„A remény nem fehér festék, amivel eltakarjuk a szenvedésünket” – Edith Eva Eger Az ajándék című könyvét ajánljuk

Azt hiszem, sokan eljutottunk már arra a pontra, amikor ha valaki azt mondaná nekünk: az élet ajándék, akkor vagy keserűen felkacagnánk, vagy kereken kimondanánk: hát te hülye vagy. Éppen ezért van mindennél nagyobb szükségünk arra, hogy ezt a mondatot éppen Edith Eva Egertől halljuk – mert ha valakinek, neki még biztosan képesek vagyunk elhinni.

Évek teltek el azóta, hogy az egész világ a szívébe zárta A döntés című könyvet, és ennek a tündérszerű, ám csak látszatra törékeny asszonynak a sorsát, aki holokauszt-túlélőből lett pszichoterapeuta, emberek millióihoz juttatva el az üzenetét: „Nem tudjuk eltörölni a szenvedést, nem tudjuk megváltoztatni, ami történt – de dönthetünk úgy, hogy megtaláljuk az ajándékot az életünkben.”

„Az élet – ajándék”

Minden hullámvölgyével, félelmével és szörnyűségével együtt a közelmúlt és a jelen eseményei rávilágítottak valami nagyon lényegesre: nem csak az számít, mi történik odakint. Az is legalább ugyanolyan fontos, ami bennünk van. És azt, hogy mi van belül, az elmúlt két-három év is megmutatta; sokunknak épp a bezártság segített felismerni, hogy a saját fejünkben mivel is vagyunk összezárva.

A „mentális börtöneink” – ahogy Edith Eva Eger nevezi őket – megismerése az életünk egyik legfontosabb feladata. Mert „sokan éljük át, hogy a tudatunkba vagyunk zárva. Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza, és gyakran korlátozza az érzéseinket, a tetteinket, és hogy mit tartunk lehetségesnek.” Ezek a mentális börtönök Dr. Edie (így szólítják Edith Eva Egert a páciensei) szerint sokszor hatékonyabban tartanak fogságban minket, mint a szögesdrót, vagy a fegyveres őrök.

A döntésben megismerhettük azt az utat, ami számára a rácsokon kívül vezetett. Az ajándék című könyvben pedig azokat a kulcsokat szeretné átnyújtani nekünk, amelyekkel mi tárhatjuk ki a börtöneink ajtaját, és indulhatunk el a szabadságunk felé.

„Az élet – még az elkerülhetetlen traumájával, fájdalmával, gyászával és szenvedésével és a halállal együtt is – ajándék”

– írja Edith Eva Eger. „(…) Talán azért vagyok túlélő, hogy eldönthessem, mihez kezdek azzal, ami történt, és hogyan legyek itt és most. Hogy másoknak is megmutathassam, hogyan lehet az életet választani, hogy ne legyen hiábavaló a szüleim és annyi más ártatlan halála. Hogy a leckéket, amiket a pokolban tanultam, mind ajándékká változtathassam, amit neked kínálok: lehetőséggé, hogy eldöntsd, milyen életet akarsz élni, felfedezd a kiaknázatlan lehetőséget, ami az árnyékban hever, hogy feltárd és magadnak igényeld azt, aki igazán vagy.”

„A szabadság alapja az erő, hogy dönteni tudunk.”

Rátalálni erre az ajándékra, önmagunkra, a szabadságunkra Dr. Edie szerint valahol ott kezdődik, hogy amikor „megragadod az erőt, hogy eldöntsd, milyen választ adsz.” Ez az a lépés, ami sokszor szinte lehetetlennek tűnik, olyan nehéznek, hogy szinte összeroppanunk a súlya alatt – mert az, amivel szembenézünk, amivel össze vagyunk zárva, túlságosan hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy bármit is tehessünk.

Edith Eva Eger azonban fáradhatatlanul biztat mindenkit arra: higgyen abban, hogy mindig van lehetőség dönteni, választani, cselekedni. Sok minden történhetett a múltunkban, az életünkben, amit nincs módunk eltörölni, amin nem változtathatunk, de ha egyvalamin mégis, akkor – ahogy Dr. Edie és mestere, a koncentrációs tábort szintén megjárt Viktor Frankl is hangsúlyozza – a hozzáállásunkon biztosan igen.

Ez persze nem minden, mégis fontos, mert ahogy Az ajándékban írja:

„A hozzáállás nem minden. Nem tudjuk pusztán a szemléletünkkel eltörölni a nehézségeket, és meggyógyítani magunkat. De az, hogy az időnket és a szellemi energiánkat mire fordítjuk, mégis hat az egészségünkre.

Ha ellenállunk, és dühöngünk az ellen, amit átélünk, a gyarapodásunkból és a gyógyulásunkból veszünk el. Ha viszont tudomásul vesszük a szörnyűséget, ami történik, akkor megtalálhatjuk a legjobb utat, hogyan tudunk együtt élni vele.”

„A szenvedés egyetemes. De az áldozatlét döntés kérdése.”

Az ajándék tizenkét módját mutatja meg annak, ahogy a tudatunk börtönbe zárhat minket. A fejezetekben nem csak Dr. Edie életének (sokak számára már ismerős) állomásairól, de a praxisából vett példákról, történetekről, és az általa alkalmazott gyakorlatokról, „kulcsokról” is olvashatunk.

Az egyik dolog, ami Edith Eva Eger gondolatait (és őt magát is) annyira szerethetővé teszi, az az, hogy úgy mutat utat a börtöneinkből való szabadulás felé, hogy közben nem bagatellizálja a szenvedést, amit megélünk.

Miközben őszintén mesél gyerekkori élményeiről, a haláltáborban átélt borzalmakról, élete során szerzett testi-lelki sérüléseiről, egy pillanatig sem érezteti azt, hogy ha neki sikerült kitörni az áldozatlét börtönéből, csakis a mi hibánk, gyengeségünk lehet, ha nekünk nem. Nem; ő azt szeretné megmutatni, hogy „mindannyian találunk erőt és szabadságot, még a legrettenetesebb körülmények között is.”

A döntéshez hasonlóan Az ajándék egyik központi gondolata szintén a szenvedés és az áldozatlét kérdése. A szenvedés valamilyen formában mindig, mindannyiunk életében jelen lesz; bármelyikünk áldozatává válhat olyan sérelmeknek, körülményeknek, amelyek letérítenek minket az addigi pályánkról. Az azonban, hogy mihez kezdünk ekkor, hogy meddig ragadunk meg az áldozatlét csapdájában, már rajtunk múlik; azon a döntésen, amit bármelyik pillanatban meghozhatunk. Az egyik legfontosabb lépés, amit meg kell tennünk az, hogy felismerjük, hogyan kerültünk az áldozatlét börtönébe, és miért vagyunk még mindig ott.

„Amíg kitérsz az érzéseid elől, a valóságot tagadod”

A szenvedés gyakran oda vezet, hogy úgy érezzük, bizonyos érzelmektől, élményektől, emlékektől legszívesebben örökre megszabadulnánk. Dr. Edie szerint azonban muszáj, hogy valamilyen módon utat találjunk ahhoz, amit elkerülnénk. Ahogy ő fogalmaz: „amíg kitérsz az érzéseid elől, a valóságot tagadod.”

Bármivel is küzdünk, a gyógyulás útjára akkor léphetünk, ha megengedjük magunknak, hogy szembenézzünk az érzéseinkkel, megéljük, és – ha eljön az ideje – elengedjük őket.

„A gyógyulás nem történhet meg, amíg elrejtünk vagy eltagadunk önmagunkból részeket. Amit elhallgattatunk vagy eltakarunk, olyanokká válnak, mint a túszok az alagsorban, egyre elkeseredettebben próbálják magukra vonni a figyelmünket”

– írja Edith Eva Eger.

„Túszokká” pedig nem csupán a saját érzéseink, eltagadott valóságunk válhat: a szenvedésünk mögött olyasmi is meghúzódhat, ami valójában nem igazán a miénk.

„Mindannyian egy egész családot hordozunk belül”

Dr. Edie kliense, Ruth, teljes és sikeres életet élt; szerető szülők mellett nőtt fel, csodás gyerekkorral. Az élményeit azonban mégis átszőtte valami bizonytalan rossz érzés, baljóslatú előérzet, a félelem előszele, amitől nem tudott szabadulni. Ruth szülei holokauszt-túlélők voltak, akik annak ellenére, hogy a felszínen boldogok voltak, örültek a biztonságnak, az új élet lehetőségének, a múlt traumáinak elhallgatásával akaratlanul is lehetővé tették, hogy Ruth megörökölje azt a rettegést, aminek sosem tudott nevet adni.

Az utóbbi évek egyik legpezsgőbb témája a pszichológia területén a traumák transzgenerációs természetének vizsgálata. Egyre több élet tapasztalatait színezi át a felismerés, hogy a szenvedésünk oka olykor az, hogy olyan terheket hordozunk magunkban, amelyek akár generációk óta adódnak tovább a családtagok körében.

Egy nehéz, szégyen övezte titok, egy fel nem dolgozott törés nyomot hagy a család tagjain, ami sokszor még akkor is kíséri őket, amikor már senki nem él, aki emlékszik, mi rejlett a hallgatás és a ki nem mondott szavak mögött.

A generációkon átívelő hallgatás oka gyakran az, hogy szeretnénk megóvni, megkímélni a családtagjainkat, hogy nekik ne kelljen elszenvedniük mindazt, amit nekünk. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy „az igazság elrejtése vagy kicsinyítése nem védi meg a szeretteinket. A védelmük azt jelenti, hogy dolgozni kell a múlt gyógyításán, hogy ne adjuk tovább akaratlanul is a traumát.” Minden múltbéli trauma megismerése egyben lehetőség is – lehetőség arra, hogy dolgozni kezdjünk velük.

„Az idő nem gyógyít. Csak az, amit az idővel teszel.”

A feldolgozás tekintetében nem csak régmúltbeli traumákkal lehet dolgunk. Az is megeshet, hogy az, ami a jelenben börtönben tart minket, a feldolgozatlan gyász valami miatt, ami történt – vagy éppen nem történt.

„Minden terápia gyászmunka, annak a folyamata, hogy szembenézünk az élettel, amelyben valamire számítunk, és valami mást kapunk helyette, az élettel, amely váratlan és előre nem látott dolgokat hoz”

– írja Edith Eva Eger.

Ez az a gyász, amivel talán mindannyian szembenézünk életünk során; amelyet ha nem kezelünk, valódi mentális börtönbe zárhat minket. És hogy mi lehet a szabadulás kulcsa? Dr. Edie szerint „a gyász feldolgozása azt jelenti, hogy felmentjük magunkat minden felelősség alól, ami nem rajtunk múlott, és szembenézünk a döntéseinkkel, amiket meghoztunk, és amiket nem lehet megmásítani.”

„Bármit keresünk is a külvilágban, a belsőt is meg kell szólítanunk.”

 Mindaz, amit belül átélünk – a szenvedés, a harag, a gyász – óhatatlanul visszatükröződik a kapcsolatainkban is. Eljöhet azonban a pillanat, amikor muszáj feltennünk a kérdést: valóban arra haragszunk, aki mellettünk van? Ő az, aki a szenvedésünk oka lehet? A másik ember az, aki börtönbe zár minket, vagy – anélkül, hogy észrevennénk – mi magunk fordítjuk rá a kulcsot mentális börtönünk ajtajára?

„Csak te tudod eldönteni, hogy egy kapcsolat erőt ad vagy kimerít. De ez nem olyan kérdés, amire gyorsan lehet válaszolni. Nem tudhatod, mi igaz egy kapcsolatban, amíg a saját sebeidet el nem láttad, amíg el nem temeted, és hátra nem hagyod a múltból mindazt, amit most is magaddal hurcolsz”

– figyelmeztet Edith Eva Eger.

A kapcsolataink a legfontosabb tükreink lehetnek a szabadság felé vezető utunkon. Sokszor azért félünk őket tisztán látni, mert attól tartunk, olyasmivel néznénk szembe, ami a kapcsolat végét jelentené. De ha így is történik, ez a vég valami újnak a kezdete lehet. Nem kell drasztikus döntéseket hoznunk, vagy kizárnunk annak a lehetőségét, hogy egy kapcsolat javítható lenne – a kérdés az, hol a helyük abban az új történetben, amibe belekezdünk. Ahogy Dr. Edie írja:

„Azokat a szerepeket, amik segítenek eljátszani a történetet, amit el akarunk mondani, másokra szoktuk osztani. Mikor új történetbe fogunk – mikor hazatérünk a teljességünkbe -, a kapcsolataink is javulhatnak. Vagy azt tapasztalhatjuk, hogy már nincs rájuk szükségünk, hogy nincs helyük a szabadságról szóló történetünkben.”

„Az élet nem fair.”

Az ajándék nem ámít egy könnyű utazás ígéretével. Edith Eva Eger a saját és a kliensei élettörténete alapján is pontosan tudja, hogy a trauma, a gyász feldolgozása, a kapcsolataink rendezése nem egyszerű feladat. Ennek ellenére, és ezzel együtt is arra tanít, hogy próbáljuk észrevenni és megragadni az erőt, ami a döntés szabadságában rejlik.

„Az élet nem fair. És amikor fájdalmunk van, a harag, az aggodalom és a frusztráció teljesen jogos”

– szögezi le Dr. Edie. „De minden körülménnyel, bármilyen kellemetlen vagy igazságtalan, szembenézhetünk mereven és rugalmasan is.”

„Nem kell szeretnünk a bonyolult és fájdalmas dolgokat, amik történnek velünk” – fűzi hozzá. „De amikor nem küzdünk és nem állunk ellen, több energiánk és képzelőerőnk marad, hogy előrelépjünk, nem pedig semerre.”

„Drágám, ne vond be a fokhagymát csokoládéval”

Áldozatlét, titkok, feldolgozatlan gyász, szégyen – megannyi dolog, ami a tudatunk börtönébe zárhat minket. De mindegyiknél alattomosabb lehet a reménytelenség börtöne, amely elhiteti velünk, nincs kiút a bezártságból. A reményt, az abban való bizalmat, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak, alaposan próbára tehetik a nehézségek, amelyeken keresztülmegyünk. A kegyelemdöfést azonban sokszor mi magunk adjuk meg neki, amikor kimondjuk: „ugyan, én csak realista vagyok!”

„Ha valaki azt kérdezheti, hogyan létezhet a remény a sivár valósággal szemben, az összetéveszti a reményt az idealizmussal” – feleli erre Dr. Edie.

A mentális börtöneinkkel való munka során talán nem is kaphatunk annál fontosabb gondolatot ajándékba, mint hogy megtanuljuk, újratanuljuk, mit is jelent a remény. Hogy ne felejtsük el, mennyi minden múlik azon, hogy a nehézségek dacára is nyitottak, rugalmasak tudjunk maradni. Nem afféle hamis, „hurráoptimista” módon, hanem egyszerűen – szabadon. Erre emlékeztet Edith Eva Eger alábbi soraival:

„Sosem tudjuk, mi jön még. A remény nem fehér festék, amivel eltakarjuk a szenvedésünket. Hanem beruházás a kíváncsiságba.”

És azzal, amit csak ő tud ilyen tökéletesen megfogalmazni: „Drágám, ne vond be a fokhagymát csokoládéval. Nem lesz jó íze. Ugyanígy nincs szabadság a valóság tagadásában, vagy abban, ha valami édessel akarjuk befedni. A remény nem a sötétségről való megfeledkezés. Hanem a sötétséggel való konfrontáció.”

Edith Eva Eger Az ajándék című könyvét itt tudod megrendelni.

Fotó: itt és itt