“Az érzelmek elfojtása megakadályozza a kapcsolódást” – A Legjobb tudomásom szerint című filmet ajánljuk

Nóra és Dénes egy baráti összejövetelről hazafelé tartva összevesznek a buszon. Nóra a vita hevében leszáll és csak három órával később érkezik haza. Dénes igyekszik a vitát elsimítani, de felesége nem nyitott a beszélgetésre. Később viszont arról számol be férjének, hogy abban a három órában, amit külön töltöttek, egy férfi – akit a buszon mindketten láttak – megerőszakolta őt.

Ez a Legjobb tudomásom szerint című film alaptörténete, amiből a nyomasztó, de húsbavágó és új perspektívát mutató szálak kibontakoznak. Dénes és Nóra története ugyanis nem egy klasszikus #metoo film, amelyben egy áldozat pokolian nehéz érzelmi megpróbáltatásait mutatják be. A film sokkal inkább szól a házaspár kapcsolatáról, a kapcsolódás képességéről – vagy képtelenségéről -, a bizalomról, a tehetetlenségről és az érzelmek konstans elnyomásából adódó magányról.

Honnan lehet tudni, hogy trauma ért valakit?

Megdöbbentő, hogy még mindig milyen keveset tudunk arról, hogy mi történik akkor, ha valaki traumatikus eseményeket él át. A nemi erőszak rendkívül erős traumával jár az áldozatok számára, mégsincs eszközünk arra, hogy felismerjük azokat a jeleket, amelyek egyértelműen utalnak rá.

A Legjobb tudomásom szerint középpontjában Dénes perspektívája áll. A férj szemüvegén keresztül látjuk az esemény utáni történéseket, és folyamatos bizonytalanságot élhetünk át, ugyanis a bizonyítékok és felesége vallomása között eltérések mutatkoznak. A film során jelenetről jelenetre változik az, hogy kinek hiszünk: a nőnek, aki azt állítja, erőszak érte, vagy a kézzelfogható bizonyítékoknak, amelyek nem támasztják ezt alá. Magyarul:

Nóra hazudik, vagy a gyanúsított? Túl kevés a bizonyíték? Vagy pont annyi az igazság, amennyit látunk belőle?

A feszült helyzetet végig fenntartja a film, és csak az utolsó képkockákon derül fény arra, mi is történt valójában azon az estén. Ezzel pedig a tények átadják a helyet a folyamatos kételynek, a kapcsolat megkérdőjelezésének, a tehetetlenségnek, és a bizalmatlanságnak.

Hámori Gabi Nóra szerepében

A helyzetet a rendvédelmi szervek hozzáállása sem segíti. Az eljáró hatóság emberei a protokoll szerint járnak ugyan el, és ezért nem lehet azt mondani, hogy hivatalosan hibáznának, de az eljárás teljesen nélkülözi az empátiát, és inkább kelti egy felesleges és a rendőrök számára terhes rutin képét, mint egy szakszerű, érzelmeket figyelembe vevő intézkedését. A film ugyanakkor rendkívül pontosan és érzékletesen mutatja be azt a hangulatot, ami a rendőri intézkedés során történik. Sokan ismerhetünk rá saját életünkből ezekre az érzéketlen bürokratikus folyamatokra.

Fontos megjegyezni ezen a ponton, hogy ha egy ilyen bejelentést kellő empátiával és megfelelő szakmaisággal kezelnénk, akkor nemcsak a tényleges áldozatoknak nyújtanánk biztonságos környezetet, hanem arra is sokkal hatékonyabban fény derülne, ha nem történt nemi erőszak.

A szexuális erőszak témájában ajánljuk a NANE Egyesületnek például ezt a kiadványát, amelyben részletesen írnak arról, milyen körülmények kísérhetnek egy ilyen eseményt.

Partneri perspektíva: mit él át Dénes?

A rendőrök megközelíthetetlenséget sugárzó bánásmódja és Nóra labilis, káoszos, titkolózó attitűdje joggal bizonytalanítja el Dénest. Emellett azzal is meg kell küzdenie, hogy a munkahelyén nem veszik jó néven teljesítményének romlását, és a szüleit is leginkább az foglalkoztatja, hogy az események milyen fényt vetnek a családjukra. Ráadásul Nórával épp egy örökbefogadási eljárás végén tartanak, amelyet erősen befolyásolnak a történések. Igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy az ügy valóságára fény derüljön, de egyre bizonytalanabb lesz, hiszen a neje kiszámíthatatlan vallomása áll a szintén hiányos tényekkel szemben.

Dénes komoly krízisbe kerül, a helyzet erős tehetetlenségérzést okoz benne. A furcsán össze-vissza információk, amik érik, teljesen eltávolítják a feleségétől, hiszen az, hogy igazat mond, éppannyira lehetségesnek tűnik, mint az, hogy hazudik. Jelenetről jelenetre változik a néző álláspontja is.

A filmet átlengi egy távolságtartó hűvösség. Elzárkózás, tagadás, amelyben az érintettek – ez a házaspár mindkét tagjára igaz – csak ‘normális’ életet szeretnének élni, vagyis olyan ideálisat, amilyet elképzeltek, amelyben minden gördülékenyen megy.

Az elzárkózást és a tagadást segíti ebben a helyzetben az igazságos világba vetett hit, vagyis az, hogy rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek. Így velük, ha mindent jól csináltak, nem történhet meg ilyesmi. Ez segíti azt is, hogy Dénes a legfontosabbat ne tegye meg: ne nézzen szembe saját magával és a felesége valódi érzéseivel. Azt reméli ugyanis, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.

Az érzelmek elfojtása megakadályozza a kapcsolódást

A film fő tanulsága szempontjából számomra indifferens, hogy megtörtént-e az erőszak vagy sem.

A fő tanulság ugyanis az, hogy a valódi érzelmek elfojtása megakadályozza a kapcsolódást, így megakadályozza az igazság felderítését is.

Dénes ugyanis egy pillanatra sem fér hozzá saját érzéseihez: a tehetetlenséghez, amit férfiként átél a feltételezhetően bántalmazott felesége mellett. Az önhibáztatáshoz, hogy aznap éjjel egyedül hagyta a nejét a budapesti éjszakában. Az erő hiányának megéléséhez, hiszen nem tudta megvédeni azt, akit szeret. Tagadja ezeket az érzéseket, és még a pszichológus szakértő előtt sem képes kapcsolódni hozzájuk.

Ha pedig az ember nem képes kapcsolódni saját érzéseihez, hogyan tudna kapcsolódni máséhoz? Legyen az a felesége, a munkatársa vagy a szülei. Légüres térbe kerül, amiből a felvállalt érzések vezetnék a kiutat…

Edith Eva Eger így fogalmaz ugyanerről a jelenségről Az ajándék című könyvében: “Számos jó okunk lehet, hogy el akarjuk kerülni az érzéseinket: kényelmetlenek, vagy nem olyan érzések, amiket helyesnek gondolunk, vagy félünk, hogy rosszulesnének valakinek, vagy félünk, hogy mit is jelentenek – mit árulnak el a meghozott döntéseinkről vagy azokról, amiket még később hozunk.

De amíg kitérsz az érzéseid elől, a valóságot tagadod. Márpedig ha valamit ki akarsz zárni és azt mondod, »erre nem akarok gondolni«, biztosítalak, hogy fogsz rá gondolni. (…) Jobb minden valósággal szembenézni. Abbahagyni a küzdelmet és a bujkálást. Emlékezni, hogy egy érzés csak érzés – nem a teljes identitásod.”

A Legjobb tudomásom szerint című filmet ajánlom mindenkinek, aki szívesen gondolkodik kapcsolatokról, igazságról, társadalmi jelenségekről és érzésekről. A film a Cinego kínálatában tekinthető meg erre a linkre kattintva.