„Nem szavad, tetted mutatja ezt…” – A hősiesség lélektana

Szerző: | 2019. 01. 19. |

Hős-e az a focista, aki az utolsó percben rúgja a győztes gólt? Hős-e a kényszerleszállást végrehajtó gép pilótája? És vajon hős-e az, aki fittyet hányva a hierarchiára, bátran hangoztatja a maga igazát egy nála nagyobb hatalmú tekintélyszeméllyel szemben? Kit és miért nevezünk hősnek, és mi tesz valakit valójában azzá? Ez a kérdés és a hősiesség témája a Katona József Színház nemrég bemutatott, Leláncolt Prométheusz című előadása nyomán, az abban megjelenő szimbólumok, archetípusok, emberi érzések miatt kezdett el foglalkoztatni.

Fotó: Dömölky Dániel

A mítosz, amely Prométheuszt az elnyomó hatalom ellen örökké lázadó hérosszá, Zeuszt pedig az egyetemes zsarnokság jelképévé emelte, számos, közéleti szempontból is nagyon aktuális kérdést vet fel. De talán még izgalmasabb megvizsgálni, hogy milyen tanulságokkal szolgál, ha ezt a történetet egy picit más szemszögből – vagy ahogy mondani szoktuk – a pszichológia fénytörésében vizsgáljuk.

De kezdjük az elején!

Aiszkhülosz több mint 2500 éve megírt darabjának cselekménye, és a jól ismert történet szerint Prométheusz ellopta, és az embereknek adta az addig csak az istenek által birtokolt tüzet, és ezzel együtt a tudást, ami – többek között – lehetővé tette, hogy megismerjék az írás, a gyógyítás tudományát és a különböző mesterségeket.

„Értelmet én adtam nekik, hogy ésszel élni tudjanak”

– derül ki a szeleknek szónokoló titán rendhagyó beszámolójából, akit a cselekedete nyomán éktelen haragra gerjedő Zeusz büntetésül az „embernemjárta pusztaságba” száműzött, és a kietlen szkűtha táj egy sziklájához, nevezetesen a Kaukázus hegyéhez láncoltatott. A kiszabott ítélet szerint a kikötözött Prométheusznak harmincezer éven át minden egyes nap egy sas marcangolja a máját, ami aztán újra és újra visszanő.

Itt és ekkor, ebben a végtelenül fájdalmas és kiszolgáltatott helyzetben találkozik a néző Prométheusszal (őt Dér Zsolt alakítja), aki a Katona Sufnijának sivár díszletei között kialakított saját kis világ(osság)ában, megalkuvást nem ismerve, elszántan „rázza láncait”, fáradhatatlanul mondja, csak mondja és mondja a magáét – minden szava, minden mozdulata, minden egyes porcikája lázad.

Innen nézve Prométheusz, bizonyos szempontból hős – elvégre kockáztatott, áldozatot vállalt az emberekért, és még attól sem riadt vissza, hogy ezt az áldozatot egy nála nagyobb és hatalmasabb autoritással szemben állva hozza meg.

Tulajdonképpen valahol itt húzódik a hősiesség fogalmának határa: „szép dolog ugyanis másokért, és azzal párhuzamosan saját magunkért is tenni, de úgy tenni másokért, hogy az számunkra lemondással jár – ezt nevezem én valójában hősies viselkedésnek” – fogalmaz Alex Lickerman, a Psychology Today szerzője, aki szerint ehhez képest napjainkban a média előszeretettel használja a hős jelzőt akkor is, amikor ez egyáltalán nem lenne indokolt.

Ahogy ebben a fogalomrendszerben nem minősül hősnek az utolsó percben gólt szerző csatár, ugyanúgy nem nevezhető hősnek a sikeres kényszerleszállást végrehajtó pilóta sem – hiszen az egyébként elismerésre méltó teljesítményt nem áldozatvállalással, hanem mások és a saját érdekükben (is) abszolválták az érintettek.

„Nem szavad, tetted mutatja ezt”

Ehhez képest viszonylag ritkán lesz címlapsztori a gyermekük továbbtanulásáért áldozatot vállaló szülőkből, a saját idejét és pénzét az elesettekre áldozó önkéntesről, a szendvicsét az ebéd nélkül maradó osztálytársával megosztó kisfiúból, vagy a nagybeteg testvér kedvéért az egyik veséjükről lemondó bátyról.

Pedig valójában ezek a tettek, amelyek igazi hőssé tesznek valakit, és ezek összessége által lehet változtatni egy elkeserítő helyzeten. Viszont ezen a ponton fontos megállni és tudatosítani: tettek, és nem szavak!

„Sokkal jobban törődsz másokkal, mint magad sorsával; nem szavad, tetted mutatja ezt”

– hangzik el a darab egy pontján, rámutatva, hogy a valódi hősiesség soha nem önnön nagyszerűségét hangoztatja – cirkalmas szónoklatok helyett mindig tettekkel mutat utat.

És ez az a pont, ahol Prométheusz, mint hős, elbukik. A sziklához kötözött hős története valóban hősies, de az azt követő viselkedése már távolról sem az. A Leláncolt Prométheusz története már sokkal inkább arra tanít, hogyan és miért lenne fontos elkerülni, hogy a hősies kiállás ne a mélybe taszítson, hanem éppen ellenkezőleg: a szenvedésben megerősödve, felemelkedjünk általa.

„A büszkeség, ha értelem nélkül marad, erőtlen és a semminél többet nem ér”

– mondja Hermész a ketrecbe zárt Prométehusznak, akinek amellett, hogy kétkedik a hatalomban, semmi kétsége nincs afelől, hogy az igazság az ő, és csakis az ő oldalán áll. A hős cselekedet követő viselkedése ezen a ponton irritálóan magamutogatóvá, ripacskodóvá és céltalanná válik.

Ha a lázadás abban merül ki, hogy fülsiketítően hangosan szajkózzuk a saját igazunkat azzal jottányit sem haladunk. „A túltolt váteszség nevetséges, fárasztó és kellemetlen” – fogalmazott a Prométheuszt alakító Dér Zsolt ebben az interjúban – és mélységesen egyetértek vele.

Hősnek lenni nem azt jelenti, hogy ész nélkül küzdesz

Soha nem volt még szükség annyira hétköznapi hősökre, mint most, de nagyon fontos lenne, hogy azokban a méltatlan helyzetekben, ahol bátor kiállásra van szükség, ne a másikkal szembehelyezkedve, hanem a saját kiforrott értékrendünk szerint határozzuk meg magunkat.

Hősnek lenni ugyanis nem azt jelenti, hogy ész nélkül, fanatikusan és kritikátlanul küzdesz és lázadsz valaki ellen, hanem azt, hogy valamiért küzdesz.

De vajon tudjuk-e egyáltalán, hogy mi az a valami? Amíg nem ismerjük saját magunkat, a határainkat, az értékeinket, mégis milyen viszonyítási pont alapján háborgunk? Amíg a lázadás nem áll stabil alapokon, nincs kiforrott énképünk, személyiségünk, addig – bármennyire is irritál minket a felettünk hatalmaskodó emberek gőgje – törékeny a legegyenesebb gerinc is. Ha az érzelmi érettségünk megragad egy dacosan hisztiző gyerek szintjén, akkor nincs azon mit csodálkozni, ha meginog alattunk a talaj azokban a helyzetekben, amikor szembe kell néznünk a hatalom bármilyen megnyilvánulási formájával.

Ha felemeljük valami vagy valaki ellen a szavunkat, akkor nem elég azt látni és ismerni, hogy mi ellen lázadunk. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy mivel összeegyeztethetetlen az, ami körülöttünk, velünk és leginkább bennünk zajlik.

Fotó: Dömölky Dániel

Alámerülni a psziché veszélyes alvilágába

„Ismerd meg tenmagad…” – tanácsolja a darabban Ókeánosz Prométheusznak, rámutatva, hogy – innen nézve – a hősiesség tulajdonképpen önismerettel kezdődik.

Az önismeret pedig bátor szembenézéssel és hősiességgel. Legalábbis az izraeli jungiánus pszichoanalitikus, Erel Shalit hős-mítoszának értelmezése szerint…

„A modern hős olyan pszichológiai bátorsággal rendelkezik, aki képes bejutni a psziché veszélyes alvilágába, és szembenéz a félelem, a szorongás vagy a gyengeség árnyékaival”

– fogalmaz ebben az interjúban az analitikus, akinek szavaiból az szűrődik le, hogy ha (mélybe zuhanás helyett) alámerülünk ebbe az „alvilágba”, akkor a sajátunk mellett a kollektív tudattalan rétegei, és az azokat mozgató automatizmusok is megismerhetővé válnak. Ez az, ami – többek között – lehetővé teszi, hogy egy társadalom függetlenül, kritikusan és önreflexíven gondolkodó emberekből álljon.

„A hősiesség tulajdonképpen a kar, ami képes a többség és a kijelölt útvonalak sodrásával ellentétes irányba kormányozni minket” – fogalmaz Erel Shalit.

Napi szinten adódnak olyan szituációk, amikor nagy szükségünk lenne arra, hogy ezt a kart megmozdítva működésbe hozzuk a bennünk élő hőst, és a kritikus, igazságtalan vagy kiszolgáltatott helyzetekben képesek legyünk a helyes irányba kormányozni a hajónkat.

„Minden szinten kötelességünk lenne, hogy szóljunk, ha azt észleljük, hogy valami nem helyes, hogy valakit bántanak, bármilyen értelemben”

mondta Philip Zimbardo, a Heroic Imagination Project kapcsán, amelynek célja, hogy apró, de fontos hőstettekre sarkallja az embereket.  De ehhez nemcsak erőre és bátorságra, hanem az eszünkre is szükség van, ahogy az sem szükségszerű, hogy „belehaljunk” ezekbe a hőstettekbe.

„A magyarok történelméből is egy olyan hőskép származik, ami azt sugallja: akkor vagy hős, ha meghalsz a szabadságért vagy más magasztos elvekért. A mi célunk nem az, hogy vakmerő tettekre biztassuk az embereket, hanem hogy megfontolt, bölcs, hétköznapi hősökké váljanak” – tette hozzá a neves szociálpszichológus.

Az igazi hős…

Minél nagyobb a közöny, a letargia és a kilátástalanság, annál nagyobb erő taszítja a szélsőségek irányába azokat, akik nem értenek egyet. És minél nagyobb ez az erő, annál nagyobb szükség van igazi hősökre. Olyanokra, akik bátran felemelik a szavukat, ugyanakkor látják magukat, a határaikat; akikben van empátia és könyörület, akik képesek bízni magukban és másokban is annyira, hogy a távolság növelése helyett, közelebb lépjenek ahhoz, akivel nem feltétlenül értenek egyet – ahelyett, hogy távolítanák maguktól azokat, akik kétkednek, vagy kérdeznek.

Az igazi hős nem fél attól, aki más, vagy nagyobb nála, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy nem tévedhetetlen; vállalja a felelősséget a döntéseiért, amelyeket a saját értékei, nem pedig mások szemének és értékrendjének tükrében hoz meg. Az igazi hőst az igaz szavak és a bátor tettek mellett valójában a döntései teszik azzá, aki. Az igazi hős nem halhatatlan, épp ellenkezőleg – nagyon is sebezhető. Nem istent játszva, hanem emberként próbál élni.




Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This