Mesékkel egy elfogadóbb világért – Kádár Annamária ajánlása a tolerancia világnapján

Talán még mindig kevéssé él a köztudatban, de idén már huszonhat éve annak, hogy az ENSZ november 16-át a tolerancia nemzetközi napjává nyilvánította. Egymás elfogadása, a különbözőség felé való türelem és nyitottság mindig aktuális téma. Az emberi természet része ugyanis a sztereotípiák gyártása, de ugyanígy a toleranciára való képesség is, amely a gyerekekkel bizony még velük születik. A mesék pedig remek kapaszkodót tudnak nyújtani abban, hogy megtartsuk ezt az ösztönösen bennünk élő tudást. Ennek okairól és működéséről Kádár Annamária mesélt nekünk, aki néhány témához kapcsolódó mesét is ajánl a szülőknek.

Bár kisgyerekként maga a tolerancia szó elvont, messzinek tűnő fogalom, a jelentése mégis születéstől fogva az élet része. De vajon mennyire jellemző a mesékben az elfogadásra való nevelés? Ahogy Kádár Annamária, mesepszichológus idézi: Bruno Bettelheim szerint a mesék anélkül segítenek a világ megértésében, hogy a gyermekben tudatosulna, mi zajlik bennük.

„A mesék észrevétlenül tanítanak a toleranciára, empátiára, elfogadásra, az alapvető emberi jogokra. A toleranciára való nevelés nem is megfelelő szó, hiszen a mások iránti empátia észrevétlenül kúszik a gyerekek bőre alá a mesék által, amelyeket hallanak. Ezek az értékek egyetemesek, hiszen minden nép meséjében megjelenik a magunk és mások elfogadása, tisztelete”

− magyarázza a szakember. Hozzáteszi: a mesék számos esetben arra is példát adnak, miképpen tolerálhatunk valamit anélkül, hogy a másik emberrel egyetértenénk az élet minden területén.

Azonban ahhoz, hogy a gyermek fel tudja fedezni a valódi értéket, szembesülnie kell azzal is, mi történik azok hiánya esetén. „Éppen ezért fontos, hogy a mesékben az elfogadás és az emberi bánásmód mellett a kicsik találkozzanak a kirekesztéssel, megalázással. Ennek segítségével tudnak aztán dönteni, mi a helyes és helytelen. Nem szájbarágósan, okító jelleggel, ujjal mutogatva kellene elfogadást tanítani, hanem szimbólumokon keresztül. Jung szerint a szimbólum túlmutat az énen, sőt személyes létünkön is, benne a személyes élet fájdalmai és problémái összekapcsolódnak az emberiség fájdalmaival és problémáival” – fogalmaz  Kádár Annamária.

A tolerancia pedig sokféleképpen megmutatkozhat, rengeteg jelképpel hozhatjuk összefüggésbe, ha elmélyülünk akár csak a  népmesék világában. Utóbbi történetekben az elfogadás gyakori feladat ember és állat, ember és ember között. Taníthat türelemre és elfogadásra a sok éves vándorút, a tömlöcben töltött idő, az elvarázsolt állapot, vagy épp a rút külső, amely egyszer csak széppé válik. Utóbbit pedig nem a külső jegyekkel, hanem az önazonosság állapotával kapcsolhatjuk össze első sorban.

Az intolerancia, mint a biztonságérzet elvesztése

Szakértőnk elmondása szerint óvodáskorban a gyerekek nagyon nyitottak egymásra és a világra: nincsenek előítéleteik, magatartási sémáik, így számukra a világ legtermészetesebb dolga a másság elfogadása. Ha ezt direkt módon nem rontják el, akkor felnőve is ugyanilyen természetes lesz számukra a másik elfogadása. Az érzékenyítés ezért már óvodáskortól elkezdődhet.

„A tolerancia egyfajta tudatlanság, naivitás, kategóriák nélküli gondolkodás. Mivel kevés dolgot tapasztaltak, a gyerekek osztályozási készsége még kezdetleges, sémáik kidolgozatlanok, és gyűjtik az anyagokat a kategóriák létrehozásához. A gyerekek, amennyiben intoleránsak, a viselkedésük oka nem a sztereotípiákban keresendő, hanem abban, hogy konzervatívak szokásaikban: a megszokott körülmények ugyanis a biztonságigényüket elégítik ki. Amikor a biztonságérzetüket érzik veszni, általában arra reagálnak intoleranciával”− hangsúlyozza a szakember.

Ahogy Kádár Annamária mondja: a mese nem racionális úton készít fel a felnőtt létre, a felnőtt döntésekre, az elfogadásra, hanem mágikus, irracionális módon. Persze ennek ellenére nem a problémamentes élet ígéretét kapjuk meg tőle, hanem annak a reményét, hogy még a legkisebbek, a legesendőbbek is boldogulnak, ha adottságaikat és lehetőségeiket mozgósítják, illetve ha nem hátrálnak meg az akadályok, megpróbáltatások előtt.

Dr. Kádár Annamária

Sorsközösség és belső képek

A szakember elmondása szerint a mesét hallgató gyerekben kialakuló belső képeknek hatalmas jelentőségük van: az érzelmi tudás, a mesékben kódolt információk, szimbólumok ugyanis elraktározódnak a jobb agyféltekében, és később is hozzáférhetővé válnak, mint a legmélyebb életbölcsességek. Ez a tudás ezért egész életen át kitart: kamaszkorban, felnőttként, szülőként, később nagyszülőként egyaránt erőforrásként jelenhet meg a krízis- és problémahelyzetekben.

A különbözőség elfogadása mellett pedig legalább annyira fontos a saját magunkhoz való tolerancia megjelenése. Ennek része, amikor felismerjük, hogy mások is küzdenek hasonló nehézségekkel, akadályokkal: azaz megéljük a sorsközösség érzését. „A népmesék hol volt, hol nem volt világa rokonítható a lelkünk legmélyén élő valósággal. A mese a főhős fejlődési folyamatát követi végig, egy valóságos metamorfózisnak lehetünk tanúi, ahol a megpróbáltatások, küzdelmek, fordulatok hatására a hős teljesen megváltozik, kicserélődik, újjászületik.

A meséken keresztül a gyermek felismeri, hogy nincs egyedül a nehéz érzéseivel, a kilátástalan élethelyzetével”

– foglalja össze dr. Kádár Annamária, aki kérésünkre az elfogadással szorosan összekapcsolható könyveket is ajánl a szülők számára.

A szakértőnk által összegyűjtött kisgyermekeknek szóló kortárs magyar mesék a következők:

Lázár Ervin: Négyszögletű kerek erdő

Csukás István: Süsü, a sárkány

Zalka Csenge Virág: Ribizli a világ végén

Böszörményi Gyula: Emberke színe

Finy Petra: A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány

Külföldi szerzőktől pedig a következő meséket érdemes fellapozni, ha a tolerancia jegyében olvasnánk egy jót:

Hans Christian Andersen: A rút kiskacsa

Louise Spilsbury: Beszélgessünk róla. Kulturális sokszínűség

Penilla Staffelt: Ne bánts könyv

Davide Cali: Az ellenség.

Végezetül pedig a tolerancia világnapja alkalmából Kádár Annamária az egyik leginkább témához illő hindu mesét is megosztja olvasóinkkal. „A hinduk egyik legfontosabb kulcsszava a tolerancia. Tisztelik a változatosságot, az üdvösségre vezető utak sokféleségét. Úgy gondolják, hogy minden vallás igazat mond, csupán különféle részaspektusait világítják meg ugyanannak az Egésznek. Ezt a szemléletmódot hűen illusztrálja az alábbi rövid tanmese:

Egy jószívű fejedelem országa minden vak emberét meghívta palotájába ünnepi lakomára. Az ebéd befejezése után a fejedelem maga köré gyűjtötte a vakokat, és felszólította őket, hogy adják elő kívánságaikat. Már csak egy öreg vak ember állt a fejedelem előtt, aki azonban nem kért és nem kívánt semmit.

A fejedelem meg is kérdezte:

– Hát neked nincs semmire szükséged?

– Ó, uram, mondta az öregember, mit kérhetnék én tőled! Öregember vagyok már, és minden percben eljöhet értem a halál. Már nem várok semmit a földi élettől. Ha azonban jóságos szíved mindenképpen meg akar ajándékozni valamivel, hallgasd meg, és ha tudsz, válaszolj egy kérdésemre. Tudod, uram, − mondta az öreg vak, − én már megjártam az életet és sok mindent tapasztaltam, hallottam egyről-másról. Egy dologban azonban nem látok világosan, egy kérdésemre sehol sem találtam választ. Ez a kérdés pedig így hangzik: Milyen az Isten?

– Válaszolok a kérdésedre – szólt a fejedelem – de csak egy feltétellel. Mondd meg te vagy társaid, hogy milyen és hogyan néz ki egy elefánt?

No, ennél mi sem könnyebb, gondolták a vakok. Ekkor a fejedelem parancsára elővezettek egy elefántot, és a vakok tapogatni kezdték. Mindegyik ott, ahol érte. Az egyik a lábát, a másik az ormányát, a harmadik az agyarát és így tovább.Mikor ezzel végeztek, a fejedelem megkérdezte a vakokat:

– Most pedig mondjátok meg, mit tapasztaltatok, milyen az elefánt?Aki az elefánt ormányát tapogatta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy puha tömlő.Aki az elefánt agyarát tapogatta meg, váltig állította: olyan az elefánt, mint egy hegyes tőr. Aki az elefánt lábát tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag oszlop.Aki a fülét tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag pokróc. Így vélekedtek a vakok az elefántról, és mindegyikük ragaszkodott állításához. Ebből aztán parázs vita keletkezett, amely csaknem verekedéssé fajult. Végre is a fejedelem csendre intette őket, és így szólt az öreg koldushoz:

– Amint láthatod, még azt sem tudjátok megmondani, hogy milyen az elefánt. Mert vakok vagytok, és nem láthatjátok az egész elefántot. Nos, így vagyunk Istennel is. Itt a földön vakok vagyunk vele szemben, mert testi szemeinkkel nem láthatjuk őt.”