„Nyilvános szereplés? Inkább a halál!” – Így szelídítsd meg a lámpalázad

Szerző: | 2019. 03. 03. |

Izzadás, a hangszín megemelkedése, szájszárasság, hányinger, már-már elviselhetetlen mértékű szorongás, ami nem ritkán az ájulás közeli állapotot idézi; vizelési inger, reszkető kéz és láb, remegő hang – és akkor a torkunkat és/vagy gyomrunkat szorongató gombócról még nem is beszéltem…

Innen nézve nincs azon mit csodálkozni, hogy a lámpaláz fent felsorolt tüneteivel küzdő érintettek minden olyan helyzetet jó messziről elkerülnek, ahol az a veszély fenyeget, hogy ilyen állapotban emberek előtt kell beszélniük, vagy ne adj isten szerepelniük.

„Én erre képtelen vagyok.”

„Nincs az a pénz.”

„Bármit megcsinálok, csak ezt ne.”

A lámpaláztól szenvedő emberek ilyen és ehhez hasonló mondatokkal hárítják el maguktól a nyilvános beszéd rémével fenyegető lehetőségeket. Nem számolva azzal, hogy ilyenkor – a félelemmel járó kínzó tünetekkel együtt – még sok minden mást is eltartanak maguktól…

Nem legyőzni kell, hanem megszelídíteni

Egyáltalán nem ritka, hogy a szakmai előmenetelünk, az ezzel járó fizetésemelésünk, az egzisztenciánk múlik azon, hogy nem vállalunk el egy előadást, egy szerepléssel járó felkérést, vagy egy céges prezentációt. Csakhogy ezzel egy füst alatt megfosztjuk magunkat a teljesítményünk elismerésének lehetőségétől, és „non plus ultra” a tudásmegosztás örömétől is.

Az ár tehát, amit a lámpalázért fizetünk, nagyon magas, de a szerepléstől való félelem sok esetben olyan mélyen gyökerezik, hogy még arra sem vagyunk hajlandók, hogy legalább egy pillanatra elgondolkozzunk annak a lehetőségén, hogy ezen változtathatunk.

De mi van, ha ez lehetséges? Mi van akkor, ha a felsorolt rossz érzések, a szereplés gondolatával járó zsigeri félelmek nem feltétlenül kell, hogy részét képezzék a gondolkodásunknak és az életünknek? Mi van akkor, ha azt állítjuk, hogy ezen mindenki kivétel nélkül tud változtatni?

„A leginkább jellemző hiba, amit a lámpalázról való gondolkodás során a legtöbben elkövetnek az az, hogy azt gondoljuk, baj, hogy van. Mindenki legyőzni szeretné, miközben azt nem kikapcsolni kell, hanem megismerni és megszelídíteni. Nem az a kérdés, hogy van, vagy nincs, hanem hogy mekkora a mértéke” – állítja a téma avatott szakértője, Neisz Laura, coach, hivatásos lámpaláz-szelídítő, aki szerint – ha erre valaki hajlandó időt és energiát szánni – drámai változást lehet elérni.

De pontosan mi is az a lámpaláz?

Neisz Laura

Mielőtt rátérnénk arra, hogy milyen okokra vezethető vissza a nyilvános szerepléstől való irracionális félelem, és azt hogyan, milyen technikák és stratégiák segítségével tudjuk megszelídíteni, lássuk, mit nevezünk lámpaláznak!

„A lámpaláz a szereplés, teljesítmény előtti és alatti felfokozott izgalmi állapot, stressz, szorongás, félelemérzés. Általában olyan helyzetekhez kapcsolódik, amikor mások jelenlétében adunk számot képességeinkről, tudásunkról – legyen az prezentáció, színpadi szereplés, vizsga, sportverseny vagy akár szex” – olvasható az Előadok, tehát vagyok, avagy a látható ember című könyv, Hogyan szelídítsd meg a lámpalázadat? című fejezetében.

 

„Ahogy általában az érzelmeink, a lámpalázzal kapcsolatos félelmeink sem maguktól keletkeznek, hanem egy gondolkodási folyamat részeként jönnek létre. Bármely viselkedésminta – esetünkben a lámpaláz – gondolkodási és érzelmi folyamat végeredménye. Leegyszerűsítve: vagy látunk/elképzelünk, vagy hallunk/gondolunk, mondunk magunkban valamit, ami beindítja a folyamatot”

– írja a fent idézett tanulmányában Neisz Laura. Munkája során nap mint nap szembesül azzal, hogy a mélyen gyökerező hiedelmek tudatosításával és átformálásával, a különböző előadói stratégiák és technikák alkalmazásával elképesztő mértékű fejlődést lehet elérni – ahogy ő fogalmaz – még a „feketeöves” lámpalázasok teljesítményében is.

Hiedelmeink fogságában

„Hiedelmeink befolyásolják képességeinket, képességeink pedig viselkedésünkben tükröződnek – jelen esetben a színpadon. A hiedelmek lehetnek támogatóak („jó előadó vagyok”, „tudok kapcsolódni a közönséghez”) vagy korlátozóak („mindig lebokkolok, ha több ember előtt kell beszélnem”). Leegyszerűsítve: hiedelmeink határozzák meg a viselkedésünket.”

A lámpaláz legyőzésére innen nézve egy olyan folyamatként érdemes tekinteni, amelynek során szépen lassan bebizonyítjuk az agyunknak, hogy mások előtt beszélni nem egy halálosan fenyegető dolog.

A bökkenő, és egyúttal a lámpaláz megszelídítésének legnagyobb nehézsége azonban az, hogy az érintettek sok esetben valóban a halálfélelemhez hasonló érzéssel néznek szembe… (A téma kapcsán nem véletlenül idézik sokszor azt az egyébként meghaladott kutatást, amelyből az derült ki, hogy az emberek jobban félnek a nyilvános szerepléstől, mint a haláltól.)

Ezek a komoly stresszel járó helyzetek ugyanis olyan agyi folyamatokat aktivizálnak, amelyek az „üss vagy fuss” reakciókért felelős, legősibb agyi struktúrát, a „hüllőagynak” is nevezett agytörzsünket hozzák működésbe.

Amennyiben – ilyen vagy olyan okból kifolyólag, például egy korábbi, szerepléssel kapcsolatos traumatikus élmény miatt – a nyilvános beszédet és az azzal járó stresszt fenyegetésnek érzékeljük, akkor agyunk ősi parancsára automatikusan reagálva, menekülőre fogjuk. Erre késztetnek a szerepléssel járó intenzív fiziológiai reakciók is, amelyek a ránk leselkedő „szörnyű veszélyekre” és arra figyelmeztetnek, hogy egy olyan helyzet van kilátásban, ahol már egyszer csúnyán megégettük magunkat.

„Biztosan kinevetnek”

Ennek a zsigeri és intenzív félelemnek a legtöbb esetben markáns részét képezi valamilyen, jellemzően gyerekkori, traumatikus élmény. Sokszor nem is tudatosul, hogy egy iskolai szereplés kudarca (például, amikor a feltoluló érzelmek miatt képtelenek voltunk megszólalni az iskolai ünnepélyen), egy pedagógus vagy szülő rosszul időzített megjegyzése – és az ezekhez a történésekhez kapcsolódó szégyenérzet milyen mélyen bele tud égni a gondolkodási rendszerünkbe.

Ezért a lámpaláz oldását sok esetben (de nem feltétlenül minden esetben) ezeknek a meghatározó élményeknek a feltárásával érdemes kezdeni, vagyis ott, hogy ezek tudatosításával leválasszuk a halálfélelmet okozó érzéseket a szerepléssel járó helyzetekről.

Ha megkeressük a gyökerét annak, hogy miért érezzük magunkat veszélyben, vagy gondoljuk például azt, hogy „úgysem sikerül”; miért rettegünk zsigeri szinten attól, hogy „biztosan kinevetnek/megaláznak/megszégyenítenek” akkor könnyen eljuthatunk addig a felismeréséig, hogy ezek a félelmeink a jelenben teljesen alaptalanok. Csak éppen a múltban történtek összeforrtak a szerepléssel kapcsolatos helyzettel.

Stabil énkép vs mások véleménye

„Sok esetben a lámpaláz hátterében önértékeléssel, önbizalommal, kapcsolatos gubancok is állhatnak” – fogalmaz Neisz Laura. A „nem vagyok értékes”, nem vagyok elég jó”, „nem érdemlem meg a sikert” típusú, sokszor tudattalanul részünkké vált mondatok alapvetően meghatározzák, hogy hogyan érezzük magunkat akkor, amikor szerepelnünk, például prezentálnunk kell.

„Szerethetőségünkbe vetett hitünk szintén meghatározza, mennyire tartjuk magunkat értékesnek. Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, vajon az, aki nem tartja magát szerethetőnek és értékesnek, mennyire fogja kényelmesen érezni magát, amikor emberek előtt kell megnyilvánulnia” – mutat rá Neisz Laura, aki pont emiatt szokta a lámpaláz-szelídítési folyamatot a tudattalan szintű hiedelmek feltárásával és átformálásával kezdeni.

„Énképünk nagyban befolyásolja, mennyire merjük megmutatni magunkat. Minél stabilabb az énkép, annál kevésbé függ mások véleményétől” – teszi hozzá szakértőnk.

„Ááá, ez nem nekem való, én ebben nem vagyok jó…”

Nagyon nem mindegy az sem, hogy a fejlődésünkhöz, a lámpaláz szelídítésének lehetőségéhez milyen szemlélettel közelítünk. Ahogy általában mindenre, az előadástechnikára is igaz, hogy arra nem szerencsés egy statikus képességként tekinteni, amiben van, aki szikrázóan tehetséges, és van, aki nem.

Persze, vannak néhányan, aki „színpadra születtek”, de a briliáns, vagy annak gondolt előadók az esetek túlnyomó részében sokkal inkább a kitartó gyakorlásnak, a befektetett munkának köszönhetik, hogy nagy biztonsággal mozognak ezekben a helyzetekben.

Ezért a szereplés gondolatától ránk törő pánik pillanataiban fontos tudatosítani, hogy – ahogy arra Carol S. Dweck, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszorának elmélete is rámutat – nem a tehetségünk és képességeink határozzák meg azt, hogy elérjük-e a céljainkat, hanem a hozzáállásunk, szemléletmódunk.

Ha az előadástechnikára, az azzal kapcsolatos nehézségeinkre, esetleges kudarcainkra képesek vagyunk egy tanulási folyamat természetes részeként tekinteni, akkor már hatalmas lépést tettünk annak érdekében, hogy legyőzzük a félelmünket. A legtöbben ugyanis ott buknak el, hogy az úgynevezett rögzült szemlélettel, egy megváltoztathatatlan állapotként könyvelik el a jelenlegi tudásukat – lerendezik a problémát azzal, hogy „a szereplés nem nekem való, nem vagyok benne jó”.

„Ha ez pillanatnyilag így is van, nem jelenti azt, hogy mindörökké így is marad. Vagy már aznap tudtál beszélni, amikor megszülettél? Járni? Futni? Olvasni? Írni? Számolni? MÉG nem tudtál. De ma már tudsz” – mutat rá Neisz Laura, aki szerint, ha akarunk, és elég elszántak vagyunk, rengeteg mindent tehetünk annak érdekében, hogy legyőzzük a lámpalázunkat.

Azonban – bármilyen kényelmetlen is ezt elfogadni – azt a bizonyos mestert tényleg a gyakorlás teszi, érdemi változást elsősorban a tetteinktől remélhetünk. Ahhoz, hogy ezt a gondolatot szép lassan elfogadjuk az kell, hogy a kezdeti nehézségekre, kellemetlen érzésekre ne hátráltató tényezőkként, hanem olyan jelzőtáblákként tekintsünk, amelyek megmutatják, miben érdemes változtatnunk, hol és hogyan tudunk fejlődni.

A cikk folytatásában részletesen olvashatsz arról, hogy milyen stratégiák és technikák segíthetnek a lámpaláz megszelídítésében, de ha előadói elsősegélyre van szükséged, akkor kattints ide.

Addig is, érdemes böngészni a gyakorlásra kiváló lehetőséget biztosító Toastmaster klubokat, (a honlapon sok magyar nyelvű csoportot találtok, szerte az országban), vagy – a jellemzően angol nyelven működő Ignite Budapest kezdeményezést. 

Ha pedig úgy érzed, hogy az „éles gyakorlás” előtt még szükséged van egy kis szelídítésre, akkor jó szívvel ajánljuk szakértőnk hamarosan közelgő tréningjeit, amelyekről itt és itt találsz bővebb információt.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This