Hogyan segíthetem a gyermekemet a válás feldolgozásában? – Interjú Bogár Zsuzsával

A szülők közötti kapcsolat felbomlása minden gyerek számára új helyzetet jelent. Van, aki könnyen elfogadja a megváltozott állapotot, sok gyerek azonban nehéz érzésekkel küzd a válás miatt, ami többféle formában is megmutatkozhat. A legnagyobb segítség ilyenkor az, ha számíthat a szüleire, támaszkodhat rájuk, és érzelmileg is stabil pontnak érezheti a jelenlétüket. Hogyan is válhat érzelmileg támogatóvá a szülő? Többek között erről is beszélgettünk Bogár Zsuzsa tanácsadó szakpszichológussal, pár- és családterapeutával, aki több könyvet is írt a témában.

Amikor bekövetkezik a válás és felbomlik a család, az biztosan hatni fog a gyerekekre is. Hogy látja, ez a folyamat törvényszerűen együtt jár azzal, hogy csökken a gyermek alapvető biztonságérzete?

A válás veszteségélményt jelent, ami valamilyen mértékben biztosan hat a gyermek biztonságérzetére, akár meg is rengetheti azt: hiszen ami eddig természetes volt – mit jelent a család, ki az, akivel közös térben éljük az életünket, kik azok, akikkel megosztjuk a mindennapokat -, az megváltozik, és soha többé nem lesz már olyan, mint eddig. Ez a család minden tagját érinteni fogja, mindannyiuknak lesz veszteségélménye emiatt. Ez természetesen fájdalmas érzésekkel jár, ugyanakkor félelmet is okozhat a kialakuló bizonytalanság miatt: hogyan lesz ez ezután?

A változás szükségszerűen magával hozza a bizonytalanságot, így rendszerint a biztonságérzet is meginog a gyerekekben. A szülőnek nagy felelőssége van abban, hogy segítse a gyermeket, hogy vissza tudjon kerülni egy stabilabb állapotba – ahogy arra is hatással lehet, hogy a kibillenés minél rövidebb ideig tartson. Nyilván a szülők biztonságérzete is megrendül – általában azé is, aki a válást kezdeményezte, ugyanis a fájdalmas érzések bennük is meg szoktak jelenni a veszteség folytán.

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szülő saját maga is stabilizálódni tudjon, hogy aztán a gyermekében is segíthesse ezt a folyamatot?

Gyakran találkozom azzal, hogy a szülők már a döntés meghozatalakor szinte előre elviszik a gyereküket pszichológushoz, hogy a szakember tartsa meg, és segítse át a folyamaton. Ez egyik oldalról nagyon jó és hasznos is, ugyanakkor el szoktam mondani a szülőknek, hogy

a gyerekek ideális segítői valójában maguk a szülők.

Tehát az lenne a cél, hogy ők tudjanak támaszt nyújtani, a kicsik hozzájuk tudjanak fordulni, és velük tudjanak beszélgetni az ilyenkor felvetődő nehézségekről, vagy éppen megfogalmazhassák a kérdéseiket. Természetesen ehhez az kell, hogy a szülők is jól legyenek, tisztában legyenek saját magukkal, és reálisan lássák mindazt, amit a megváltozott élethelyzet hoz.

Milyen eszközök lehetnek a segítségükre ilyenkor?

Fontosnak tartom a kisebb kapaszkodók, erőforrások megtalálását, a jövőkép kialakítását és azt, hogy a válás mentén kialakult sokszor kissé kaotikus, bizonytalan helyzet valamennyire keretek közé kerülhessen. Érdemes felmérni, hogy kik vannak körülöttünk, kik azok, akikre számíthatunk a családon kívül, kik azok, akiknek ventillálhatunk, vagy kiknek beszélhetünk a bennünk kavargó nehéz érzésekről. Nagyon fontos a szülők számára is ilyenkor az érzelmi támogatás.

Az érzelmi támogatásba beletartozik az is, hogy megoszthatóvá válnak a nehéz érzések?

Ilyenkor a „hagyni fájni” elv érvényesülhet, ami talán kegyetlenül hangzik, de sajnos nem úszhatjuk meg ennek megélését. Jellemző, hogy próbálunk elmenekülni a küzdelmes érzések elől, azonban ezek idővel mindenképpen elő fognak bukkanni, legfeljebb később és esetleg más formában.

A feldolgozást az segíti, ha ilyenkor megéljük a fájdalmakat, képesek vagyunk elhordozni az aktuális nehézségeket, és nem akarunk gyorsan túllenni rajta, vagy egyenesen úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi. Gyakran éppen a gyerekek miatt gondolják azt a szülők, hogy nem jó, ha kimutatják a fájdalmukat. Azonban ha szándékosan visszafogjuk az érzelmeinket, az vezethet akár a gyászfolyamatban való megrekedéshez is.

Törvényszerű, hogy a válás az érintett gyerekeknél valamilyen egyensúlyvesztést fog okozni?

Azt gondolom, hogy nem kellene, hogy törvényszerű legyen, én magam is látok pozitív példákat. Nyilván a változás hatással van a gyermekre, és hozhat megterhelő helyzeteket, elvégre egyik életszakaszból át kell lépni a másikba, ami jó eséllyel nem lesz zökkenőmentes. Egy gyerek jelezheti, hogy fél az új helyzettől, lehet akár dühös is – az még önmagában nem jelent problémát, ha kifejezi az érzelmeit.

Milyen jelek utalhatnak arra, hogy a válás folyamata komoly károkat okoz egy gyerekben?

A testi tünetek, mint a gyakori hasfájás, fejfájás, alvási nehézségek, étkezési problémák, a kisebbeknél a szobatisztaság elvesztése, már nagyobb bajt jelezhetnek. Rendszerint ezek mögött éppen az áll, hogy az érzelmek kifejezése nem tud más módon megtörténni, tehát a tünetek formájában valójában a gyermek érzelmei kerülnek a felszínre: a meg nem élt, de érzések szintjén mégis jelen lévő szomorúság, csalódottság, vagy félelem.

Bizonyos családokban eleve nem támogatják az érzelmek kimutatását, ez is vezethet a fizikai panaszok kialakulásához.

Az is előfordulhat, hogy ugyan a gyermek kifejezte korábban az érzelmeit, azonban ezekre senki sem figyelt oda. A lelki folyamat pedig azt diktálja, hogy akkor más módon fejezze ki őket, úgy, hogy jobban felkeltse a környezete figyelmét. Nagyon fontos, hogy a szülő önmaga stabilizálása után úgy tudjon a gyermeke felé fordulni, hogy ő biztonságban érezze magát, és kifejezhesse ezeket az érzéseket.

Hogyan érdemes reagálni szülőként a gyerekben megjelenő nehéz érzésekre?

Mindenképpen érdemes validálni őket, vagyis érvényesnek elfogadni. Természetes, ha egy változásban, egy veszteséget hozó, megterhelő helyzetben valaki rosszul érzi magát, például dühös lesz. A gyerekünk tudtára is adhatjuk, hogy ez teljesen rendben van, és számunkra is elfogadható.

Ha azt látja a gyerek, hogy a szülő elfogadó ezekkel a nehéz érzésekkel, akkor saját maga is könnyebben meg tud birkózni velük.

Mi van akkor, ha szülőként dühös leszek attól, hogy a gyermekem dühös?

Ha a szülő azt éli meg, hogy a gyereke dühe benne is indulatot kelt, az inkább a tehetetlenségből eredő frusztráció jelenlétére utal. Nyilván szeretnénk megvédeni a gyerekünket ettől az egész helyzettől, de nem tudjuk, ez pedig bennünk is okozhat indulatokat. Azonban nem feltétlenül kell egymásra haragudni, megélhetünk egy érzést ketten is, vagyis együtt is lehetünk dühösek. Ha nem a másik felé irányul a haragunk, hanem azt mondjuk, hogy bizony most bennünk is van feszültség, akkor közösen éljük át ugyanazt az érzést, aminek akár kapcsolatépítő hatása is lehet.

Arra viszont érdemes vigyázni, hogy ha a másik szülőre haragszunk, akkor abba ne vonjuk bele a gyereket.  Minden válásterápia alapvető célja, hogy megtanulja a szülő a saját érzelmeit a gyerek érzéseitől elkülöníteni. Attól még, hogy a szülő haragszik a volt párjára, nem kell, hogy a gyerek is ugyanígy haragudjon. Persze egy kritikus helyzetben, amikor a szülők sincsenek jól, még nehezebb ez a szétválasztás.

Milyen veszélyei lehetnek annak, ha az egyik szülő elvárja a gyerektől, hogy vele együtt haragudjon a volt társára?

Ilyenkor a gyerek  felnőtt szerepbe kényszerül.

Parentifikációnak hívjuk, amikor az egyik szülő túl közel emeli magához a gyereket, szövetségesként tekint rá, vele osztja meg az érzéseit, és elvárja, hogy ő partner is legyen ezeknek az érzéseknek a megélésében, vagy akár vigasztalást is vár tőle.

Ilyenkor a gyerek úgy érzi, hogy neki kell segíteni – holott életkorából fakadóan erre nincs meg, és nem is lehet meg a szükséges eszköztára. Ráadásul neki is vannak nehéz érzései, amelyekkel meg kell küzdenie, és ehhez neki is szüksége lenne támaszra. Ehelyett azonban még a szülő küzdelmein is neki kellene valahogyan segítenie, ami nyilvánvalóan túlságosan nagy terhet jelent. Olyasvalamiben számítanak rá, amit nem tud teljesíteni, ez a tehetetlenség érzését okozhatja. Kudarcként élheti meg a helyzetet: ő nem elég jó, hiába akar a szülőnek segíteni, mégsem tudja megvigasztalni. Akár bűntudat is kialakulhat benne emiatt.

Bogár Zsuzsa tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta

Ennek hosszabb távú következményei is lehetnek a gyermekre nézve?

Igen, olyannyira, hogy a későbbi párkapcsolatait is befolyásolhatja mindaz, amit ebben a helyzetben megél. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy hasonló dinamikájú párkapcsolatokat fog keresni, ahol ő folyamatosan monitorozza a párja hangulatát, sőt, akár a partnere lelkiállapotáért is felelősnek fogja érezni magát. A több évtizedes hatása pedig az is lehet, hogy transzgenerációs örökségként tovább hagyományozódik a későbbi leszármazottakra is ez a szerep. Egészen hosszú távú hatásai is lehetnek annak, amit a felnövekedésünk során a családi kapcsolatrendszerben szerepként megélünk.

És hogyan befolyásolhatja a másik szülővel való kapcsolatot, ha kialakul a szülő és a gyermek közötti szövetség, a közös harag például?

Rendszerint elszigetelődés következik be, ami több okból is nagyon fájdalmas, hiszen a gyermeknek mindkét szülőre szüksége lenne. Ráadásul a kamaszkori identitáskeresés időszakában, amikor felépíti valaki, hogy ki is ő tulajdonképpen, mit keres ebben a világban, honnan származik, milyen gyökerekkel, tulajdonságokkal rendelkezik, akkor rá kell, hogy nézzen arra a szülőjére is, akivel rendezetlen a kapcsolata. Komoly krízist is okozhat, ha azt éli meg például, hogy „fele részben az apám vagyok, akit pedig gyűlölök, vagy éppen nem is beszélek vele évek óta, mert annyira elmérgesedett a viszony közöttünk.”

Mennyire korrigálhatóak később ezek az élmények? Terápiás segítség nélkül is lehet erre esély?

Kulcsfontosságú, hogy észreveszi-e valaki saját magán, hogy szülőként ebben a cipőben kezd járni. Ugyanis ha hamar észleli, akkor nagyon sok negatív következménytől meg tudja kímélni saját magát és a gyerekét is. Azt érdemes tudatosítani, hogy nem jó a gyerekkel megosztani a bennünk felgyülemlő nehéz érzéseket, azokat inkább más felnőttekkel, barátokkal, családtagokkal osszuk meg!

A gyermek esetében pedig az ő valódi szükségleteire érdemes figyelni, ami közel sem azonos a szülő szükségleteivel.

A szakember ez utóbbiban tud irányt mutatni, illetve abban is lehet szerepe, hogy egy másik szemszöget is megvilágíthat, mint amit a szülő aktuálisan a magáénak érez, így támogatást nyújthat egy kiegyensúlyozottabb látásmód kialakításához. Ez várhatóan a gyerekre is pozitív hatást gyakorol.

Meghatározható az, hogy mennyit kell beszélni a gyerekkel a válás témájáról? Van ideális mérték?

Nehéz ebben általános szabályt mondani, a gyerek igényét érdemes leginkább szem előtt tartani. Már a válás bejelentésekor is előfordulhat, hogy bár a szülők egy hosszú beszélgetésre készülnek, a gyerek nem vevő a témára, inkább mielőbb szeretné lezárni. Ilyen esetben érdemes hagyni, hogy a saját tempójában engedje be az új helyzetre vonatkozó információkat, és ne erőltessük, ha úgy érezzük, neki valamiért ez nehéz.

Az viszont fontos, hogy később, ha mégis szeretne kérdezni, akkor megtehesse. Kialakíthat belső gátakat, ha úgy érzi a gyerek, hogy nem lehet erről beszélni. Elég lehet annyi is, ha éppen rosszkor – mondjuk mások előtt – hozza fel a témát, és a szülő nem szívesen beszél a válásról szélesebb körben. Ha nem válaszol, vagy nem is reagál a felvetésre, akkor a gyerek azt élheti meg, hogy ez tabu, erről nem szabad beszélni, ez valami olyasmi, ami ciki, ezért nem lehet erre vonatkozó kérdéseket sem feltenni. Természetesen nagyon nehéz szülőként mindig kellően nyitottnak lenni, de ha mégis képesek vagyunk rá, az sokat segíthet.