„Olyan, mint egy hosszú, mélyről felszakadó sóhaj” – A Normális emberek című könyvet és sorozatot ajánljuk

Szerző: | 2021. 03. 26. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 9 perc

Sally Rooney Normális emberek című könyve még 2018-ban jelent meg, majd nem sokkal később a kötetből egy 12 részes minisorozat is készült. Mind a regényt, mind pedig a sorozatot hatalmas lelkesedéssel fogadta a kritika és a közönség – nem érdemtelenül: Marianne és Connell írásban, majd mozgóképen is megelevenedő történetét rendkívüli érzékenységgel ábrázolták az alkotók.  Nem csoda, hogy ez a „bámulatos és bölcs” fejlődéstörténet mára több millió olvasó és néző szívét hódította meg. Mi most arra teszünk kísérletet, hogy rávilágítsunk ennek a történetnek az emberi kapcsolatok megértése és értelmezése szempontjából is hasznos tanulságaira.

De kezdjük az elején! 

A történet egy írországi kisvárosban kezdődik, ahol Marianne és Connell középiskolai osztálytársak. Marianne tehetős, ám szeretetet nyomokban sem tartalmazó családból származik. A viselkedése alapján a legtöbben különcnek, furcsának és nagyképűnek tartják – nem igazán népszerű az iskolában. Connell ezzel szemben átlagos, vagy inkább nehéz anyagi körülmények között él édesanyjával, akivel jó a kapcsolata. A nem túl bőbeszédű fiút a legtöbben kedvelik, ő az iskolai focicsapat sztárja és – akárcsak Marianne – jól tanul és sokat olvas.

Connell édesanyja takarítónő, aki Marianne családjánál is dolgozik, ám erről Connell és Marianne osztály- és iskolatársai nem tudnak. Ahogy arról sem, hogy Connell édesanyja révén a két fiatal rendszeresen találkozik, és egy idő után barátság, majd szerelem szövődik köztük.

Ők ketten, nemcsak az első szerelem örömeit és viszontagságait fedezik fel, hanem azt is, hogy mennyi közös van bennük: a maguk módján mindketten magányos, inkább maguknak való, befelé figyelő emberek – és ebben az elszigeteltségben tökéletesen tudnak összekapcsolódni.

Ebből az alaphelyzetből bontakozik ki aztán ez a szövevényes és komplex fejlődéstörténet, ami nem pusztán megragadja az olvasó/néző figyelmét, hanem valahogy az első pillanattól kezdve lüktetni kezd benne: visszafojtott lélegzettel figyeljük Marianne és Connell apró rezdüléseit, miközben minden porcikánkban átérezzük (újra?), a tétjét és a jelentőségét ezeknek az apró rezdüléseknek.

Ismerős? Emlékszel?

„A Normális emberek olyan intimen ábrázolja Marianne és Connell négy évig tartó kapcsolatának minden feszengését és izgatottságát, borzongását és megaláztatását, dicsőségét és groteszkségét, hogy lehetetlen nem belemerülni és a hatása alá kerülni” – olvasható ebben a kritikában.

Szerintem az egyik ok, ami miatt a Normális emberek olyan sok mindenkinél „betalált” az, hogy valószínűleg nincs olyan, akinek a történet egyik vagy másik darabkája ne lenne ismerős. És itt nem feltétlenül az éveken, vagy akár egy egész életen át tartó összetartozás érzésére, az első szerelem meghatározó jelentőségére gondolok – hanem azokra a csodás vagy éppen nehéz érzésekre, amelyeket ez a történet megidéz bennünk.

Az első csók izgalma és eufóriája. A remény. A környezet becsmérlő megjegyzéseinek keserűsége. A minden porcikánkat átjáró félelem, hogy ezek az állítások valóban érvényesek. Annak a hiánya, hogy valaki átöleljen és elmondja: nem azok. A saját érzelmeink megértéséhez szükséges tudás és önreflexió hiánya. A meg nem értettség magánya. Az elutasítás testünket-lelkünket átjáró fájdalma. Az összezavarodottság. A tanácstalanság. A saját identitásunk kiforratlanságából fakadó értetlenség. Az ebből következő ballépések – és a szégyen, amit ezek miatt érzünk. A bennünk kavargó, áramló érzések mindent elsöprő örvénylése, amit képtelenség szavakkal kifejezni – mert még nincsenek. Csak az érzések vannak, és a tehetetlen frusztráltság, amiért így ki vagyunk szolgáltatva azoknak.

És a vágy. A mindent elsöprő, testet, lelket, szellemet betöltő vágyakozás az iránt, hogy a másik szeressen, érintsen, öleljen és megértsen minket. Miközben mi semmit sem értünk, és senki nem ért minket – minden csak úgy történik velünk.

A két főhős, Marianne és Connell sem mindig értik, hogy mi történik „csak” érzik.

A látszólag eseménytelen felszín alatt ott lüktet két normális, azaz két érzékeny, szeretetre vágyó fiatal hihetetlenül szenzitív és sokszínű érzelmi világa, és ott lüktet bennük az élet, úgy ahogy aztán soha többet nem fog már lüktetni. De ők ezt még nem tudják – egyszerűen csak megtörténik velük. Megérteni később értik majd meg, ahogy azt is, hogy milyen intenzitással hatottak egymás életére.

Pillangó-hatás

Mert hatunk egymásra, és az embert, akivé válunk, azoknak a gondolatai, mondatai és cselekedetei határozzák meg, akiket szeretünk – és akikhez érzelmileg kapcsolódunk. Az „én” a „mi” által lesz azzá, ami és aki.

A pillangó-hatás törvényszerűségei az emberi lélekre is érvényesek: egy másik ember apró mozdulata, egy pillantás, egy mondat, egy gesztus, egy gúnyos mosoly vagy egy kedves szó az egész életünket képes megváltoztatni. Jó és rossz irányba egyaránt. Szünet nélkül – annak minden szépségével és fájdalmas következményével együtt – hatunk egymásra, amiből pedig az következik, hogy a saját sorsunk mellett, egy bizonyos szintig, egymás életéért is felelősséggel tartozunk.

A kapcsolatainkon keresztül folyamatosan formáljuk egymást – a gondolatainkon, szavainkon, a legapróbb rezdüléseinken keresztül alakítjuk a többi ember érzéseit és döntéseit. És talán nincs még egy olyan időszak az életünkben, amikor annyira ki vagyunk szolgáltatva az érzéseinknek és egymásnak, mint azok az évek, amelyeket ez a történet, Marianne és Connell közös története felölel.

Sally Rooney, és a könyv nyomán készült film alkotói elképesztő érzékenységgel rajzolják meg ennek a kiszolgáltatottságnak minden szépségét és fájdalmát – az érzéseinknek és a környezetünknek való kitettségből fakadó tehetetlenséget, a frusztráltságot, amiért nem tudjuk a bennünk kavargó érzéseket kifejezni, megfogalmazni és átadni.

A Normális emberek megmutatja ennek az állapotnak a semmihez sem hasonlítható a szabadságát is: amikor a rossz tapasztalatokból építkező félelmeink nélkül, feltétel és kérdés nélkül tudunk szeretni. Teszi ezt úgy, hogy közben végig olyan marad, mint Marianne és Connell kapcsolata: igazi. Hamisan csengő, előre megkomponált, klisészerű nagyjelenetek helyett úgy, olyan bizonytalanul téblábolnak a jelenetekben a tőmondatok, mint két kamasz, akik először látják egymást meztelenül.

És ez nagyon sok félreértésre adhat okot…

És amikor ezek a frusztráltságból és értetlenségből építkező, tétova szavak gellert kapnak korábbi tapasztalataink – az otthonról hozott mintáink, félelmeink, hiedelmeink – felszínén, az nagyon sok félreértésre adhat okot, és ebből következően nagyon messzire sodorhatnak minket önmagunktól és egymástól. Még azoktól is, akik olyan nagyon közel vannak hozzánk, hogy mindig, mindenhol a szívünkben hordozzuk őket.

Ebben a könyvben és az abból készült sorozatban nincsenek nagyjelenetek – vannak viszont az emberi kapcsolatok esetlenségét kendőzetlenül megmutató párbeszédek és kínos csöndek, amelyekben ott vibrál annak a frusztrációnak a feszültsége, hogy ebben az életben az egyik legnehezebb dolog őszintén kimutatni és kommunikálni az érzéseinket, megmutatni valódi önmagunkat.

Ami valahol normális, de mégis, milyen jó lenne, ha nem lenne az!

Nem csak egy szerelmes történet

Marianne és Connel története nem csak egy szerelmes történet. A Normális emberek című könyv és film nem arról, vagy nem csak arról szól, hogy ők ketten nem tudnak egymás nélkül élni. Az ő történetük ennek a folyamatos félreértéseken alapuló kölcsönhatásnak a szimbóluma; megmutatja, hogy az életünkben szimbiotikus kapcsolatban állunk a környezetünkkel, és az, amit tanulunk egymástól és egymásról alapvetően befolyásolja, azt, ahogyan kapcsolódunk a másokhoz és önmagunkhoz.

És ahogy a sebeinket is egymástól kapjuk, úgy a gyógyulást is csak egymástól remélhetjük. A játszmáktól, szerepektől mentes, tiszta kapcsolat lehetséges, de nem mindig egyértelmű és magától értődő.

A vágyaink, az elvárásaink, a félelmeink, a szeretetre való képességünk, a szerethetőségünkkel kapcsolatos hitrendszerünk alapja az, amit magunkkal hozunk, vagyis az, amit egymásnak adunk. Ennek a kapcsolódásnak a minősége sok szempontból adott, de ez nem jelenti azt, hogy nem formálható.

Marianne és Connell története olyan, mint egy hosszú, mélyről felszakadó sóhaj: tele van vággyal, nehéz érzésekkel, megkönnyebbüléssel és az újrakezdés lehetőségével – a reménnyel, hogy egymás segítségével újból és újból visszatalálhatunk önmagunkhoz és egymáshoz.

Jó szívvel ajánlom!

A könyvről itt, a sorozatról pedig itt találsz további információkat.

Fotó forrás: BBC Media Centre

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This