Nem minden kudarc, ami annak látszik – Hogyan kezeljük a teljesítményünkkel kapcsolatos gondolatainkat?

Gyakorlatilag minden pillanatban kihívások és feladatok elé állítanak a mindennapok. Van, amikor tudásunkat, képességeinket mérik fel, máskor rátermettségünkre kapunk visszajelzést, vagy emberi kapcsolatainkban merül fel a siker és a kudarc kérdése. Ha belegondolunk, nem is kifejezetten magától a kudarc tényétől félünk, hanem attól, hogy nem fogjuk tudni feldolgozni a kudarcnak az élményét. Ez oda vezethet, hogy elkerüljük a kihívásokat, amelyek révén tágíthatnánk a határainkat, és nem vállaljuk azokat a feladatokat, amikből tanulhatnánk. A kudarcérzés feldolgozásának – vagyis a kudarcmenedzsmentnek – azonban lehetnek tudatos lépései és stratégiái, amelyek segítenek megküzdeni a negatív érzésekkel, és pozitív irányba terelhetik a gondolatainkat.

Fotó: Harmony Lawrence

Az elraktározott élményeink határozzák meg, hogy alapvetően milyennek látjuk önmagunkat – így azt is, hogy sikeresnek vagy sikertelennek érezzük magunkat. Az élményekre általában jellemző, hogy a hozzájuk kapcsolódó érzéseket a bennünk levő szubjektív, időnként csalóka gondolatainkkal akár sokszorosára felnagyíthatjuk, eltorzíthatjuk.

Gyakran nem maga a tényleges történés hat ránk, hanem az ezzel kapcsolatos érzéseink és gondolataink, ahogyan magunkban értékeljük és megéljük az adott eseményt, ami sokszor nem a valóságot tükrözi.

Ennek értelmében a siker nem ugyanaz, mint a sikerélmény, a kudarc pedig nem ugyanaz, mint a kudarcélmény. Nemcsak a realitástól távolíthat el, hanem az önmagunkról alkotott képet és önértékelésünket is erősen befolyásolhatja, akár tévutakra is viheti az, ha pillanatnyi teljesítményünkkel és gondolatainkkal azonosulunk.

Elképzelt és tényleges kudarcaink

A mindennapokban a sikernek és a kudarcnak különböző arcait, megnyilvánulásait tapasztalhatjuk – lehetnek például elképzelt és tényleges kudarcaink. Ha úgy érezzük, hogy kudarcot vallottunk, nem árt végig nézni a lehetőségeket, hogy ezt miből gondoljuk: valós-e az értékelésünk, egyáltalán mihez mérjük? A kudarctól való félelem felnagyíthat egyes külső jelzéseket, amiket hajlamosak lehetünk indokolatlanul negatívan megítélni. Ha csupán abból ítélem meg a kudarcot, hogy valaki mogorván néz, nem figyel rám, elutasítja a kérésemet, akkor ezek nem objektív jelzők. Az elképzelt kudarcot a saját elménk építi fel: a kudarctól való rettegés fokról fokra egy mentális konstrukciót gyárt le, amit annyira valósnak érzékelünk, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a tényleges valóságtól.

A siker és a kudarc a legtöbb esetben egy skála végpontjai, a teljesítményünk pedig valahol a kettő között helyezkedik el. Nem célravezető mindent vagy semmit paradigmában gondolkodni, mert a teljesítményünk soha nem nulla és soha nem tökéletes: általában nincs abszolút siker és abszolút kudarc sem. A siker- vagy a kudarcélmény mindig attól függ, hogy a teljesítmény a megfogalmazott igényszint alatt vagy fölött helyezkedett el – azaz attól, hogy mit várnak el tőlem, mit várok el magamtól, mennyire sikerül megütnöm ezt az elvárt szintet.

Hajlamosak vagyunk például kudarcként elkönyvelni magunkban azt, ha egy feladattal nem haladunk abban az ütemben, amit eredetileg elvártunk magunktól. Azonban megtörténhet, hogy útközben jövünk rá, milyen további készségeket kell elsajátítanunk, vagy arra, hogy több időt vesz igénybe, hogy elmélyedjünk a készségek tanulásában. Nem tekinthető kudarcnak az sem, ha kényszerítő körülmények miatt az eredeti terven változtatnunk kell, és új megoldásokat kell keresnünk: ez akár kihívás is lehet számunkra, ami sikerélményt is tartogathat. Az említett példák mind fejlődési folyamatok, és sokkal többet érnek, mint az egyszerű feladat teljesítése.

A legfájdalmasabb kudarc, amikor úgy érezzük, emberi kapcsolatainkban személyünket utasítják el, teljes lényünkre mondanak nemet: nem voltunk elegek valakinek. Valójában az elutasításnak számos oka lehet, aminek nincs feltétlenül köze hozzánk, hanem az illető személy pillanatnyi igényeiről, hangulatáról, gondjairól vagy boldogtalanságáról szólhat.

Azon is sokszor megütközünk, ha valaki rosszindulatú, undok velünk szemben, de nem árt, ha arra gondolunk, hogy ilyen helyzetben azért is viselkedhet így, mert gondjai vannak a saját életében.

Persze vannak esetek, amikor pontosan mérhető a kudarc és a siker. Léteznek tényleges kudarcok, amelyek valamilyen veszteségben mérhetők: nem kapunk meg vagy elveszítünk valamit. Ha állásinterjúra jelentkezem, akkor nincs részleges siker, csak két lehetőség van: megkapom a vágyott állást vagy sem. Azt sem lehet relativizálni, hogy elhagyott-e a párom vagy sem, ha már megtörtént; lehet persze őt hibáztatni és magunkat tisztára mosni, de ezzel nem jutunk előbbre.

A belső kritikus hang

Kudarc esetén gyakran negatív gondolati spirálba kerülünk, és olyan belső párbeszédet hozunk létre, amivel csak bántjuk magunkat. Nem elég a tényleges kudarc ténye, hanem megduplázzuk vagy akár megsokszorozzuk a megélt fájdalmat.

Ilyenkor sokkal sötétebbnek állítjuk be a helyzetet, mint amilyen valójában, mert megszólal egy belső hang, amely különféle negatív dolgokat mondhat. Ez a hang sokszor ismerős lehet valahonnan: lehet, hogy egy közeli személy hangja, akinek a kritikája annyira rögzült bennünk, hogy saját magunkban visszük tovább, újra gyártjuk a fájó mondatokat, és saját magunknak mondjuk az ő hangjával.

„Nem vagyok elég jó, sosem fog sikerülni nekem”; „Nem vagyok jó semmire”; „Tehetségtelen vagyok, nekem soha semmi sem sikerül az életben” – mondja az a bizonyos hang. Ezekben a mondatokban általánosítunk, nem vesszük figyelembe, hogy számos képességünk van, rengeteg területen kamatoztathatjuk ezeket, és idővel fejlődhetünk.

Sokszor azért kritizáljuk magunkat, mert valamiért azt hisszük, hogy ha sárba döngöljük saját magunkat, akkor a kívülről jövő kritika már nem fog annyira fájni. Még mindig kevésbé fáj, ha én bántalmazom magam, mint ha más tenné – gondolhatjuk tévesen.

Azért is büntethetjük magunkat a kudarc után, mert úgy gondoljuk, hogy már nem jár nekünk a szeretet vagy megbecsülés. Ennek az oka sokszor a szülő-gyermek kapcsolatban keresendő: ha azt szoktuk meg gyermekkorunkban, hogy a kudarcaink után nem érdemeljük meg a szeretetet, akkor hajlamosak leszünk később is ezt megteremteni magunkban. Pedig a világ nem így működik: a sikertelenség után is ugyanúgy megérdemeljük a megbecsülést és a szeretetet, ahogyan előtte is. Gondoljunk bele, nekünk milyen mértékben változnak a szeretteink iráni érzelmeink, ha kudarc éri őket: sokszor nemhogy csökkenne, hanem még erősödnek is a pozitív érzéseink.

A kudarcmenedzsment alapja, hogy a negatív belső párbeszédet tudatosan felváltjuk pozitívabb gondolatokkal. A fentebb leírt negatív mondatok így hangozhatnak: „Most csak ennyi sikerült, de következő alkalommal jobb leszek”; „Ez valamiért nehezen megy nekem, de rengeteg egyéb dologban tehetséges vagyok”; „Ez most nem ment, de holnap újra megpróbálom, és hiszek benne, hogy sikerülni fog.”

„Mások bezzeg…”

A pillanatnyi kétségbeesés miatt gyakran azt is érezhetjük, hogy mindenki más sikeres, jobb nálunk, tökéletes életet él, és az egész világon csak mi szenvedünk kudarcot – ettől a gondolattól persze még szerencsétlenebbnek érezzük magunkat. Ilyenkor felnagyítjuk a saját kudarcunkat, és nem vesszük észre, hogy mindenki a saját kihívásaival küzd meg a siker felé vezető út során. Minden bizonnyal másoknak is voltak hasonló kudarcélményeik, csak azokról mi nem tudtunk, vagy gyorsan átsiklottunk felettük.

Fotó: Ulrike Mai

A kudarcélmény gyakran összehasonlításból ered: azt gondolhatjuk, hogy a másik jobb, többet tud vagy szerethetőbb. Az összehasonlítás csalóka lehet, ha két ember teljesítményét hasonlítjuk össze. Azért is, mert egy adott területen nyújtott pillanatnyi teljesítményre vonatkozik. Másfelől, ha a másik jobb, lehet többet dolgozott, vagy egyszerűen csak tehetségesebb azon a területen. Lehetnek egyéb területek, ahol mi vagyunk jobbak nála. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy hány kudarcélményen ment keresztül az illető személy, ameddig eljutott oda, hogy jobb legyen nálunk.

A társadalom manapság arra kondicionál minket, hogy sikertörténetek szereplői legyünk, legyőzzük a nehézségeket: a kudarcot, a betegséget, a magányt vagy a gyászt.

A sikeres emberek történetei csak úgy özönlenek felénk a közösségi médiából, és sokszor nehéz végig nézni a környezetünk folyamatos sikereit, főleg, ha közben minket éppen kudarcélmény ér. Félrevezethet, ha saját élettörténetünket hasonlítjuk össze a mások történetével, és úgy gondoljuk, hogy mások sikeresebbek: talán annak mutatják magukat, de a látszat mögött sok nehézség és küzdelem lehet.

Mintha meg sem történt volna

Függetlenül attól, hogy elképzelt vagy tényleges kudarc okozza, a kudarcélményt mindannyian szeretnénk elkerülni, ezért tudattalanul azon dolgozunk, hogy csökkentsük a kellemetlen érzést, ennek érdekében pedig különféle védekező mechanizmusokat alkalmazhatunk.

Esetenként elutasítjuk a kudarcot, nem ismerjük el, hogy bekövetkezett, visszapörgetjük gondolatban az időt, és próbáljuk eljátszani, hogy másképp történik, más lesz a történet vége. Egyszerűen nem tudunk szembesülni azzal, hogy elrontottunk valamit. Ez a védekezési mechanizmus odáig is fajulhat, hogy tagadjuk a kudarcot, nem akarunk rá gondolni.

Azonban a „mi lett volna, ha…?” kezdetű mondatokkal csak a bűntudatot tápláljuk, mivel azt sugalljuk, hogy történhetett volna másképp, ha ügyesebek, jobbak, tehetségesebbek lettünk volna.

Az is megtörténhet, hogy megmagyarázzuk magunknak, hogy véletlen volt, igazából nagyon jók vagyunk, és azt is elhisszük, hogy következő alkalommal, hasonló helyzetben, sokkal jobban fogjuk csinálni. Vannak persze szerencsétlen külső körülmények, de ezeket leszámítva kevéssé valószínű, hogy következő alkalommal ugyanazt a feladatot sokkal jobban fogjuk elvégezni, ha közben nem fejlesztjük magunkat.

Kinek is a hibája…?

Szintén védekezési mechanizmus, hogy másokat hibáztatunk azért, mert nem sikerült valami: nem szóltak idejében, nem segítettek, nem voltak ott. Nagyon könnyen találhatunk összefüggéseket, amelyekből az derül ki, hogy nem mi vagyunk a hibásak, hanem valaki más. Mivel nem tudjuk elviselni a kudarc fájdalmát, ezzel tulajdonképpen kimenekülünk a kudarchelyzetből, óvjuk magunkat a fájdalomtól. Pillanatnyi megoldásként talán életmentő lehet, de hosszú távon nem szolgálja a fejlődésünket.

Másik szélsőségként azt is átélhetjük, hogy kizárólag csak mi vagyunk hibásak a helyzetért, még akkor is, ha a hibát egy egész csapat követte el, és mindenkinek megvolt a felelőssége benne. Önbecsülés hiányában magunkra vesszük a teljes hibát, mert tévesen úgy érezzük, kevesebbek vagyunk a többieknél, akik nem hibázhatnak, csak mi.

Hogyan lépjünk tovább a kudarc után?

Kudarc esetén erős tehát a késztetés, hogy kimeneküljünk a helyzetből, azonban minél bátrabban tudunk a fájdalmas állapotban lenni, tűrni a frusztráció érzését, annál mélyebb önismeretre és megoldási stratégiákra tehetünk szert. A kiábrándultság a valóság és önmagunk megismeréséhez tartozik: az érzéseink elfogadása révén kerülünk összhangba a valósággal.

A legnagyobb szenvedést mindig az okozza, ha ellenállunk, ha nem fogadjuk el, hogy alacsonyabb szinten vagyunk, és még rengeteget kell dolgoznunk, hogy oda jussunk, ahová szeretnénk. Pedig csak akkor kezdhetünk el fejlődni, ha pontosan tudjuk, honnan indulunk ki, és milyen irányok mentén kell tudást, képességeket szereznünk.

Ha már kudarcot vallottunk, sokszor fordul meg a fejünkben, hogy lerombolunk mindent, az alapoktól kezdjük újra az életünket. Ez nem feltétlenül célravezető megoldás, mert sok használható stratégiát, bevált módszert dobnánk a kukába. Minden bizonnyal nem kell mindent gyökeresen megváltoztatni, hanem csak egyes elemeket javítani. Nem kell világgá menni egy kudarcélmény után, hanem elég, ha mondjuk jobban felkészülünk a következő feladatra.

Nem a kudarcom határoz meg engem

Lehetnek annyira meghatározó kudarcaink, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozik a magunkról alkotott képünk: azt érezhetjük, hogy volt egy kudarc előtti énünk, és utána pedig lett egy kudarc utáni énünk. Ilyenkor hasznunkra válik, ha belátjuk, hogy ezek csak gondolatok, amiket saját magunkról alakítunk ki a kudarc hatására. Nincs két különböző, kudarc előtti és utáni énünk, ugyanazok vagyunk, mint a kudarc előtt, nem történt semmi változás bennünk: csupán megtudtunk valamit magunkról, amit addig nem tudtunk. Azt, hogy nehezebben megy ez a feladat, mint gondoltuk. Azt, hogy nem reagálunk jól egyes helyzetekben, hogy nem találjuk fel magunkat. Nem árt, ha ilyenkor átkeretezzük a helyzetet, és nem bántjuk magunkat azzal, hogy kudarcként gondolunk az eseményre, hanem arra gondolunk, hogy csupán egy tapasztalat volt, amit vállaltunk és tanultunk belőle.

Néha magával a kudarccal azonosítjuk magunkat: úgy gondoljuk, hogy ha kudarc ér, akkor selejtesek vagyunk. Ezzel kapcsolatban felhasználhatunk egy másik gondolatot, ami enyhítheti a kudarcélményt: bármi is lenne a teljesítményem, összességében nem vagyok azonos ezzel a teljesítménnyel. Az egészséges önértékelés szerint ennél sokkal több vagyok.

Attól, hogy nem csináltam valamit jól, még nem vagyok összességében használhatatlan. Nem kell mindig minden sikerüljön, időnként fájdalmas tapasztalatok érhetnek, de tennem és próbálkoznom kell, hogy egyre jobb legyen abban, amit csinálok. A kudarc sosem végleges, csak része az útnak: mindig újra lehet próbálkozni.

Az egészséges önértékelésnek nem feltétlenül kell függenie a pillanatnyi teljesítményemtől, hogy mennyire sikerült adott pillanatban megcsinálnom valamit, hanem inkább attól, hogy kinek tartom magamat. A pillanatnyi sikernél fontosabb lehet számomra, hogy például értékes embernek tartom magamat. Ez fejezi ki az önbecsülésemet, ami állandó és stabil értékem.

Kudarcainkból tanulva

Persze a csalódottság vagy szégyenérzet miatt nem tudunk egyből reálisan értékelni, de egy idő után muszáj lesz elemeznünk a helyzetet, hogy miért vallottunk kudarcot. Sokszor csupán azért rohanunk bele a kudarcélménybe, mert rosszul mérjük fel képességeinket. Vannak helyzetek, amikor önismeret hiányában egyszerűen irreális elvárásokat fogalmazunk meg magunkkal szemben – így pedig borítékolható a kudarcélmény, mert egyértelmű, hogy nem fogjuk tudni teljesíteni azt a szintet, amit kitűztünk magunk elé.

Máskor viszont azért ér kudarc, mert azt hisszük, egyedül meg tudjuk csinálni, szervezni, össze tudjuk hozni, holott segítségre, támogatásra volna szükségünk – a feladat csapatmunka lenne, és nem kellene mindent magunkra vállalnunk.  Máskor az is megtörténhet, hogy nem fektetünk bele elegendő energiát a feladatba, mert túl egyszerűnek gondoljuk, és nem látjuk át a feladat komplexitását.

Amennyiben jól kezeljük a helyzetet, minden alkalom, amikor megbuktunk egy megmérettetésen, közelebb visz a sikerhez. Talán ez a legnagyobb lecke az életben: megtanulni megérteni és elfogadni a bukásainkat. A bukásból eredő válság nagy lehetőség, hogy új utakon induljunk el.

Ha tanulási folyamatként tekintünk mindenre, amit csinálunk, akkor az elkövetett hiba távlatokat nyithat meg előttünk, rámutathat, hogy miben fejlődjünk. Azonban nem árt az sem, ha a kudarcélmény után tudatosítjuk magunkban: a maximumot hoztuk ki magunkból azon a szinten, ahol vagyunk. Tapasztalat szintjén a kudarc sokkal többet ér, mint ha nem próbáltam volna meg, mert megtudom, hogy hol állok a célomhoz képest, mi a távolság a célom és a teljesítményem között.

Ha pedig úgy érezzük, hogy nem fejlődünk, hanem egy helyben toporgunk, elgondolkodhatunk azon, hogy van-e tervünk arra, hogy miként fejlődjünk; tudjuk-e pontosan, miben kell fejlődnünk?  Kérjünk bátran segítséget olyan emberektől, akiktől tanulhatunk – sokszor egy külső visszajelzés világíthat rá, hogy miben hibázunk. Lehet, hogy olyasmire fog rátapintani, amit mi belülről soha nem látnánk meg.

Végszó: reziliencia

Az elkövetett hibának nagyon ritkán van jelentős és helyrehozhatatlan hatása. Számtalanszor megtörténhet az, hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan elképzeltük, de ennek nincs akkora jelentősége, mint ahogy azt feltételezzük magunkban. A siker csak nagyon ritkán néz ki úgy, hogy minden tökéletesen sikerül. Persze egy rakétakilövést nem illik a véletlenre bízni, mindent meg kell tervezni pontosan, de az esetek többségében mindig számíthatunk olyan eseményekre, amelyek alakítják, dinamikusan változtatják a folyamatot.

A sikerhez való út mindig a kudarcok megélésén keresztül vezet – az, hogy mennyire tudunk „talpon maradni” ezen az úton, az önértékelésünk és önbecsülésünk minőségétől függ. A reziliencia az a képesség, hogy nem adjuk fel, tudunk rugalmasan alkalmazkodni, vissza tudunk térni önmagunkhoz, vissza tudjuk hozni az önbecsülésünket a nehéz helyzetek átélése után is. Meg kell tanulnunk, hogy biztonságban érezzük magunkat akkor is, ha lent vagyunk, ha úgy érezzük, a dolgok nem sikerültek tökéletesen.

Kiemelt kép: itt