Tökéletesen jó kolléga vagy, ha nem vagy tökéletes – Perfekcionizmus a munkahelyen

Rád is jellemző, hogy egészen az utolsó pillanatig halogatod a legfontosabb feladatokat is? Hogy nem kérsz segítséget, inkább megszakadsz? Hogy a legapróbb hiba elkövetése is beárnyékol minden pozitív visszajelzést, és csak a kudarc keserű élménye marad? Mi állhat mindennek a hátterében? A válasz: a perfekcionizmus.

Sokan szeretnénk kimagaslóan teljesíteni a munkahelyünkön – ez egy mindennapos és természetes törekvés. Ha azonban ez a maximalista hozzáállás az állandó tökéletességkeresést jelenti, és kiterjed az életünk egyéb területeire is (például a születésnapi torta rendelését sem bízzuk rá szívesen senki másra, és a hétvégi edzés is csak akkor okoz sikerélményt, ha minden kitűzött célt teljesítettünk), akkor könnyen egészségtelen mértéket ölthet.

A munkahelyünk a perfekcionizmus kibontakozásának egyik elsődleges terepe. Nem mindegy azonban, hogy egészséges vagy egészségtelen formában jelenik meg.

Egészséges perfekcionizmus

Akiket egészséges, azaz adaptív perfekcionizmus jellemez, elsősorban olyan tapasztalatokat élnek át, melyek segítik a kimagasló teljesítményt, de nem okoznak túl magas stressz szintet.

Arra fókuszálnak, hogy jól szerepeljenek, azonban a többszöri próbálkozást is megengedik maguknak anélkül, hogy az önbecsülésük csökkenne. Magasra teszik a lécet, és keresik a kihívást okozó feladatokat. Nehezen dolgoznak együtt olyanokkal, akik ellentétes véleményeket fogalmaznak meg, de képesek tartalmas szakmai vitákat folytatni és kompromisszumot kötni.

Fontos számukra a fejlődés, és tudják, hogy ezen az úton nem kell és nem is lehet mindig hibátlanul teljesíteni. A kudarcokat tanulási lehetőségként élik meg, áttekintik a tapasztalatot, levonják a következtetéseket, és megtervezik a következő lépést.

Örömüket lelik a jól elvégzett feladatok sikerében, elégedettséget éreznek, ha elértek valamit.

Egészségtelen perfekcionizmus

A fentiekkel szemben

azok, akikre egészségtelen, vagyis maladaptív perfekcionizmus jellemző, irreálisan magas elvárásaik fogságában gyakran akadályozzák saját fejlődésüket, és gátolják pozitív tulajdonságaik kibontakozását.

A gondolkodásuk kudarcorientált, vagyis arra fókuszálnak, hogy elkerüljék a hibázást. A cél a tökéletes teljesítmény, elsőre. Ha valaminek többször kellene nekifogni, inkább kilépnek a helyzetből, hogy elkerüljék a negatív önértékelést. A kudarcaikból azt olvassák ki, hogy nem elég jók, így mindent megtesznek, hogy elkerüljék ezt a megsemmisítettség érzésével fenyegető, szégyenletes tapasztalatot. Szeretnének fejlődni, de a kihívások elkerülése gátat szab ennek. Ismeretlen területen feladatot kapni rémálom számukra. Ha hibáznak, nem a történtek miatt éreznek csalódottságot, hanem önmagukban csalódnak, és erős negatív üzeneteket fogalmaznak meg saját maguk felé emiatt. A dolgokat fekete-fehérben szemlélik, egy feladat vagy sikerült, vagy nem. Ha valamibe hiba csúszik, akkor a teljesítést teljes kudarcnak könyvelik el.

A megbeszéléseken tartanak attól, hogy hozzászólásuk nem elég profi, és a kollégáik ostobaságnak fogják gondolni az általuk elmondottakat, következtetéseket vonva le arról, hogy nem elég jók a szakmában. Nem szeretnek olyan kollégákkal dolgozni, akik az övéktől eltérő meglátásokat fogalmaznak meg. Megőrülnek, ha nem gyakorolhatnak kontrollt a csapatmunka alakulásában. Ilyenkor inkább kivonják magukat a közös tevékenységből, ezáltal mentesítve magukat az eredmény felelőssége alól (legalább is gondolatban). Vonakodva vagy egyáltalán nem adnak ki a kezükből feladatokat, hiszen úgy gondolják, ezzel lemondanak a tökéletes eredményről is. Ha mégis delegálnak, minden részletet mikromenedzselnek.

Hiába végeznek el jól egy feladatot, ez nem okoz igazi örömet számukra, inkább megnyugvással tölti el őket, hogy túl vannak rajta és kipipálhatják. Az elégedettség egy gyorsan lefutó, átmeneti érzés, és már jön is a következő tennivaló.

Hova vezet a tökéletes munkateljesítmény hajszolása?

A negatív tényezőket elsősorban a korábbiakban bemutatott maladaptív perfekcionizmus hordozza. Azonban mivel az egészséges és egészségtelen perfekcionizmus között vékony határ húzódik, bizonyos nem kívánt hatások az adaptív perfekcionizmus esetében is megjelenhetnek.

A perfekcionisták rövid távon motiváltabbak, hosszabb munkaidőben és többet képesek dolgozni, és nagyobb elköteleződést mutatnak a munka iránt. Kollégáik szemében általában kiválóan teljesítőnek, lelkesnek, mosolygósnak és elégedettnek tűnnek. Néha már-már teljesen indokolatlan rugalmatlanságukat a környezetük felírja a precíz, pontos, fókuszált munkavégzés számlájára.

Valójában azonban (elsősorban a túlzott perfekcionisták) szinte mindig frusztráltak és kimerültek.

Folyamatos feszült figyelmet, állandó készültséget és aggodalmat élnek át, hiszen minden pillanatban a hibátlan válaszokat, a tökéletes viselkedést, a makulátlan feladatvégzést hajszolják.

A tökéletesség egy olyan illúzió, melynek kergetése által a perfekcionisták sorozatosan kudarcra vannak ítélve. Ez az állandó teljesítménykényszer, a vele járó stressz, a kritika (legyen az külső vagy belső, valós vagy vélt kritika), valamint az azonnali, pozitív megerősítés hiánya (ami természetes módon jellemzi a munkahelyi környezetet, ellentétben például a sporttal) könnyen frusztrációt, motiválatlanságot és kiégést okozhat. A munkamánia, a szorongás és a depresszió kialakulása hosszabb távon a munkahelyi közegben és azon túlmutatóan is negatív következményekkel járhat.

Tökéletesen jó akkor is, ha nem tökéletes

Bár a perfekcionizmus rövid távon értékként jelenhet meg a munkahelyen, magából a jelenségből adódóan könnyen és hamar túlzásokba eshetünk. Minél jobban teljesítünk, annál elérhetőbb és vonzóbb célnak látjuk a tökéletességet, amely valójában azonban nemhogy távoli, de talán nem is létezik. Ha érezzük az egészségtelen perfekcionizmus vonzását, vagy esetleg már be is léptünk a kapuján, akkor jusson eszünkbe, hogy átvehetjük az irányítást! Több stratégiát is alkalmazhatunk annak érdekében, hogy tudatosítsuk magunkban: tökéletesen jó akkor is, ha nem tökéletes.

• Tűzzünk ki reális célokat!

Tartsuk észben, hogy elvárásaink önmagunk felé talán túlzottan magasak, és a célszámok kitűzésekor, határidők kijelölésekor kérjük vezetőink segítségét a realitás megtalálásában!

• Koncentráljunk a tanulási lehetőségre!

Ha egy kihívást jelentő megbízás fenyegetőnek tűnik, gondoljunk arra, mit tanulhatunk a kapcsolódó tapasztalatokból és az esetleges hibákból is. Tekintsünk fejlődési lehetőségként a kihívásokra! Tanulnunk meg megbocsátani önmagunknak, és fogadjuk el, hogy hibázni nem csupán szabad, de néha kell is!

• Bontsuk a teendőket kisebb részekre!

A halogatás kiküszöbölése érdekében kijelölhetünk részfeladatokat és köztes határidőket. Sokkal könnyebben belevágunk a félévzáró anyag elkészítésébe, ha nem ez az egy tétel kiabál a listán három felkiáltójellel, hiszen ez egy nagy falat. Ugye, jobban hangzik az, hogy az elmúlt fél év eseményeinek listázása? Csak ki kell nyitni a naptárt, és kimásolni a történéseket. Ez lehet az első lépés, aztán jöhet a többi sorban, de már nekiálltunk.

• Döntsünk tudatosan arról, hogy mennyi az elég!

Tanuljuk meg priorizálni, fontossági sorrendbe állítani a feladatokat, és felmérni, milyen szintű teljesítést igényelnek. Egy vállalati partnernek kiküldendő beszámolóban érdemes lehet időt szánnunk az igényes szóválasztásra, a szinonimák keresésére, és a kellemes szövegtördelés kidolgozására. Ugyanakkor egy csapatmegbeszélést összehívó kétsoros e-mailt nem kell órákig fogalmazgatni és formázgatni – tudni kell leállni.

• Ne tekintsünk mindent versenynek!

A perfekcionisták a legjobb kollégák akarnak lenni ennek valamennyi dimenzióját tekintve. Ez egy örökös versenyhelyzetet okoz, nos, valójában mindenkivel és mindenben. Koncentráljunk inkább arra, hogy minél többet hozzunk ki magunkról, és a többiek helyett saját magunkkal keljünk versenyre!

Célunk ne egy relatív pozíció (a legjobb) elérése, hanem a folyamatos fejlődés legyen!

Utasítsuk el a versengő összehasonlítást, és a kollégák teljesítményére tekintsünk, inspirációs forrásként, tanulási lehetőségként!

• Vegyük le a fekete-fehér szemüveget!

Ügyeljünk arra, hogy ne csupán jó és rossz teljesítményt könyveljünk el, hanem árnyaljuk az elvégzett munka jellemzését! Egy-egy feladat befejeztével ne csupán azt jelentsük ki, hogy ez jól sikerült vagy nem sikerült – ehelyett listázzuk, mi ment jól, és min lehetne fejleszteni a jövőben. Szintén fontos, hogy ne magunkat minősítsük (például: borzalmas előadó vagyok) hanem a tevékenységünket értékeljük (például: a prezentáció közbeni hanglejtést még gyakorolnom kell).

• Ne rejtegessük mindenáron a gyengeségeinket!

A tökéletlenség és a sérülékenység felvállalása nem gyengeség, sőt, az erős karakter jellemzője. Aki tökéletesnek akar látszani, az megismerhetetlenné és megközelíthetetlenné válik. Legyünk bátran emberiek, hiszen emberek vagyunk a munkahelyen is! A kollégák számára szimpatikusabb a hiba őszinte belátása, mint annak görcsös rejtegetése. A személyes és szakmai kapcsolódást is segíti, ha nem csupán a sikereinket osztjuk meg a kollégákkal, hanem a bukásainkat is, amelyekből felálltunk, és a hibáinkat is, amikből tanultunk.

A tökéletes kolléga cím elnyerése és fenntartása egy fárasztó, frusztráló, és hosszú távon akár komoly egészségügyi kockázatokat rejtegető törekvés. Hibátlan teljesítés helyett törekedjünk inkább a kiválóságra, mely egy épp olyan nemes cél, és ezzel együtt sokkal emberibb! Ennek eléréséhez tanulnunk és fejlődnünk kell, ami csak akkor lehetséges, ha hibázunk is. Tudatossággal és odafigyeléssel a tanulságokat erőforrásainkká alakíthatjuk, és megtanulhatjuk örömmel fogadni a kihívásokat. Kudarcaink felvállalásával és tapasztalataink megosztásával nem csupán szakmailag, de személyesen is mélyebb és igazibb munkahelyi kapcsolatokat alakíthatunk ki.