„Nincsenek véletlenek.” Gyakran mondogatjuk ezt, amikor úgy érezzük, hogy valami sorsszerű történt az életünkben. Ez a gondolat motoszkált a fejemben a minap, amikor egy megbeszélésünkön az aktuális olvasmányélményemre döbbenetesen rímelő visszajelzést kaptunk a Pszichoforyou-val kapcsolatban.

Minden körülménytől függetlenül büszkék lehettek arra, amit létrehoztatok, de a tény, hogy mindezt nőként értétek el, még inkább növeli a teljesítményetek értékét” – valami ilyesmi volt a lényege a szóban forgó mondatnak.

Emlékszem, egy pillanatra össze is néztünk Katával, láttam rajta, hogy őt is váratlanul érte ez a gondolat, nem is nagyon tudtunk mit kezdeni vele.

Fel sem merült bennem…

Akkor még csak az elején tartottam Melinda GatesA nő helye” című könyvének, de ahogy haladtam vele, mondatról mondatra, oldalról oldalra állt össze bennem, hogy mi is okozta az értetlenségemet.

Nekem személy szerint az elmúlt négy évben (ennyi ideje létezik a Pszichoforyou) soha nem fordult meg a fejemben, hogy a körülmény, miszerint nőnek születtem, bármilyen szinten befolyásolná a hivatásommal kapcsolatos terveimet, az álmaimat, a céljaimat, fel se merült bennem, hogy ez engem bármiben akadályozhatna.

(Ez nem jelenti persze azt, hogy nem voltak kétségeim, de ezek soha nem a nőiességemhez kötődtek, teljesen más természetű akadályokkal kellett megbirkóznom.)

Soha nem éreztem azt, hogy nőként nincs jogom azzal foglalkozni, amit szeretek; nincs jogom képezni magam; nincs jogom hivatást választani, vállalkozást indítani, pénzt keresni, véleményt formálni, a cikkeimen dolgozni, együttműködő partnerekkel tárgyalni – egyáltalán az időmről, a jövőmről, a testemről, az életemről szabadon dönteni.

Melinda Gates könyvét olvasva mélyen megérintett a gondolat, hogy ez a szabadság, és annak a természetessége, ahogy én ezt kezelem, több millió nő számára elérhetetlen. (Nyilván voltak felszínt karcolgató információim, de a történetek és az összefüggések, amelyeken keresztül a szerző rávilágít erre a világméretű problémára, arcul csaptak és komolyan elgondolkodtattak.)

A fejlődő országokban élő emberek nagyon jelentős részének az általam természetességgel megélt szabadsághoz – a tradíciók, vagy a mélyszegénységből fakadó kilátástalanság miatt – egyáltalán nincs joga.

Nem dönthetnek arról, hogy hány évesen szeretnének (egyáltalán szeretnének-e) házasodni. Nem dönthetnek arról, hogy szeretnének-e gyereket, és ha igen, mikor és hányat.

Rengeteg kislány él ezen a földön, akinek nincs joguk játszani, tanulni, szabadon mozogni. A tanulás lehetősége számukra olyan luxus, amiről álmodni sem mernek. Az ő életükben nem egy eldöntendő, vagy fejtörést okozó logisztikai kérdés, hogy család vagy karrier…

…nekik nincs választásuk

A tanulás vagy egy hivatás helyett nekik a házimunka, a mezőgazdasági munka, a gyereknevelés jut osztályrészül – nem szólva a fizikai erőszakról és arról, hogy az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésükben is korlátozva vannak. Ők nem mondhatnak véleményt, nem szavazhatnak; a társadalom, amelyben élnek, egész egyszerűen nem tekinti őket egyenrangú félnek.

És ezeknek az embereknek a nagy része mélyszegénységben élő, durva diszkriminációtól szenvedő nő. Olyan nők, akik olyan társadalmakban élnek, ahol egyáltalán a gondolat, hogy egyenlően bánjanak velük, abszurd és elképzelhetetlen.

Szerintem abban mind egyetértünk, hogy ez így nagyon nincs jól, de Melinda Gates szerint nemcsak morális megfontolásból, és azért kell felszámolni a vérlázító egyenlőtlenségeket, mert minden élet ugyanannyira értékes, hanem azért is, mert ez mindannyiunk közös és jól felfogott érdeke, a világ fejlődésének a kulcsa.

„Rá kellett jönnöm, hogy ha az emberiség sorsán akarunk javítani, fel kell szabadítanunk a nőket! Ez a legátfogóbb, leghatékonyabb, legjobban megtérülő befektetés. (…) Nincs még egy dolog, ami olyan mértékben hatna a világ általános állapotára, mint nők helyzetének a javítása. (…) Ha a szegénység okait és jelenségeit kutatjuk, előbb utóbb rátalálunk a minden hatalomtól megfosztott és kiszolgáltatott nőkre”

– írja könyvében Melinda Gates.

„Aki elhozta a fényt”

Hosszan lehetne sorolni a fenti állítást alátámasztó statisztikai adatokat és összefüggéseket, de egyrészt ezeket mindenki elolvashatja a szóban forgó könyvben (érdemes!), másrészt, ahogy általában, ebben az esetben is minden számadatnál és cirkalmas jelzőnél többet mond egy emberi történet.

Számomra a könyvben olvasható történetek közül a legmegrázóbb és a legfelemelőbb Kakenya Ntaiya-ról szól.

A kenyai nőről ma már azt mesélik a szülőfalujában a vének, hogy „elhozta a fényt, és változtatott a szokásokon, hogy a lányoknak jobb életük legyen.”

Kakenya története azonban nagyon nem így indult… Az 1978-ban született maszáj lány „rendeltetésszerű sorsa” az lett volna, ami a tradíció szerint a többi kenyai maszáj lányé is: 13 éves koráig iskolába jár, majd ha elérte a serdülőkort, végrehajtják rajta a tradíció szerint ilyenkor esedékes női-nemiszerv csonkítást. Ezután már nem járhat iskolába, hanem férjhez kell mennie a fiúhoz, akit már ötéves korában kiszemeltek számára, hogy aztán élete hátralévő napjait vízhordással, fagyűjtéssel, a ház takarításával, főzéssel és mezőgazdasági munkával töltse.

„A változás akkor kezdődik, ha valaki nemet mond”

„Minden az előzetes terv szerint haladt, amíg Kakenya azt nem mondta, hogy nem – és a változás akkor kezdődik, ha valaki nemet mond” – írja könyvében Melinda Gates.

„Amikor Kakenya betöltötte a tizenharmadik évét, egyezséget ajánlott az apjának: aláveti magát a nemiszerv-csonkításnak, cserébe azért, hogy ne adják férjhez, és továbbra is iskolába járhasson. Kakenya apja tudta, ha a lányán nem hajtják végre a csonkítást, őt fogják megszégyeníteni a közösségben. (…) Ezért elfogadta az egyezséget.

A kijelölt napon Kakenya bement a házuk közelében lévő tehénistállóba, ahol az egész falu szeme láttára az egyik öregasszony egy rozsdás késsel kimetszette a csiklóját. A sebből ömlött a vér, a kislány elájult a fájdalomtól. Három hét múlva visszatért az iskolába, hogy tanár válhasson belőle. Mire elvégezte az iskolát, már ösztöndíjat is szerzett az egyik amerikai főiskolára.”

Ezt követően Kakenya minden reggel bekopogtatott a falu befolyásos embereinek ajtaján, hogy pénzt kérjen a repülőjegyre (az ösztöndíj ezt nem fedezte). Cserébe azt ígérte, hogy a diploma megszerzése után visszatér, és a falu javára fordítja a tudását. Amikor sikerült összegyűjtenie a repülőjegy árát fedező összeget, Amerikába repült, ahol megszerezte a mesterdiplomát, amit egy PHD fokozattal is megfejelt, majd az ENSZ kötelékében kezdett dolgozni.

Életében ekkor szembesült először azzal, hogy a nőknek jogaik is vannak.

»Megtudtam, hogy nem szükségszerű a testem egy darabját adnom azért, hogy tanulhassak. A tanuláshoz ugyanis jogom van« – idézi könyvében Melinda Gates a ma már felnőtt Kakenya-át, aki tartotta a szavát és visszatért a falujába. Arról, hogy aztán ott mi történt, ebben a megható TED Talk-ban ő maga mesél… (a magyar feliratot a jobb alsó sarokban lehet kiválasztani.)

„A haladás empátiával kezdődik”

A könyv elsősorban ezeknek az olykor szívet tépően fájdalmas, máskor felemelő történeteknek köszönhetően válik hitelessé; ezek a történetek, és a történetek nyomán keletkező érzések segíthetnek átérezni a kiszolgáltatott emberek nehézségeit – vagyis ezek a történetek támogathatják azt, hogy nagyobb empátiával forduljunk a kilátástalan helyzetbe került embertársaink felé.

Ezek azok a történetek, amelyek visszaadhatják a hitünket, és megerősíthetnek abban, hogy az elesett és kiszolgáltatott emberekről nemhogy nem szabad lemondani, de mindenki közös érdeke, hogy segítsünk rajtuk – függetlenül attól, hogy tőlünk több ezer kilométerre, egy távoli kontinensen, vagy éppen a szomszéd utcában élnek, mert,

„a haladás empátiával kezdődik és ha egy valakinek segítünk, azzal az egész emberiség felemelkedését szolgáljuk.”

– fogalmaz Melinda Gates.

„A legbénítóbb erő a világon”

Empátiára van szükség ahhoz, hogy belássuk: az, ahova születtünk, a lehetőségeink, a reményeink és az életünk hatalmas részt a szerencsén múlik, és amikor ezt nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, akkor mi magunk válunk az elesettek változás érdekében tett erőfeszítéseit akadályozó erővé.

„Az ösztönös késztetés a kirekesztésre az emberi természet egyik legsötétebb vonása. A stigmatizáció főként azokat a csoportokat sújtja, amelyeknek tagjai olyan érzéseket hívnak elő bennünk, amelyeket szeretnénk elkerülni. Emiatt marginalizálódik annyi idős, gyenge és szegény ember.

Hajlamosak vagyunk félretolni azokat, akik számunkra félelmetes tulajdonságokkal rendelkeznek; azért akarunk megszabadulni tőlük, mert attól félünk, hogy a tulajdonságainkban mi magunk is osztozunk. Bizonyos csoportoknak bizonyos tulajdonságokat tulajdonítunk, így amikor eltávolítjuk ezeket a csoportokat magunktól, voltaképpen ezeket a tulajdonságokat távolítjuk el. Ez az, ami a domináns csoportokat arra készteti, hogy különböző faji vagy vallási csoportokat kirekesszenek.”

Így válik a mélyszegénység egy reménytelen csapdahelyzetté, amiből lehetetlen kivergődni.

„Az erőfeszítéseid hiábavalók. Azok, akik kiemelhetnének a szegénységből, magadra hagytak. (…) A szegénység azt jelenti, hogy nem tudod megvédeni a családodat, nem tudod megmenteni a gyerekeidet. És mivel a gyermek védelme a legerősebb anyai ösztön, a szegénység a legbénítóbb erő a világon” – írja Melinda Gates, aki ennek a kilátástalanságnak a fájdalmát személyesen is megtapasztalhatta.

„Ennek a gyermeknek egy reménye maradt. Az, hogy maga elviszi haza. Kérem, vigye őt is magával” – így kérlelte egy alkalommal őt egy Malawiban élő asszony, miután életet adott a gyerekének.

Nem félt közelebb lépni a valósághoz

Melinda Gates ilyen és ehhez hasonló, megrázó, felkavaró, személyesen megtapasztalt történeteken keresztül járja körbe a mélyszegénységben és egzisztenciálisan és minden szempontból kiszolgáltatottságban élő nők helyzetét. A sorain egyértelműen érződik, hogy a vonatkozó szakirodalom mellett a valóság is érdekelte, nem félt ahhoz közelebb lépni, és ami nekem különösen tetszik, hogy nemcsak közelebb lépett ezekhez a történetekhez, hanem volt bátorsága a saját történetét, a saját kudarcait, a saját félelmeit is megmutatni.

Melinda Gates

És bár meglehetősen szkeptikusan vettem a kezembe a „gazdag fehér nő szegényekről prédikáló könyvét” (igen, sajnálom és bevallom, nekem is voltak ilyen előítéleteim), nagyon kellemeset csalódtam. Melinda Gates elképesztően higgadtan, ugyanakkor nagyon karakán stílusban, esszenciális gondolatokon és pontosan megfogalmazott mondatokon keresztül vezeti végig az olvasót az nők helyzetével összefüggésbe hozható témák – természetüknél fogva – ingoványos vidékén.

Amikor kell, akkor józanul, amikor kell, akkor szenvedélyesen és akár a saját egyházával szembefordulva áll ki alapvető emberi értékek mellett, érvel, vitatkozik, és ami a legfontosabb, TESZ azért, hogy megmutassa, milyen nagyon fontos, az életünk minden egyes szegletét átható pozitív változásokat hozhatna az életünkbe a genderszempontok tudatosítása és az, ha elkezdünk odafigyelni a kirekesztett, elnyomott nőkre.

Melinda Gates könyve szerintem egy hitelesen és alaposan kidolgozott reflexió erre az elképesztően sokrétű problémára, amiről hiba lenne azt gondolni, hogy olyan nagyon távol van tőlünk.

Önámítás azt gondolni, hogy nekünk ehhez nincs közünk

Bár a cikket azzal kezdtem, hogy bennem nincs kétség azzal kapcsolatban, hogy egyenlő vagyok, ez nem jelenti azt, hogy a társadalom, amiben élek, ezt a meggyőződésemet egy az egyben visszatükrözi. Önámítás azt gondolni, hogy nekünk ehhez nincs közünk. Ha nem is ilyen mértékben, de ezek az egyenlőtlenségek nálunk is léteznek, erről én is, és szerintem még nagyon sokan és sokat tudnának mesélni…

Ahogy az egész világon, úgy Magyarországon és Európában is bőven van még tennivaló a nőket érő diszkrimináció felszámolásában – hosszan lehetne sorolni a vonatkozó statisztikai adatokat és információkat, no meg a saját tapasztalatokat is, de ehelyett én inkább a Melinda Gates által felvázolt megoldási lehetőségek felé fordulnék.

Mit tehetünk?

Ahogy a fent említett témák esetében, ebben a kérdésben is nagyon körültekintő és érzékenyen kibontott válaszokat kínál fel a szerző – ezeket lehetetlen ebben a cikkben egy az egyben megmutatni, de a megoldás irányába mutató javaslatok közül három szempontot és három gondolatot mindenképpen szeretnék kiemelni.

  1. „Nem szentelhetjük az életünket annak az eszmének, hogy mindenki egyenlő, ha magunkat többnek gondoljuk másoknál”

A szerző a könyvben végig hangsúlyozza, és szerintem sem lehet eléggé aláhúzni, milyen nagyon fontos lenne, hogy a nők és a férfiak közötti egyenlőségre egy közös célként tekintsünk. Ez a küzdelem nem szabad, hogy egy pillanatra is arról szóljon, hogy egyik vagy másik ember ezért vagy azért kevesebbet vagy többet ér. Ez a küzdelem, a feminizmus – ahogy azt egy korábbi cikkünkben már mi is kifejtettük – arról szól, hogy hiszel a nemek közötti társadalmi, politikai és gazdasági egyenlőségben és abban, hogy minden ember élete (beleértve a munkáját, az idejét, a tudását) pontosan ugyanannyira értékes.

De – ahogy Melinda Gates fogalmaz – a „morális vakfoltok” felszámolása csakis társadalmi párbeszéd útján lehetséges. Ehhez viszont ki kell lépni az „én dolgom – te dolgod”; „te ebben vagy jó – én meg ebben vagyok jó” paradigmájából. A társadalom, az egyén, a párkapcsolatok és a család szintjén akkor tudunk megújulni és fejlődni, ha folyamatosan tanulunk egymástól, és ez által mozgásban tartjuk magunkat és a kapcsolatainkat.

  1. „Sosem szabad elveszíteni az éberségünket az előítéletekkel szemben.”

Annak érdekében, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket felszámoljuk – függetlenül attól, hogy azok „kicsiben vagy nagyban”, fejlődőnek vagy fejlettnek mondott társadalomban történnek (nem nagyon van olyan sajnos, ahol egyáltalán nem történik) elképesztően fontos, hogy ha ilyen fajta igazságtalanságot tapasztalunk, akkor az ellen felemeljük a szavunkat.

Ez egyedül nagyon nehéz, viszont számos példa van rá, hogy ha a diszkriminációt elszenvedő, vagy félelemben élő nők összefognak, és közös erővel felemelik a hangjukat (lásd #metoo mozgalom), és elkezdik mesélni egymásnak és másoknak a történeteiket, akkor az igenis képes változást előidézni még a megváltoztathatatlannak gondolt rendszerekben is. Akkor az emberek, köztük a hatalmukkal visszaélő autoritások kénytelenek odafigyelni és változtatni. Ehhez viszont az kell, hogy férfiak és nők, mi így együtt „ne veszítsük el az éberségünket az előítéletekkel szemben.”

  1. „Felháborodással meg lehet menteni néhány lány életét, de a rendszert, csak empatikus hozzáállással lehet megváltoztatni.”

Az én szívemhez nagyon közel áll az a Melinda Gates által megfogalmazott gondolat, hogy a minket ért igazságtalanságokra nem a felháborodás a helyénvaló válasz. Ebből a pozícióból sosem fogunk eljutni addig, hogy meghallgassuk egymást. Ha pedig nem hallgatjuk meg egymást, akkor megérteni sem fogjuk egymást. És ha nem értjük egymást, akkor abból nehezen fog tudni bármilyen konszenzus születni.

Ez persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy nem kell felemelni a szavunkat, ha igazságtalanság ér minket – éppen ellenkezőleg. Viszont nagyon fontos, hogy a probléma megfogalmazása után a következő lépés egymás felé vezessen, ne pedig eltávolítson minket egymástól. Az agresszió, és az, ha megszégyenítésre megszégyenítéssel válaszolunk, pont ide vezet.

Ahogy Kakenya történetére, a minket és másokat ért igazságtalanságokra, a nők és férfiak közötti társadalmi egyenlőtlenségre is igaz, hogy „a változás akkor kezdődik, ha valaki nemet mond”, viszont a megoldásra csak együtt találhatunk rá, és csak akkor, ha közelebb lépünk egymáshoz.

Melinda Gates, A nő helye című könyvét itt tudod megrendelni.

Kiemelt kép forrás: https://www.kakenyasdream.org



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest