Tényleg jobban nevelnek a franciák? Könyvajánló a Nem harap a spenót – Gyermeknevelés francia módra című kötetről

Pamela Druckerman könyve néhány éve jelent meg Magyarországon, mára azonban olyan népszerű, hogy nem könnyű megszerezni. A Nem harap a spenót! a francia gyereknevelés csodáit osztja meg egy Párizsban élő amerikai nő szemével. Amikor szembesültem vele, hogy a kötet hiánycikk a boltokban, egyre inkább elkapott az izgalom: vajon tényleg létezik a titok, amelyet eddig az Eiffel-torony lábánál őriztek a francia anyák évszázadokon át?

A szerző a nagy sikert a tartalom mellett bizonyára a stílusnak köszönheti. Üdítő olvasni a gyereknevelési szakirodalmak után a regényszerűen magával sodró történetet, amely egy Párizsban csetlő-botló fiatal nő, később anya mindennapjait írja le. Azonosulni nemcsak a főhőssel könnyű, de a feladattal is, amelyet laikusként magára vállal. Mégpedig, hogy részletes, sok utazást és időt igénylő kutatás során felfedi a francia anyák (főleg felső- és középosztálybeli párizsi nők) titkát, amelytől az ő gyerekeik legkésőbb félévesen átalusszák az éjjelt, hiszti nélkül tudomásul veszik a nassolás lehetetlenségét, és képesek nyugodtan végigülni egy étteremben elköltött ebédet szüleik társaságában. A Nem harap a spenót frissítően szórakoztató, így mindenképp érdemes elolvasni – spoilerrel is. Merthogy utóbbiból néhányat azért elkövetek az alábbi (nem teljes körű) felsorolásban.

 A várandósság

Az első lényeges különbséget az angolszász (Pamela amerikai, a férje pedig brit) és a francia attitűd között a szerző már a terhesség idején megtapasztalja.Míg a saját, illetve párja földjéről származó női lapok és bestseller szakirodalmak mind agonizálnak, és azzal nyomasztják a várandósokat, hogy mit nem szabad, addig a francia lapok arról beszélnek, amit lehet.

Vegyük például az evést. Előbbiek ezerféle kismama diétát közölnek, utóbbiak szerint a terhes nő bármit ehet. Ennek ellenére a francia nők híznak kevesebbet (vagyis éppen eleget) a kilenc hónap alatt, hiszen a szocializációjuk része a mértéktartás. Mégis éppen e szigorú alapszabály adja számukra az étkezés igazi szabadságát: mivel képesek tartani a kereteket, tényleg megtapasztalhatják a „mindent lehet” elvét. Így történhet, hogy az éttermekben nem faggatják görcsösen a pincért az ételben felhasznált sajtok érlelési idejéről, vagy az elfogyasztani kívánt hal paramétereiről. Egyszerűen csak megeszik és élvezik. Nem akarják magukévá tenni az angolszászok által oly kedvelt bűntudat és rettegés kettősét.

A szülés

Érdekes modern kori jelenséget boncolgat az újságírónő, amikor arról ír, hogy az angol és amerikai anyák akkor nyugodtak, ha úgy hiszik, a szülés minden egyes mozzanatát kontrollálni tudják. És főleg: előre eltervezni. Miközben a párizsi nőgyógyászok már-már rettegnek a brit páciensektől, akik egyoldalas listával érkeznek a vajúdási pózokat, a zenét és miegymást illetően, addig a franciák amellett, hogy felkészülnek a szülésre, nem kapaszkodnak görcsös ideákba.

„A francia anyák gyakran megkérdezik, hol tervezem a szülést, de azt sose, hogyan. Franciaországban egy nő a gyerekszülés módja alapján nem sorolható be egy értékrendszerbe… A gyerekszülés számukra (…) a baba biztonságos eljuttatása az anyaméhből az anya karjába..”

Az altatás

Mióta anya vagyok, tudom: a világ egyik legkényesebb témája az altatás. Nem is gondolom, hogy egy igazság lenne, mindenesetre az a fajta módszer, amelyre Pamela oknyomozása során rátalál, különösen figyelemre méltó lehet azoknak a családoknak, akik e téren problémákkal küzdenek. Miért van, hogy Amerikában tömegek viszik alvásterapeutához a kicsit, Franciaországban pedig legkésőbb féléves korára a gyerek„megcsinálja az éjszakáit”, ahogy azt franciául mondják?

A válasz: a SZÜNET. A francia nők nem hagyják sírni a babát hosszan, de az éjjeli ébredésnél 4-5 percet várnak a válasszal – amennyiben az nyüszögés, halk sírás – mivel az alvási fázisok közötti átmenet is lehet a kelés oka. Ennek átkötését pedig meg kell tanulni a csecsemőnek, hiszen az anyaméhben nem volt szüksége rá. A legcsodálatosabb, hogy a francia anyák nem ismerik ezt a magyarázatot. Csak csinálják. Mindannyian. Ez is az oka annak, hogy a könyv szerzőjének  egy Amerikában működő francia alvásterapeutát kellett felkutatnia, hogy magyarázatot is kapjon a gyakorlatban működő jelenségre.

Az etetés

Vajon miért nem tud az amerikai család nyugodtan ebédelni az étteremben, miközben a francia kisgyerekes szülők ugyanúgy üldögélhetnek a székükön a fogásokat várva, mintha kettesben jöttek volna?

Mert az ő gyerekeik képesek a türelemre. És a legszebb, hogy ettől nem szenvednek – mondja a szerző – hanem láthatóan boldogok. Persze nemcsak a vendéglőben, de otthon is várnak. Például az uzsonnára, hiszen minden nap csak akkor ehetnek édességet. De akkor biztosan.

A szerző, Pamelaa részletesebb választ a világhírű Pillecukor-teszttel szemlélteti. Walter Mischell – akit a szerző személyesen is felkeresett a könyv írása során –653 gyereket tett próbára a ’70-es években. (Az önuralom fejlesztéséről is szóló, Pillecukorteszt című könyv ajánlóját itt olvashatod) A kicsik, ha kibírták, hogy nem eszik meg az eléjük tett pillecukrot tizenöt percig, kaptak még egyet. Minden harmadik gyerek volt képes erre. Tíz évvel később ugyanezeket a gyerekeket vizsgálva kiderült, akik egy évtizede tudtak késleltetni,most jobban érveltek, koncentráltak és könnyebben viselték a stresszt is. „Lehetséges-e, hogyha a gyerekeket arra tanítjuk, hogy késleltessék a kielégülést, nyugodtabbak és rugalmasabbak lesznek?” – teszi fel a kérdést a szerző, amire a választ a Walter Mischell kutatási eredményei mellett, a könyvben leírt tapasztalatok is egyértelmű választ adnak.

Egy szó, mint száz

Várj! – írja az egyik fejezetcímben a szerző, és azt hiszem, valójában a lényeget ragadja meg egy szóban összefoglalva.

A francia szülők merik, tudják, akarják mondani: várj! Vajon a Föld más részein miért hiszik görcsösen rossz anyának magukat, akik nem intik a gyerekeiket következetesen, de szeretettel türelemre? Pedig a kicsik a szabályoknál csak egy dologtól szenvednek jobban. Ha nincsenek szabályok.

Nem hiszem, hogy a franciák eredendően többet tudnak, vagy jobb az örökségük a gyereknevelés terén. Inkább csak okosabban meg tudták őrizni belőle a jót. Talán köze van ehhez a híres francia öntudatnak, amelynek pedig hiába akad kellemetlen része is, ebből a szempontból irigylésre méltó. Hiszen a régi és az új egyaránt szükséges ahhoz, hogy az ember aranyközépútra leljen.

Fotó: itt és itt