Egy kicsit mindig kívülálló maradsz – A Mások gyerekei című filmet ajánljuk

A mai naptól (2023.05.04.) látható a mozikban a Mások gyerekei című film. Az író és rendező Rebecca Zlotowski a negyvenes éveiben járó Rachel (Virginie Efira) történetét, ezzel együtt egy életközépi válság szívszorító kérdéseit vitte vászonra. Az érzékeny és sokrétű alkotás többek között a mozaikcsaládok kihívásairól és a gyerekvállalás témájáról is elgondolkodtat, sok mindent tanulhatunk belőle.  (Vigyázat, a cikk folytatása nyomokban spoilert is tartalmaz!)

A szenvedélyes, intelligens és energikus Rachel tanárként dolgozik – és szerelmes. Alival (Roshcdy Zem) egy gitárórán ismerkednek meg, és – ahogy az a történetszövésből kiderül – a férfinek a korábbi kapcsolatából már van egy kislánya, Leila (Chiara Mastroianni), akit egy idő után be is mutat a nőnek. Egy-két teljesen természetes és őszinte gyermeki reakciót leszámítva Leila elfogadja a nőt, kötődni kezdenek egymáshoz, a kapcsolatuk szépen fejlődik, kisebb akadályokkal, de haladnak a családdá válás útján.

A történet abból a szempontból meglehetősen atipikus, hogy sajnos nem ez a jellemző. A valóságban a válófélben lévő szülők sokszor képtelenek felülemelkedni a saját sérelmeiken és fájdalmainkon, aminek a gyerekek drágán megfizetik az árát.

Ebben a történetben azonban nem ez a helyzet: a kislány környezete maximálisan tekintettel van az ő érzelmi szükségleteire, a szülők között jó a kapcsolat és Rachellel szemben sem ellenséges a férfi volt felesége. Ezt tükrözi vissza Leila viselkedése is, aki bizalmába fogadja és a szívébe zárja a nőt.

„Minta mozaikcsalád?”

Ahogy arra Veiszler Alinda a film bemutatóját követő beszélgetésen rámutatott – a nő reakciói ebben a folyamatban már-már „tankönyvien empatikusak”, az őt körülvevő közeg pedig túlságosan idilli. Ezzel beszélgetőpartnere, Almási Kitti klinikai szakpszichológus is egyetértett. A szakember szerint is ritka, hogy ennyire akadálytalanul szökkenjen szárba egy friss válást követő új kapcsolat, minden szereplő kellően türelmes és érzékeny maradjon – főleg ha gyerek vagy gyerekek is vannak a képben.

Amellett, hogy ebben sok igazság van, nem biztos, hogy rossz döntést hozott a forgatókönyvíró/rendező, amikor nem egy szélsőségesen kiélezett, hanem – a körülményekhez képest – ideális helyzetbe tette bele, és alapvetően jó szándékú karakterekkel vette körül a történet középpontjában álló Rachelt.

Ebben a már-már „minta mozaikcsaládban még inkább kidomborodik, hogy milyen elképesztően kemény érzelmi munkával, mennyi fájdalommal, bizonytalansággal, frusztrációval jár egy ilyen sokszereplős és komplex rendszernek a részévé válni. Ha még ilyen „ideális” körülmények között is nehéz, akkor milyen lehet a nehezített pálya, ahol további terheket, például ellenséges szülőtársat és ezzel együtt sok-sok bántást kapnak az érintettek a csomag mellé?

A film talán legfontosabb kérdése, hogy – körülményektől függetlenül – egyáltalán lehetséges-e a család részévé válni. Érezheti-e magát otthon egy ilyen közegben az, aki kvázi vendégként érkezett? Élhet harmonikus életet, lehet-e boldog egy kapcsolat, ahol csak az egyik félnek van saját gyereke?

„Így is, úgy is ti lesztek a szülei. Én csak statisztika leszek.” Ezeket a keserű mondatokat egy (és talán az egyetlen) Alival folytatott veszekedés közben mondja ki Rachel. Ebben a tőle szokatlan reakcióban először válik igazán láthatóvá a nő fájdalma.

Hiába van ugyanis nagyon szoros kapcsolata Alival és Leilával, a sok szép közös pillanat, át- és megélt élmény sem tudja „a körön belül” tartani. Mindig történik valami, ami miatt újra és újra kizárva érzi magát. Ezek a pici, de annál keserűbb pirulák folyamatosan mérgezik a kapcsolatukat.

Miközben minden szereplő (Rachelt is beleértve) kényesen figyel Leila érzelmi biztonságára, az övé valahogy érdektelenné válik. Ő az, aki igazodik: ha úgy hozza a helyzet, ő az, akit hazaküldenek, amikor maradni szeretne, és ő az, aki marad, amikor mennie kellene…

Rachel tragédiája az, hogy éppen a társa mellett nem érezheti magát otthon, mindig lesz valaki, aki fontosabb nála, aki közelebb áll a férfihoz, miközben neki ő az első.

Ebben a helyzetben merül fel annak a lehetősége, hogy Alinak és Rachelnek közös gyereke szülessen, de a nőnek ezen a területen is bizonytalansággal kell szembenéznie: miközben egyre inkább úgy érzi, hogy ezt szeretné, az orvosa szerint nem biztos, hogy már teherbe tud esni.

Megfosztva a kapcsolódástól

„Néha úgy érzem, hogy szinte büszke vagyok arra, hogy én is a gyermektelen nők közösségéhez tartozom. De ez egy hatalmas kollektív élmény, az egész világon jelen van, aminek nem vagyok része” – fogalmazza meg egy ponton a szülőségről és az anyaságról gondolkodva Rachel.

Ezzel még nem is lenne akkora baj, de a filmben (és gyakran a valóságban is) a helyzet akkor válik drámaivá, amikor a gyermektelenség, vagy a családban betöltött szerep és helyzet (a volt férj új barátnője, mostohaanya stb.) fontos élményektől és kapcsolódásoktól is megfosztja az érintetteket – akaratukon és önhibájukon kívül.

Zajlik körülötte az élet – születéssel, halállal, a mulandóságra emlékeztető, a kapcsolódást erősítő ünnepekkel és rítusokkal, és ha indirekt módon is, de kicsit mintha azt üzenné számára a választott családja, hogy ennek a végtelen körforgásnak ő sosem lehet teljesen a része. Bizonyos helyzetekben kizárják ezekből a szeretetkörökből, például akkor, amikor Leila születésnapján nem lehet ott, mert azt a férfi volt feleségének szüleinél ünneplik.

Az ezzel a kívülállósággal együtt járó fájdalom talán az, ami a leginkább próbára teszi a hasonló dinamikájú és szerveződésű kapcsolatokat, amit tovább mélyíthetnek az ebben a történetben is tetten érhető, otthonról hozott lelki sebek és elakadások. Rachel és Ali kapcsolata sajnos nem éli túl ezeket a megpróbáltatásokat, és csak a búcsú pillanataiban tudatosul a nézőben, hogy a nő nemcsak egy kapcsolatot, hanem egy egész családot, egy meg nem élt boldog életet veszít el, miközben ő mindent hajlandó lett volna feladni.

„A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy mertünk szeretni.”

A fenti mondat Marilyn és Irvin Yalom Halálról és életről című könyvének közös mottója. Rachelnek ebben a történetben volt bátorsága szeretni, nézőként pedig – érintettségtől függetlenül – nem tudjuk nem érezni a fájdalmát. Ez azért fontos, mert ennek a fájdalomnak nagyon sokan egyáltalán nincsenek tudtában.

Nem vagyunk tudatában annak, hogy milyen érzés egy döntés, egy adottság, egy veszteség vagy bármilyen más ok miatt gyermektelenként kívül maradni az önhibádon és az akaratodon kívül – függetlenül attól, hogy lakástámogatásról vagy egy családi programról van szó.

Epilógus

Sajnos, ahogy egy szűkebb családi körben, társadalmi szinten is sok olyan mondat hangzik el, ami azt üzeni, hogy a szívedben élő szeretet, hit, remény és szenvedély egyetlen és végső következménye csak és kizárólag az lehet, ha gyereket vállalsz. Pedig, ahogy arra a film utolsó jelenete is rávilágít, ez egyáltalán nem így van. Olyan sok mindent lehet még kezdeni a szívünkben élő szeretettel hittel és reménnyel, bőven lenne még helye ezen a világon!

A sok opció közül csak egy a gyerekvállalás, de ha valakinek ez nem adatik meg, vagy ő maga dönt úgy, hogy nem szeretne gyereket, akkor nagyon fontos lenne, hogy ne oltsuk ki kívülről jövő elvárásokkal vagy a gyermektelen emberek csökkentértékűségét közvetítő üzenetekkel az érintettekben lobogó szenvedélyt és tenni akarást.

Ahogy Rachel története is mutatja, ebben az esetben a remény, ami az élet egyik területén veszni látszik, nemcsak tovább tud élni, de éltetni is tud másokat. Innen nézve már nem az a kérdés, hogy van remény vagy nincs, hanem hogy mihez kezdünk vele.

A film vetítési időpontjait itt találjátok. A cikk a Mozinettel együttműködésben készült.