A történetmesélésen alapuló improvizációs technika közel száz évvel ezelőtti születésekor elképesztő távlatokat nyitott meg az addig csak jellemzően az analízist, és a verbalitás eszközét használó pszichológia tudománya előtt. Történt ugyanis, hogy jött egy Moreno nevű pszichiáter, aki azt mondta: cselekedni, játszani és rögtönözni kell. Az ő példáját világszerte több száz, Magyarországon pedig bő egy tucatnyi playback társulat követi. Közülük az egyik a Szűcs István vezetésével működő Még 1 Mesét Akciócsoport.

Akiknek a története tulajdonképpen már réges-régen, 1921-ben elkezdődött, amikor is egy Jacob L. Moreno nevű, bukaresti születésű, amerikai pszichiáter, Bécs parkjait járva azon morfondírozott, miként tudná valahogy meghaladni a pszichoanalízis módszerét. Az osztrák fővárosban bolyongó pszichiáter a parkban lézengő gyerekek spontán eljátszott történeteit figyelve felismerte, hogy „az emberi lény veleszületetten rögtönző színész az élet színpadán”.

Megszületett a rögtönzések színháza

Bizony, akkoriban az improvizációs előadások még nem léteztek: a hagyományos színházi kereteken túlmutató műfajjal – Morenonak köszönhetően – elsőként ugyancsak Bécsben, egészen pontosan a Maysedergasse 2. szám alatt, az Élőújság címmel megrendezett esteken találkozhatott a közönség. A színészek ugyanis – bizonyítva, hogy a nézők valóban egy rögtönzésen alapuló improvizációs előadást, és nem egy előre megkoreografált darabot látnak – az aznapi újságokból vett híreket, történeteket játszották el. Megszületett a rögtönzések színháza. Köszönhetően annak, hogy a Bécsből Amerikába emigrált

Moreno később azt is felismerte, hogy az improvizációs színházat gyógyításra is lehet használni. Ebből a különös műfajból olyan, ma is használatos önismereti és terápiás módszerek fejlődtek ki, mint a pszichodráma és a családállítás.

Moreno színházi kísérletét halála után egy évvel, 1975-ben már Amerikában egy bizonyos Jonathan Fox keltette életre, amikor megalapította az első playback színházat.

Országonként változó filozófia

Több évtizednek kellett eltelnie, mire 1992-ben Magyarországra – nevezetesen az I. Pszichodráma Kongresszusra – megérkezett az első ilyen playback színházi előadás. A hatás nem maradt el: a rögtönzött történetmesélés műfaja a kongresszus több résztvevőjét is magával ragadta, akik aztán kidolgozták a saját standardizált képzési rendszerüket. Az ő munkájuk eredményeként fejlődött a playback színház kelet-európai iskolája világszínvonalú és a műfajban etalonnak számító műhellyé.

Ma már világszerte több száz társulat visz színpadra playback előadásokat, Magyarországon nagyjából 13 ilyen működik. “Országonként változó a filozófia: nálunk jellemzően a színészek és az őket instruáló játékmesterek azt próbálják megmutatni, mi van a történet mögött” – mondja Szűcs István, a Még egy mesét akciócsoport vezetője.

Emészthető önismereti élmény                                          

Egy playback előadás ugyanis jellemzően a közönség tagjai által elmesélt történetekre van felfűzve. A játékmester kérdez, a mesélő mesél, a társulat figyel, majd a történet végén el-, vagyis inkább visszajátsszák a hallottakat. És hogy ez miért szolgálhat komoly tanulságokkal a történetet visszanéző mesélőnek és a közönségnek?

“Ez egy olyan önismereti élmény, ami emészthető, sokat lehet belőle tanulni és hozzásegít az önreflexióhoz. Amikor visszajátszunk egy-egy történetet, akkor nem az az elsődleges cél, hogy lekopírozzuk azt. A történet magját, a mögöttes motivációkat keressük, és aztán abból kiindulva megpróbáljuk átkeretezni azt. Hatalmas energiák mozdulnak meg ilyenkor”

– mondja Szűcs István, aki még Békéscsabán „zúgott bele” a műfajba, majd 2009-ben egy meglehetősen jól sikerült beugró után, társaival együtt úgy döntött, megalapítják a Még 1 Mesét Akciócsoportot. Azóta már közel 60 önálló előadáson is túl vannak. Legutóbb a Jurányi Ház Gólem termében láthatta őket a közönség, akik közül sokan visszajárnak. Hogy miért?

Katartikus élmény

“A legfontosabb számunkra, hogy minden esetben alázattal, méltósággal és tisztelettel kezeljük a mesélő történetét. Tény, hogy nem minden kockázattól mentes megnézni, mi van egy történet mögött, de a playback színház módszerének egyik nagy előnye, hogy az eljátszott történetre lehet azt mondani, hogy köszönöm szépen, de ez nem az enyém. A történetet – szemben például a pszichodráma módszerével – nem a mesélő alakítja, hanem a színészek. A felelősség pedig minden esetben a játékmestert terheli, az ő dolga óvni a mesélőt és a színészeket. Persze óhatatlan, hogy olykor mélyebbre megy egy-egy történet, túlságosan betalál, vagy megérint valakit. Ilyenkor nagyon figyelünk rá, hogy az érintett mesélővel beszélgessünk kicsit az előadás végén, oldjuk a feszültségét”mondja Szűcs István, aki hozzáteszi:

bár a folyamat nem mindig örömteli, a történeteket visszanéző mesélők és a színészek legtöbbször katartikus élményekkel gazdagodva mennek haza.

“Amikor az elmesélt történetet visszajátsszuk a színpadon, létrejön valami nem kézzel fogható, de mégis nagyon erős verbális-nonverbális kapcsolat. Amikor összekapcsolódnak a lelkek és az érzelmek, akkor nagyon klassz, megtartó és támogató energiák mozdulnak meg a kreatív térben” – mondja Szűcs István, aki szerint ezt a kreatív teret a mesélő tölti fel, de ahhoz, hogy a történet átütő erejű felismeréshez vezessen, a kezdetben még üres térbe a színészeknek is kicsit üresen kell belemenni. Így marad hely az érzelmeknek, amelyek aztán bennünk is megjelennek, és valahogy elkezdenek irányítani minket a színpadon. Ilyenkor történik valami, amibe mi is belehalunk egy kicsit, de a mesélőhöz hasonlóan rengeteget tanulunk.

A legnagyobb energia az egymáshoz kapcsolódásban van

Hasonlóan a nézőkhöz, akik – függetlenül attól, hogy mesélnek-e történetet, vagy „csak” a közönség soraiban ülve hallgatják és nézik újra azt, belenézhetnek az eléjük tartott tükörbe és az ott látottak alapján – ha van kedvük – levonhatnak az életükre nézve bizonyos következtetéseket, ráláthatnak néhány fontos összefüggésre. Ez már önmagában közvetíti az önismeretben rejlő lehetőségeket. Ha kicsit ilyen szempontok alapján is foglalkozunk magunkkal az nyitottabbá, mások rezdüléseire érzékenyebbé tehet minket.

“Ez tulajdonképpen egy színházi előadás, ami nyomokban önismeretet is tartalmaz. Az egésznek az alapja, hogy a zenészek és a színészek hogyan kapcsolódnak. Mert a színpadon a legnagyobb energia az egymáshoz kapcsolódásban van.

Az intimitást, amelyből az előadások alkalomról alkalomra építkeznek, próbáról próbára, tudatosan fel kell építeni. Nagy munka ez, de megéri”fűzi tovább a színpadon megelevenedő történetek sok szempontból speciális kulisszatitkairól szóló háttérsztorit Szűcs István.

Tudtad? Az M1M Akciócsoport 10 éve működik, a tagok ennyi ideje alkotnak és játszanak az improvizációs színház műfajában. Te mire nem gondoltál 10 évvel ezelőtt? Ott tartasz, ahol szerettél volna? Volt-e bármi, amiben nagyot változtál? Mit gondolna a mostani életedről a 10 évvel ezelőtti éned? Ilyen és ehhez hasonló kérdések köré szőtt előadással ünnepli ezt a szép évfordulót a társulat. Ha a cikk és a kérdések kapcsán kedvet kaptál ehhez az önismerettel elegyedő színházi élményhez, akkor kattints ide!

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Via: Még 1 Mesét Akciócsoport; wikipedia; Pszichodráma Egyesület

Fotó: Szabó Gábor

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest