Peter Levine: „A trauma az élet velejárója, ám nem kell életfogytig tartó büntetésnek lennie”

„Miközben a trauma maga lehet a földi pokol, a feloldott trauma az istenek ajándéka – egy hősi utazás, amely mindannyiunk sajátja” – írta Peter Levine A tigris felébresztése című könyvében. A világhírű pszichoterapeuta évtizedek óta foglalkozik a trauma testi-lelki hatásaival. Az általa kidolgozott Somatic Experiencing módszere, mely a traumatikus sokk biztonságos oldását teszi lehetővé, már Magyarországon is elérhető. A szakértővel Al Ghaoui Hesna beszélgetett – mi pedig összegyűjtöttük nektek a legfontosabb gondolatokat ebből a tartalmas és tanulságos interjúból, amelyből most néhány részletet is megmutatunk.

Peter Levine

Bár a trauma szót hallva a legtöbben nagy horderejű életeseményekre gondolunk, kisebb, stresszt jelentő történések hatásai is összeadódhatnak olyan módon, hogy hasonló következményekkel járjanak a testi-lelki egészségünkre nézve. A trauma nem csak az elménkben, de a testünkben is nyomot hagy, és hosszú időre, akár évekre megnehezítheti, hogy visszatérjünk az egyensúlyi állapotunkba. A gyógyulásban Levine szerint az lehet a segítségünkre, ha lassan, lépésről lépésre megbarátkozunk a traumához fűződő testi jelzéseinkkel.

Lefagyva

„Amikor valós, vagy akár csak feltételezett veszélynek vagyunk kitéve, a szervezetünk rengeteg energiát mozgósít annak érdekében, hogy megvédhessük magunkat” – mondja Peter Levine a vele készült interjúban. „Ezt az energiát pedig valahogyan le kell vezetni. Gondoljunk csak az állatokra, amelyek elmenekülnek egy ragadozó elől. A túlélésben nincs ezüstérem; valamit kezdeniük kell a felszabaduló energiával, hiszen a következő alkalommal, amikor menekülniük kell, még jobbnak, még ügyesebbnek kell lenniük.”

A szakértő szerint

amikor mélyebb traumát élünk meg, gyakran nem az „üss vagy fuss” reakció megy végbe mennünk, hanem egyszerűen lefagyunk. Ez a lefagyás vezethet oda, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk a megszokott mederben folytatni az életünket, enni, aludni.

Az idegrendszerünk, a testünk felkészül a veszélyre, akár az életveszélyre, ám a védekezés érdekében mozgósított, majd végül megrekedő rengeteg energia miatt nem vagyunk képesek visszatérni az egyensúlyi állapotunkba. A Levine által említett állatok egy idő után, a veszély elmúltával újra a nyugodt éberség állapotába kerülnek, majd a vészhelyzetben újra reagálnak. A szakértő úgy véli, nekünk, embereknek is annak a képességét kell elsajátítanunk és gyakorolnunk, hogy visszataláljunk az egyensúlyhoz, és ne rekedjünk meg ebben a lefagyott állapotban.

A test emlékszik

Ehhez azonban kulcsfontosságú, hogy felismerjük, a testünk nem csupán reagál a traumára, de meg is őrzi annak nyomait, akár hosszú éveken keresztül. „Az emberek általában úgy gondolnak a traumára, mint valamire, ami az agyban, az elmében történik, és ez igaz is. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanakkor a testben is történik.

A háború végén az egykori Jugoszláviában dolgoztam, és a tanúja voltam egy esetnek” – idézi fel Peter Levine.

„Három idősebb nő át akart kelni az úttesten. Hirtelen robbanás hallatszott, és ők ijedten visszafutottak az út szélére. A testtartásuk megváltozott, a vállukat felhúzták, mintha görcsbe rándult volna. Amikor újra megpróbáltak átkelni, ismét egy robbanás hangja kergette őket vissza. Harmadszor már sikeresen átértek a másik oldalra – ám a testtartásuk, a válluk merevsége mit sem változott a veszély elmúltával.”

Egy traumát követően a testünk gyakran úgy működik és reagál, mintha a veszély még mindig fennállna – sokszor annak ellenére is, hogy ez már nem így van. Ahogy a szakértő összefoglalja: „A test megőrzi a traumát.”

Közelebb engedni a traumát

Levine szerint a testünk sokszor a trauma későbbi felidézésekor is úgy viselkedik, mintha veszélyben lenne. A testben rekedt energia felszabadulása olyan élményekkel járhat, amelyeket nehéz megélnünk: szapora szívveréssel, a pulzusunk és a légzésszámunk megemelkedésével, de akár izzadással vagy remegéssel is. Ezeket a testi reakciókat gyakran az első jeleikre leállítjuk, eltávolítjuk őket magunktól, hiszen ijesztően hathatnak nemcsak a saját, de a környezetünk szempontjából is.

Levine úgy véli, a szocializációnknak is nagy szerepe lehet abban, ha igyekszünk elfojtani a testünk jelzéseit. Nem csupán azért, mert ilyen reakciókat egyedül sem szívesen tapasztalunk meg, mások jelenlétében pedig különösen nehéz velük szembenézni; de azért is, mert negatív visszajelzésekkel szembesülhetünk miattuk. „Félünk a környezetünk reakcióitól. A traumatizált gyerekek szülei például sokszor ijedtséggel, dühvel reagálnak a gyerek reakcióira, mert nem tudják, mit kellene tenniük” – mondja a szakértő.

A gyógyuláshoz azonban rendkívül fontos lenne, hogy a testünk jelzéseit úgy tapasztalhassuk meg, hogy a túlterhelődés veszélye nélkül éljük át a trauma nyomán megjelenő érzeteket.

Ebben a videóban a szakértő nagyon szemléletesen mutatja be, pontosan hogyan is történik ez:

Megbarátkozni a testünk jelzéseivel

A trauma feldolgozása során tehát a legfontosabb, hogy közelebb engedjük magunkhoz a hozzá fűződő testi érzeteinket. Levine szerint az állatokéhoz hasonlóan a mi testünk is birtokolja a biológiai tudást, ami segíthet a trauma hatásainak feloldásában. Azonban míg az állatok ösztönösen használják ezt a tudást, mi, emberek, gyakran megrekedünk a trauma okozta lefagyott állapotban.

Ennek feloldásában segíthetnek és vezethetnek minket trauma felidézése, újraélése nyomán megjelenő testi jelzések. Azok, amelyeket a tanult mintáink, tapasztalataink, a környezetünk reakciói miatt ijesztőnek élünk meg, ezért igyekszünk elkerülni, és a lehető leghamarabb elfojtani. Valójában azonban ezeknek a testi érzeteknek a megismerése, elfogadása segíthet abban, hogy visszataláljunk az egyensúlyi állapotunkba, és lényegében a jelen pillanatba is. Ahogy Peter Levine fogalmaz:

„A tudatos énünk megijedhet, hiszen ezek nem szándékos reakciók, ettől pedig a legtöbb, de talán az összes ember tart. Gyakorlatilag csak a szexualitás megélése során tapasztalunk hasonlót. Ezek a jelzések azonban valójában a barátaink, és nagyon fontos, hogy megismerjük őket” – szögezi le a szakértő.

A gyógyulás útján

A Levine által kidolgozott Somatic Experiencing módszere lehetővé teszi, hogy a trauma során mozgósított, le nem vezetett energiát fokról fokra, lépésről lépésre szabadíthassuk fel. A módszerben képzett szakemberek vezetésével olyan eszközök birtokába kerülhetünk, amelyek segítenek a trauma nyomán rögzült fiziológiai állapotok kiegyensúlyozásában. A szakértő szerint azok a gyakorlatok is sokat segíthetnek ebben, amelyek önmagunk megnyugtatására, az érzelmeink szabályozására szolgálnak. Ilyen például a pillangóölelés, és a hozzá hasonló technikák.

Peter Levine így foglalja össze: „A traumatikus életeseményekkel, a stressz-szel való jobb megküzdés, a reziliencia tanulható képesség. A trauma az élet velejárója, ám nem kell életfogytig tartó büntetésnek lennie. A megfelelő eszközök birtokában a trauma nem uralkodik el az életünkön; megtanulhatjuk, hogyan állítsuk vissza az egyensúlyt a testünkben, az idegrendszerünkben. Hogy magabiztosabban, örömtelibben, reziliensebben élhessük meg a következő napot.”

A traumával való munka, a feldolgozás, a gyógyulás lehetővé teszi, hogy tudatosabb, teljesebb életet éljünk. A felépülés kulcsa pedig az, hogy újfajta kapcsolatot teremtsünk a saját belső, testi érzeteinkkel, érzéseinkkel és képeinkkel.