A sorsközösségben rejlő erő – Az Összetört szívek – Jelenetek egy csoportterápiából című könyvet ajánljuk

Manapság a psziché témájában készült közösségi média tartalmak inkább az egyéni terápiás munkára ösztönöznek, és csak minimális fókuszt kap a csoportterápia lehetősége. Sokan azért ódzkodnak attól, hogy többekkel kiegészülve kérjenek segítséget, mert tartanak a megítéléstől, félnek a megszégyenüléstől és a szerepléstől. Alice Haddon és Ruth Field Összetört szívek – Jelenetek egy csoportterápiából című könyve pontosan ezt a béklyót rántja le az olvasó lelkéről – többek közt azáltal, hogy bepillantást enged egy valódi csoportterápiába.

Összetört szívek – a címet látva először az Elvált nők klubja című film tragikomikus cselekményére asszociáltam. Annyi hasonlóság valóban van, hogy a történetek főszereplői nők, akik különböző életkorban, életük egy meghatározó krízisében találnak az együttműködésben túlélést és erőt. Csakhogy az Összetört szívek igaz történeteket tartalmaz, szereplői a hús-vér valóság emberei, akik beleegyeztek abba, hogy a terápiás csoportjukban ténylegesen elhangzott párbeszédeiket szó szerint rögzítve ossza meg a terapeutapárosuk – akik egyben e könyv szerzői.

Ez az, ami miatt igazán megérint minket mindaz, ami elénk tárul: hat nő igaz története, melynek során a csoportvezető terapeuták sem csupán csöndben bólogatva vannak jelen, hanem saját személyes emlékeikkel, érzéseikkel kapcsolódnak a csoporttagokhoz. A segítés érdekében teljes mértékben átadják magukat emberileg is a folyamatnak, ami még inkább hitelessé és átélhetővé teszi a sorokat.

Elkent válaszok helyett együttérzés és konkrétumok

A csoportterápiák természetét bemutató könyvekhez képest egyértelműen unikálisnak számít abban, hogy nem pusztán leírásokat ad, száraz elméletekkel és idegen emberek sorsával, hanem konkrétumokkal is támaszt nyújt az olvasó számára. A csoporttal megosztott gyakorlatok egyes szám második személyű leiratát úgy olvashatjuk, mintha mi magunk is a foglalkozáson ülnénk. A szerzők nemcsak felsorolják a stratégiákat és a feladatokat, de érthető és jól követhető magyarázatokat is kapunk hozzájuk, többféle példával. Könnyed, közvetlen hangneme bizalmat kelt, mindvégig ott érezzük magunkat a többiek között, a csoportfoglalkozás egyik székén.

A könyv szerzői nem kisebb feladatra vállalkoztak, minthogy bátorítsák azokat, akik ugyan fontolgatják a csoportterápia lehetőségét, de még nem merték megtenni ezt a lépést. A könyv hasábjain keresztül láthatnak rá arra, hogyan is működik ez: milyen elrendeződésben, mire számíthatnak a vezetőktől, mekkora odafordulást kell biztosítani a tagoknak, milyen gyakorlatokat, relaxációkat és módszereket lehet elsajátítani a folyamat alatt.

Miért együtt, miért nem külön?

A csoportterápia választásának többféle megfontolása lehet. Amellett, hogy kiváló módszer, nem feltétlenül az egyetlen út, amely segíthet. Egyes esetekben kiegészítheti az egyéni terápiát, máskor azonban minden előnye ellenére is inkább az egyéni terápia felé érdemes fordulni. Nem mindegy az sem, hogy milyen típusú és súlyosságú problémánk van. A csoportterápia azok számára javasolt, akik ugyan szenvedésnyomást élnek meg mindennapjaikban, de emellett még tudják vinni az életüket. Azonban ha nehézségek olyan mértékűek, melyek lehetetlenné teszik ez utóbbi szempontot, akkor mindenképp az egyéni terápiás lehetőséget érdemes választani.

De mégis mi szól amellett, hogy a csoportterápiát válasszuk az egyéni folyamat helyett?

Az egyik gyakorlatias – és szomorú – érv az, hogy iszonyatos túlterheltségnek van kitéve a mentális ellátórendszer. Hosszú várólisták lehetnek egyes szakemberekhez egyéni terápiára – a várakozás közben az idő csak telik, a problémáink pedig nem lesznek kisebbek. Csoportterápiákra még mindig könnyebb a bejutás, hiszen gyorsabban rotálódik az ellátás forgataga, a párhuzamosan kezeltek nagyobb létszáma miatt.

Ezen kívül egy csoportterápiás folyamat több olyan specifikus hatótényezővel rendelkezik, ami segíti a fejlődésünket. Már pusztán az erős fejlesztő és formáló hatást rejt magában, hogy a tagok egymással beszélgetnek, párbeszédbe és kapcsolatba kerülnek.

A társak által többféle mintát kaphatunk a szociális helyzetek kezelésére, információt és visszajelzést nyerhetünk a megnyilvánulásainkról és önmagunkról, amivel tovább dolgozhatunk. Biztonságos és védett közegben próbálhatunk ki újfajta viselkedésmintákat; utánozhatjuk, elvihetjük azokat a módokat, melyekkel azonosulni tudunk, és amiket az eddigi stratégiáinknál hatékonyabbnak érzünk. Reményt és erőt adhat az, amikor látjuk a másik állapotának javulását. A tagok kölcsönösen segítik egymást, ezáltal pedig mi is megélhetjük a saját kompetenciánkat és hatóképességünket, ami építi az önértékelést.

A „mi-tudat”, a közösséghez tartozás élménye a csoport egyik legfontosabb eleme. Mások sorsát hallva megélhetjük azt, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségekkel és a problémáinkkal – ami hatalmas megkönnyebbülést adhat. Katartikus felismeréseket és megéléseket nyerhetünk egy védett, elfogadó, pozitív közegben. Mintha egy igazán együttérző, megtartó család részesei lehetnénk, ahol befogadnak, figyelnek és vigyáznak ránk – talán még jobban is, mint abban a közegben, ahonnan származunk.

Végül a csoport hatása kitart velünk – azután is velünk maradnak az ott szerzett felismerések és tanulságok, amikor már rég véget ért. Később, amikor nehézséget fúj elénk a sors, elgondolkodhatunk rajta: „mit mondana erre a csoport?”. Ez segíthet beépíteni egy megfontoltabb, érettebb és konstruktívabb viszonyulást a feszültségek kezelésére.

Mindez a csoport dinamikussága, a rengeteg látott minta és visszajelzés miatt intenzívebben történhet, mint egy egyéni terápia során, így időben is kifizetődő lehet ez a lehetőség.

A minta megtörése

A könyv rámutat arra is, hogy mindaz, amit nem tettünk meg eddig a változásért, hogyan tart benne a jelen szenvedésében. Arra ösztönöz, hogy nyerjük vissza a megfogható kontrollunkat az életünk felett, nézzünk szembe a történetünkkel, de más fénytörésben, mint ahogy eddig tettük. Empatikusan ösztönöz annak megértésére, honnan hozhatjuk a magyarázatokat arra, ahogyan jelen vagyunk az életünkben, kapcsolatainkban, helyzetkezeléseinkben. Visszavisz a múltnak arra a pontjára, ahonnan ez elindult, és csendes együttérzéssel segít, hogy visszaadjuk a káros mintákat azoknak, akiktől kaptuk őket, majd segít megtalálni azt a belső iránytűt, mellyel elindulhatunk egy önazonosabb út felé.

A könyv szereplői magánéleti töréseket szenvedtek el – elhagyták, kihasználták, becsapták őket azok, akiktől szeretetet és elfogadást kellett volna kapniuk. Beleragadtak a miértek keresésének csapdájába, és a helyzet okozta fájdalom vette át életük felett az irányítást. A könyv megtanít arra, hogy mindezzel együtt lehet érezni: a probléma körüli rumináció azt a mérhetetlenül fájdalmas érzést fedi el, hogy valaki, aki az egyik legfontosabb volt számukra, már nem szereti őket – az elutasítottság érzésétől távolítják el így magukat.

Mintát láthatunk arra, hogy az érzéseinkkel együtt sodródásban lehet a megoldás, és az elzárkózás és menekülés csak konzerválja a problémákat. Segít jobban érteni magunkat, a magunkkal kapcsolatos magyarázataink eredőjét, és egy empatikusabb, önmagunkkal barátibb hangnem felé terel, a jobb önbecsülés irányába.

A terápia végén, az egyik csoporttag így fogalmazza meg saját gyógyulása felismeréseit; „most már tudom, hogyan vegyem lejjebb a régi rádióadásom hangerejét, és hangolódjak rá egy új, kedvesebb, bölcsebb adásra, amelyik nem annyira óvatos, és a radikális elfogadást tűzi a zászlajára. Nagyon másképpen látom most a történetemet, és másképpen tudnám elmesélni…”

Amikor van merszünk kapcsolódni a saját sebeinkhez és bizonytalanságunkhoz, akkor végül a szabadságot választjuk. A sorsközösségben pedig ez az erő megsokszorozódik. Erre hívja fel a figyelmet szelíden, mégis ösztönzően ez a könyv, mely nem csupán laikusként, de szakemberként is, akár terápiás munkába is továbbvihető módszerekkel és gondolatokkal gazdagít. Bár félelmetes lehet sebeink megdolgozása önismeretünk mélyítése mentén,  különösen egy csoport részeként, de ez a módszer specifikusságából fakadóan felbecsülhetetlenül sok segítséget ad, mindezt egy közösség biztonságába ágyazva. József Attila szavait idézve: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”