunk totális magányba.

„Elhúzom a függönyt, de kint sincs fény. Szürke minden, köd van. Atomtámadás után tíz perccel.”

Pszichés válságaink, bár egyediek, nagyjából azonos mintázat szerint futnak le, átlagos kifutási idejük 6-8 hét. Ekkora időtartamot ölel fel a Beláthatatlan táj cselekménye is, amiben végigjátszódik (minden karakter életében) a négy válságfázis, az atomtámadástól a megrettenésen, majd a küzdelmen és kapkodáson át a megoldásig. Már akinél van ilyen.

A krízis átélője egy homályos vagy töredezett történetben él, és azt ismétli leállíthatatlanul. Valójában nem történetet mesél, hanem a saját érzelmeit próbálja megdolgozni, amikben gyakran különösen intenzív a tehetetlenség érzése, ami egyszerre jelenik meg a sürgetettséggel és a kétségbeeséssel.

A pánikrohamokat is e kettőnek a feszültsége okozza (az egyik szereplőnél ez meg is jelenik). A kérlelhetetlen és elárasztó érzelmek cselekvési készenlétté válnak, az ember kapkodni kezd, egyszerre szeretne mindent és annak az ellenkezőjét, csak hogy kimeneküljön ebből a nyomorúságos és reménytelen ködből.

A krízis-szakirodalom négy fő kategóriát említ – ezeknek a teljes palettája felbukkan a regényben:

  1. Normatív vagy fejlődési krízisek – életszakaszváltásokhoz köthető, szükségszerű válságállapotok (legismertebbek a serdülőkor és az életközépi válság, de ilyen például a szülőkről való leválás, a házasságkötés és a nyugdíjazás is),
  2. Akcidentális krízisek – váratlan, véletlenszerű életesemények következményei (egy baleset, betegség, a legtöbb veszteségélmény ide tartozik, azonban a fel nem dolgozott gyász elhúzódó krízissé is válhat),
  3. Krízismátrix – amikor egy zajló normatív krízis ideje alatt egy vagy több akcidentális krízis is bekövetkezik (ezért is különösen sérülékenyek például a kamaszok a veszteségélményekre),
  4. Elhúzódó vagy krónikus krízis: sikertelen megoldások eredményeként a válságállapot állandósul (a rosszul működő vagy bántalmazó kapcsolati és társadalmi-gazdasági rendszer válságai tipikusan ilyenek, de a krónikus magány vagy a klinikai depresszió állapota is ide sorolható).

Fontos leszögezni, hogy a krízis önmagában nem gond, mert a szenvedés átmeneti és legtöbbször szükséges a gyógyuláshoz és a fejlődéshez. A gond a krízismátrixszal és a krónikussá válással van. Az első esetében rövid időn belül kapjuk a nagydózisú stresszt, ami azonnal mindent feléget, mint egy atomtámadás. A másikban lassan, de biztosan süppedünk bele a mocsárba, amiből nemcsak kijönni nehéz, hanem ezt észrevenni is. Érzékletes példája ennek a könyvben visszatérő helyszín, a lápos.

A Beláthatatlan táj a krízismátrix regénye. Maga a krízis, vagyis a beláthatatlan táj az, ami összeköti a karaktereket, mint egy ötödik szereplő, amihez térkép ugyan nincs, mégis mind ismerik, mind ismerjük.

„Egyenesen megyek ugyanott vagyok csend sötét.
Akármelyik ajtót nyitom ki ugyanott vagyok.”

A négy szereplő krízisét, a válságállapotok szövevényes hálózatát belülről szemlélhetjük. Nézzük, miben is vannak ők.

A tanár

Négyük közül a legsúlyosabb krízismátrix az övé. Ötvenes évei elején jár, életközépi válsága valószínűleg egy ideje húzódik, majd hirtelen „második kamaszkorba” fordul át. Mindez tekinthető egy normatív állapotnak, nála azonban különösen erősen megjelenik a halálszorongás, amit egy sokkoló, váratlan esemény, a lánya balesete aktivál, és ezzel elindul nála egy előzetes gyászfolyamat is. Története mindezek mellett párkapcsolati veszteséggel is tarkított (nem is eggyel), ráadásul egy új szerelem felbukkanása tovább kavarja a már jócskán felkavarodott állóvizet. Az emocionálisan gátolt férfi élete hirtelen érzelmi cunamivá változik, amiben – valódi megoldások híján – csak kapálózva sodródik.

Dorka

Az ő krízisével indul a regény, autóbalesetet szenved. Valódi határhelyzetbe kerül, a szó szoros és orvosi értelmében élet és halál közötti az állapota. Az ő élethelyzetét emlékbevillanásaiból tudjuk valamennyire rekonstruálni. A húszas évei végén járó lány a szüleiről való leválást (normatív krízis) sikeresen megvívja, az elszakítottsággal azonban már nem biztos, hogy meg tud birkózni. Anyja hirtelen „elvesztése” miatt nehezen körülírható, ezért nehezen megdolgozható gyászon megy át, és az ő esetében is lehet további kapcsolati veszteség is. Összességében egy olyan fiatal felnőtt képe rajzolódik ki, aki keresi önmagát, és hála a támogató hátterének, sikeresen megküzd a nehézségeivel. Mindemellett sejteni lehet, hogy vannak az életének nem felvállalt, integrálatlan részei.

Zsófi

A másik húszas éveiben járó női karakter életét meghatározzák évek óta húzódó krízisei: egy gyász, ami megrekedt a tagadásban, valamint a felnőtté válással való küzdelem úgy, hogy túl hamar kellett felnőnie. Legnagyobb belső konfliktusa talán a valódi önmaga megtalálásának szükséglete és a mindig mások igényeinek alávetett, szülői szerepbe kényszerült része között húzódik. A megoldhatatlan dilemmában az állandósult magány és szégyenérzet mindennapjainak része. Bujkál a sötétben, próbál észrevétlen lenni, mígnem valaki észreveszi, és élete nem várt fordulatot vesz. Ez egy szerelem, amiben ismét a végletek, az intimitás vágyának és a közeli kapcsolatból való menekülésnek a késztetése közé záródik. Egy végső felismerés újabb krízist eredményez nála, de ennek köszönhetően megtalálja a kiútját. Nála tényleg összeáll a kép, és ő az egyetlen szereplő négyük közül, aki saját döntéseket hoz.

Zsófi öccse

Az ő „alapkrízise” a kamaszkor, ami – megtartó erők és eszközök híján – egy állandósult és kilátástalan, hol sivár, hol kezelhetetlen feszültségekkel teli senkiföldje. Másképp, mint Zsófinál, de nála is zajlik egy megakadt vagy inkább meg nem élt gyászfolyamat. Valószínűleg egészen kiskorától egy bizonytalan, veszélyes közegben élt, a biztonságos kötődés vágyát azonban hárítja, ehelyett folyamatosan keresi az izgalmakat, generálva maga körül a konfliktusokat. Egyszer azonban túl messzire megy, a harcmező pedig kintről be, vagyis énjének nehezen meghatározható határain belülre kerül. A bűntudat átélésével a krízis valósággá válik számára, amiért – ha másért nem is – kénytelen felelősséget vállalni.

„töredezett árnyékok a sóderen”

A krízis egy átmeneti, vagy nem-hely az ember életében. (A fogalom eredetileg Marc Augé francia etnográfustól származik, és olyan fizikai, főleg városi terekre vonatkozik, amelyeket mi emberek bár nap mint nap használunk, mégsincs hozzájuk személyes kötődésünk, és – ellentétben a lakóhelyeinkkel – nem is mondanak el rólunk semmit.) A beláthatatlan táj rólunk nem mesél, de egy egyetemes emberi élményről igen: hogy életünk beszántott talajából szárba szökkenhet bármi új és szebb – ha sikerül belaknunk. Ha nem, akkor pedig behinthetik sóval.

Az ebben rejlő feszültséget nagyon jól érzékeltetik a szerző leírásai és valódi nem-helyeket ábrázoló képei, amikhez úgy tűnik, lehetetlen kapcsolódni. Onnantól kezdve viszont, hogy emberek kapcsolódnak bennük/rajtuk, jelentéssel és jelentőséggel bírnak – megszűnnek nem-helynek lenni.

A regény karakterei próbálnak egymásba kapaszkodni, kétségbeesett kommunikációs kísérleteket tenni, amiket vagy elhibáznak, vagy egyszerűen egyikük sincs abban az állapotban, hogy képes legyen tartani a másikat. Mind a négyüknek máshol van a fókusza, képtelenek egymás felé nézni.

Ha egymásba nem is, a saját érzéki vagy érzékelhető valóságuk kis darabkáiba kapaszkodnak. Képekbe, hangokba, illatokba, ízekbe, érintésekbe, testérzetekbe és ezek hálózatába. Ennek legszebb példája a könyvben a kómában lévő Dorka versben megjelenített belső monológja, ami az érzékelés szerteágazó asszociációs hálóján keresztül vezet az emlékek világába.

„mintha ez az áramlás kimosna belőlem valamit, és lassan megtisztítana.”

Krízisben nem célunk a diagnosztizálás. Egyes pszichés problémák (pl. depressziós vagy pániktünetek) átmenetileg normálisnak tekinthetők. A szereplők megoldási próbálkozásai tulajdonképpen normális reakciók abnormális helyzetekre.

Gyakran a megküzdés lényege nem a helyzet megváltoztatása, hanem a helyzettel járó stressz elviselhetetlen feszültségének csökkentése. Utóbbi megoldások azonban átmenetinek bizonyulnak, és van, hogy súlyosbítják az amúgy is súlyos helyzetet.

A négy szereplő megküzdései sokszor ilyenek. Krízis esetén viszont mindenki olyan megoldásokhoz nyúl, amit ismer vagy amire mintája van, és ezek akár önpusztítóak is lehetnek. A regényben is hol láthatóan, hol sejthetően felbukkan a függőség, az öngyilkosság és ezek generációs öröklődése.

A férfi karakterekre a sodródás jellemző (nekik még nevük sincs a könyvben).

A tanárnak ideig-óráig működő válságstratégiái vannak, és ebből akad bőven. Kapkod is egyiktől a másikig. Visszamegy a baleset helyszínére, de nem azért, hogy nyomozzon, inkább magyarázatokat keres a felfoghatatlanra. Keresi az intimitást is, közben elfut az érzelmei elől (és tényleg jár futni), néha iszik. Mindezek azonban valódi megoldást nem nyújtanak. Egy többszörös/halmozódott válságállapotban mi jelenthetné a megoldást? Mit kellene először megoldani? Zsófi öccse is különféle szerekhez és illegális ügyekhez nyúl, helyzetének tarthatatlanságában ő is elhatározásra jut – ki tudja, hányadszor.

A regény két nőalakja régóta szenved a gondoskodás hiányától, és ezt valószínűleg senki sem látja. Dorka egy kórházi ágy, Zsófi az otthonának foglya. Egyiküknek a teste, másikuknak a lelke magatehetetlen.

Mind a nők, mind a férfiak keresik önmagukat, egyre égetőbb kérdéssé válik, hogy ki képes megtenni a döntő lépést önmagáért. Eközben egyre sötétebb és hidegebb lesz, ahogy közeledik a karácsony. Lassan letelik a 6-8 hét, a legsúlyosabb érzelmek kifutnak, elérkezik a radikális tettek ideje is.

Talán az egyetlen valódi megoldás Zsófié, aki lehet, hogy ezzel újabb lavinákat indít el. Az ő útja a traumáival való szembesülés, az érzései beengedése, ahogy fokozatosan kapcsolódni kezd önmagával, kimerészkedik a világba, a fényre, elindul a csigalépcsőn felfelé.

„Aki megáll homokos, vizes síkon, az tudja”*

A Beláthatatlan tájban bepillantást nyerhetünk egy olyan helyszínre, ahol egyikünk sem járna (újra) szívesen. A kulcs az empátia, hogy ne egyfajta érzelmi katasztrófaturizmus legyen, amikor mások életválságait szemléljük. Hiszen bármelyik (lehet) a sajátunk.

Ajánljuk a regényt mindenkinek, aki volt már valaha krízisben, megharcolt vele, és éppen izgalomra vágyik, annak, aki épp kapaszkodót, együttérzést keres a válságba jutott részének. A könyv szereplőivel – hála Kiss Tibor Noé érzelmi őszinteségének és empátiájának – mind együttérezhetünk, még akkor is, ha a világuk nagyon távolinak és megközelíthetetlennek tűnik. Hiszen mindannyian jártunk már a beláthatatlan tájon, és ne szépítsük, fogunk is, és nem kell ott feltétlenül egyedül lennünk. Lehet velünk valaki, aki mer, és segít nekünk körbenézni, majd továbbmenni. Ha más nem, az a megerősödött önmagunk, aki már nem fél a magány fájdalmától, mert jól ismeri azt.

Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című regénye 2020-ban jelent meg a Magvető Kiadónál.

Felhasznált irodalom:

Marc Augé: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. Műcsarnok, 2012.

Hajduska Marianna: Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, 2015.

*dalszövegrészlet: Kispál és a Borz: Zár az égbolt (Bálnák, ki a partra, 1997).

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Horváth Gabriella
Horváth Gabriella pszichológus, művészetterapeuta, a Tetris Terápiás Központ munkatársa. A változásban éli meg az állandóságot, és a természetből merít energiát és inspirációt. Örök kíváncsisággal tekint a külvilágra, ami lelkesíti, azt szívesen megosztja másokkal is, emellett egyre inkább értékeli az önmagával töltött időt. Szereti, ha a dolgok színe és fonákja is látszik – hiszen így teljes a kép.

Pin It on Pinterest

Share This