„Egy nagyon vékony jég az, amin egyensúlyoznunk kell” – #SZEMÉLYES: Nehézségek a mozaikcsaládban

A mi családunk 2020 óta mozaikcsaládként működik, ahol a férjemmel négy gyermeket nevelünk – közülük egy sem közös. Én három, ő egy gyermeket hozott az új családunkba. Kezdetben furán éreztük magunkat, hiszen mindkettőnknek új volt még a helyzet, viszont ahogy haladtunk előre az időben, arra lettünk figyelmesek, egyre több ismerősünkről derül ki, ők is mozaikcsaládban élnek.

Ennyi évvel a hátam mögött bizton állíthatom, ez az életforma egyáltalán nem egyszerű! A környezetünkben sokszor láttuk, mennyire nehézkesen indult sokaknak a kapcsolat az „új gyerek(ek)kel”. Nálunk ez – szerencsére – valahogy olajozottan működött. Nagyon sokat beszélgettünk a gyerekekkel, egymással, sok közös programot szerveztünk, hogy minél jobban megismerhessék egymást, és mi is a másik gyerekét. Hamar az összeköltözés mellett döntöttünk, mivel más városban éltünk, és nem szerettünk volna a gyerekekkel ingázni. Abban bíztunk, sikerül egy nyugodt, új légkört teremtenünk nekik, és magunknak egyaránt. Mára azt hiszem, kimondhatjuk, hogy így lett, ám ez nem jelenti azt, hogy ne akadtak volna útközben szép számmal kihívások is. Szeretném most megosztani veletek azokat a nehézségeket, amelyekkel mi újdonsült mozaikcsaládként szembenéztünk, és mindazt, ami segített abban, hogy sikerrel vegyük az akadályokat.

Egykéből testvér

Amikor egy mozaikcsalád létrejön, a gyerekeink akarva akaratlanul testvért/testvéreket is kapnak. Tehát nem csak a felnőtteknek kell kedvelniük egymást, hanem a gyerekeknek is – sőt, az sem elhanyagolható szempont, hogy mi hogyan fogadjuk a párunk gyermekét/gyermekeit.

A mi esetünkben a férjem lányának volt nehezebb dolga, hiszen ő egykeként élte az életét, amíg velünk össze nem költözött. Akkor hirtelen kapott három testvért, és egyik pillanatról a másikra meg kellett tanulnia osztozkodni, kompromisszumra jutni és meghallgatni a másik véleményét is.

Azt tapasztaltuk, az elején sokat segíthet, ha adunk a korábban egyke gyermeknek az egyedüllétre is időt, helyet, lehetőséget. Idővel ezt fokozatosan csökkenthetjük, hiszen fontos, hogy ő is a családi közösség tagjává váljon, és ne szigetelődjön el a saját világában.

Az összeköltözés után egyedül ő kapott külön szobát, ahova elvonulhatott, amikor már soknak érezte a gyerektársaságot. Tiszteletben tartottuk, hogy melyik az ő privát játéka, féltve őrzött kincse, és engedély nélkül nem nyúltak hozzá az én gyerekeim. Kezdetben nagyon sokat vonult el a szobájába, magára csukta az ajtót. Nehezen viselte, ha a többiek a játékaival játszottak, és teljes összeomlás következett be, ha egy kinőtt ruhát megörökölt valamelyik lányom. A férjemmel nagyon igyekeztünk, hogy támogassuk ebben a számára sok újdonsággal, változással járó időszakban. Sokat voltam vele kettesben, és az apukája is sokszor beszélgetett vele arról, mennyire fontos megtanulni együtt játszani, osztozkodni, kompromisszumra jutni. Mára sokat változott a helyzet, előnyére.

Gyerekek egymás közt

Egy mozaikcsalád működése sok buktatót rejt magában, többek között azt is, hogy a gyerekek között hogyan alakul a kapcsolat. Jó esetben hamar megtalálják a közös hangot, de sokszor előfordul, és nem egy ismerősömnél hallottam, hogy az „újdonsült testvérek” nem jönnek ki túl jól egymással.

Mit tehetünk, ha ez a helyzet?

Egyrészt fontosnak tartom a sok, őszinte beszélgetést. Nálunk nagyon bevált, hogy esténként leültünk a gyerekekkel, és érzelemkártyákkal átbeszéltük az egész napjukat. Belevettem (játékos formában) azt is, kinek mi volt aznap rossz; el lehetett mondani, hogy a másikkal volt-e problémánk – s ha igen, hogyan tudjuk azt orvosolni. Ezt azért éreztem fontosnak, hogy tudják, el lehet mondani, ha valami problémájuk van – akár egymással, akár velünk -, de ez lehetőleg ne üres vagdalkozás legyen, hanem valódi problémamegoldás.

Ahhoz, hogy a gyerekek között ne üsse fel a fejét nagy mértékű rivalizálás, ellenszenv, szerintem az egyik legfontosabb tényező, hogy a szülők előre lefektessék a szabályokat: ki mit vár el a másiktól, hogyan tervezik a közös életet az „új” gyerekkel/gyerekekkel, ki mit gondol a fegyelmezésről, az apai/anyai szerepekről.

Hosszú távon akkor működik jól egy mozaikcsalád, ha a szülők egyenértékű tagként vannak jelen a kapcsolatban és a gyerekek életében egyaránt, valamint ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindegyik gyerekre, és nincs kivételezés.

Leírva olyan könnyűnek tűnik, pedig egyáltalán nem az.

Tudunk-e ugyanúgy szeretni egy „idegen” gyereket?

A saját gyerekét jó esetben mindenki feltétel nélkül szereti. Amikor létrejön egy mozaikcsalád, és az új párunkkal kapunk egy vagy több gyereket, ez a fajta feltétel nélküli szeretet (még) nincs meg. Szerencsés eset, ha egyből kialakul egy kölcsönös szimpátia az „új szülő” és az „új gyerek” között, de még ez sem garancia arra, hogy ez így is marad.

Amikor olyan párra esik a választásunk, akivel „csomag” is jár, egy addig teljesen ismeretlen terepre lépünk. Kezdetben mindenki sokkal toleránsabb, elnézőbb, próbál megfelelni a másik igényeinek, de ez az állapot nem tartható fenn a végtelenségig. Szükséges, hogy egy olyan élethelyzetet alakítsunk ki magunk körül, amely többé-kevésbé mindenkinek megfelelő.

A mi esetünkben az összeszokás viszonylag zökkenőmentesen ment. A gyerekek hamar elfogadták egymást – bár ennek érdekében sok közös programot szerveztünk, külön-külön is beszélgettünk velük és mindketten nyitottan álltunk a másik gyerekéhez.

A mi életünkben is eljött azonban a pont, amikor muszáj volt beszélgetnünk, mert igenis léptek fel problémák az elfogadás kapcsán a gyerekekkel szemben. Nagyon fontosnak tartom, hogy merjünk beszélni a problémákról, mert hosszú távon akkor működhet jól egy mozaikcsalád, ha a szülők és a gyerekek is komfortosan érzik magukat.

Tapasztalatom szerint egy nagyon vékony jég az, amelyen egyensúlyoznunk kell. Nehezítő tényező az is, hogy a másik oldalon a különélő szülő ritkábban látja a gyerekét. (Az esetek többségében főként az apák életében csökken drasztikusan a láthatás.) Az elvált szülőkben gyakran tudattalanul is bűntudatot ébreszt a szétválás. Úgy érezhetjük, mi vagyunk a felelősek azért, hogy elszakítjuk a gyereket a másik szülőtől, hogy lecsökken az ő közösen töltött idejük. „Szar szülőnek” érezhetjük magunkat, amiért állandó ingázásra kényszerítjük a gyerekeket a két fél között, és meg kell szokniuk egy teljesen új közösséget. Ebből a bűntudatból fakadóan hajlamosak lehetünk a túlkompenzálásra (például a túlzott engedékenységre), amit a gyerekek (szintén öntudatlanul) hajlamosak lehetnek néha ki is használni.

Sosem felejtem el, amikor először próbáltam nehezebb témát megbeszélni a férjemmel, ami az ő lányához kapcsolódott.

Szó szerint gyomorgörcsöm volt, de azt is tudtam, hogy ha nem beszéljük meg, mert nem merek beszélni róla, nem fog jó irányt venni a kapcsoltunk. Megbeszéltük már a kapcsolatunk legelején, hogy őszinték leszünk, és mindent megbeszélünk, ami esetleg zavart okoz bennünk. Hát én is megtettem… Nem mondom, hogy egyszerűen jutottunk túl azon a helyzeten, mert baromi nehéz volt… rengeteg átbeszélgetett este, éjszaka és párterápia kellett hozzá, hogy megértsük a másik nézőpontját. De végül sikerült. Azt hiszem, a legfontosabb kulcs egy mozaikcsaládban az őszinte beszélgetés lehetősége.

Amikor előjönnek a problémák…

A mozaikcsaládokban elforduló potenciális problémák skálája elég széles. A teljesség igénye nélkül, előfordulhat, hogy a másik gyereke érzelmileg bántalmazza a mienket, esetleg összeugrasztja a testvéreket, próbál előtérbe kerülni, fontoskodni, kitűnni a többiek közül. Előfordulhat, hogy nem tudunk mit kezdeni a „kapott” gyerek dührohamaival, értetlenül állunk a viselkedése előtt, szófogadatlan, engedetlen, visszabeszél…

Ezek mind olyan problémák, amelyeket a saját gyerekkel „könnyebben” kezelünk – hiszen tudjuk, meddig mehetünk el. De mi a helyzet a másik gyerekével? Vajon hol van az a határ, ameddig nevelőszülőként elmehetünk?

Ezért fontos, hogy minél korábban lefektessük annak az alapjait a társunkkal, hogy hasonló helyzetekben ki mit vár el a másiktól. Mi a mostani férjemmel még a randizgatás időszakában megbeszéltük, hogy „ha úgy alakul” az életünk, akkor azt szeretnénk a másiktól, hogy teljes értékű szülőként vegyen részt a nevelésben, töltsön be „anyai”, „apai” funkciót a gyerekek életében. Ezt azért tartottuk fontosnak, mert a mi gyerekeink még nagyon kicsik voltak a megismekedésünkkor (1, 3, 6 és 8 évesek). Mindketten azt gondoltuk, hogy nem lehetett volna úgy mozaikcsaládot működtetni, hogy az egyik szülő amolyan „haveri” szinten van a másik gyerekével. Ez idővel a gyerekek között is széthúzást eredményezett volna. Nálunk ez működött, kamaszkorban például azonban nem biztos, hogy ez a jó megoldás. 13-14 vagy idősebb gyerek esetében érdemes megfontolni, figyelni a jelzésekre, esetleg beszélgetni vele, kikérni a véleményét, neki mire lenne szüksége egy ilyen helyzetben.

Rivalizálás vs. Ödipusz

A mozaikcsalád számomra is sok meglepetést tartogatott, és amikor már úgy gondoltam, a nehezén túl vagyunk, akkor jöttek az igazán meghökkentő felfedezések. A problémák megoldásához mi pszichológus segítségét is kértük, hiszen magunktól már nem tudtuk, mi a fene történik velünk, körülöttünk.

Az teljesen természetes dolog, hogy a testvérek rivalizálnak egymással. Azonban nem csak a gyerekek között alakulhat ez ki, hanem a szülő-gyerek között is. Sajnos előfordulhat ez nem csak mozaikcsaládokban is, de ott véleményem szerint gyakoribb.

A gyerek, még akkor is, ha egyébként jó a kapcsolat a nevelőszülővel, egyfajta riválist lát(hat) az új családtagban, hiszen apa/anya egyre több időt tölt vele, a gyerekkel meg kevesebbet. Ez akarva-akaratlanul is féltékenységet, rivalizálást szülhet.

Ez a mi mozaikcsaládunkban is megjelent. A férjem lányánál nem egyszer fordult elő, hogy feszegette a határokat, meddig mehet el velem szemben, hol van az a határ, amikor már az apja is rászól. Direkt nem vette figyelembe az én kérésemet, megvárta, amikor a férjem szólt neki. És még sorolhatnám. Egyébként nagyon jó a viszony közöttünk, , amolyan anyaként tekint rám, amikor nálunk van. Mégis, időnként küzd, harcol velem az apja figyelméért.

Az Ödipusz-komplexus sem került el bennünket: a kisfiam (aki 4,5 éves) egyfajta riválisának tekinti a most már férjemet (amellett, hogy imádja). Sokszor harcol és dacol vele, és „csakazértsem” csinál meg valamit, akkor, ha ő kéri. Akkor kerestünk fel egy pszichológust, amikor ez a helyzet már eléggé elfajult, a férjem úgy érezte, nem tud ezzel mit kezdeni. A szakember aztán felvilágosított minket, hogy a kisfiamnál fennáll az Ödipusz-komplexus, azaz amikor a fiúgyermek az anyjáért „küzd” az apjával, illetve a mi esetünkben a nevelőapjával. Ez gyakran fennáll vérszerinti szülők esetében is, de ott ritkán okoz ekkora feszültséget, általában könnyebb elsimítani. Amikor realizálódott számunkra, hogy ez folyik a háttérben, mindketten megnyugodtunk, hiszen ez egy egészséges szakasz a gyerekek pszichoszexuális fejlődésében.

Hogyan beszéljünk róla?

Fontos megemlíteni, hogy ahogyan a párkapcsolatokban is gondot tud okozni a gyerekkori kötődési probléma, ugyanúgy igaz ez a nevelőszülő-gyerek kapcsolatra is. A pszichoterápiás munkám során be kellett látnom, hogy nálam, és a férjemnél is okozott ez nehézséget, amelyről beszélnünk kellett.

A beszélgetés viszont egyáltalán nem ment zökkenőmentesen… A bűntudat, a megfelelési kényszer, a félelem attól, hogy nem vagyok elég jó szülő, mind egyfajta ellenállást indítottak el bennünk, ha a másik kritikát kezdett el megfogalmazni a gyerekkel kapcsolatban.

Pedig, ha belegondolunk, a mi gyerekünk sem tökéletes, és ez így van jól. Gyerekekkel kapcsolatos problémákról beszéltünk régebben az exférjemmel is, és mind a mai napig, ha valami felmerül, beszélünk róla. Ott azonban nincs sértődés, ellenállás. A mozaikcsalád esetében ez egy aknamező.

Segíthet, ha igyekszünk az asszertív kommunikációt alkalmazni, és a saját érzéseinkről beszélünk a másiknak, én-üzenetek segítségével. Mondjuk el őszintén, nekünk mi miért esik rosszul, mit érzünk egy adott helyzettel kapcsolatban. Valószínűleg többször is elő kell majd vennünk ugyanazt a problémát, mielőtt a megoldás irányába tudunk mozdulni.

Itt jegyezném meg: fontos, hogy ne csak a másiktól várjuk a csodát. Magunknak is sok munkát kell belefektetni abba, hogy a szülő-gyerek kapcsolat működjön. Mert ha az nem oldódik meg, előbb-utóbb problémát fog okozni a párkapcsolatunkban is.

Egy mozaikcsalád menedzselése talán az egyik legnagyobb feladat és kihívás egy család életében. Új családtagok csöppennek a gyerekek és a mi életünkbe is. Új szabályok lépnek életbe, ráadásul a gyerekek ingáznak az elvált szülők között, ahol eltérőek a szabályrendszerek. Nekik itt is, ott is alkalmazkodniuk kell. Nekünk pedig segítenünk kellene ebben. Sokkal több megértést, toleranciát, odafigyelést igényel egy mozaikcsalád-beli lét. Mások vagyunk, mások a tűréshatáraink, máshol húznánk meg azokat a bizonyos vonalakat. Nagyfokú rugalmasság, tolerancia, megértés és nyílt, őszinte beszélgetések szükségesek – ezek nélkül nem működhet.