Vajon mi jelenti a sikert egy olyan ember számára, aki szinte minden este vastapsot kap? És hogyan viseli a kudarcot? Feltétele-e az őszinteség és az önismeret a sikernek, és mi az, ami segít elengedni a kudarctól való félelmeket? Közelgő (KUDARC vs. SIKER című) rendezvényünk kapcsán erről is megkérdeztük egy bemelegítő interjú keretében Pokorny Lia színészt, akivel hamarosan személyesen is folytatjuk… Mi már vágjuk a centit, de addig is ajánljuk nektek szeretettel az alábbi interjút.

Fotó: Sárosi Zoltán

Az interjú este, egy előadás után, a siker és a kudarc témájában készül. Adja magát a kérdés: számodra milyen egy sikeres nap?

Amikor egyszerűen azt érzem, hogy a helyemen vagyok, és körülöttem minden megy a maga útján anélkül, hogy erőlködnöm kellene. Amikor annyira kerek az egész, hogy elképzelni sem tudtál volna jobbat. Amikor pont felhívott az az ember, akinek fel kellett hívnia, pont meg tudtuk beszélni, amit kellett, pont kijött a mondat vége; amikor valahogy azt érzed a nap végén, hogy kerekebb már nem is lehetett volna.

Szerinted mi a titka ezeknek a szép „kerek”, pillanatoknak, óráknak, napoknak?

Sokat szoktam azon gondolkodni, hogy hogy is működnek ezek a „zöldhullámok”… Van, hogy hónapok, évek telnek el úgy, hogy iszonyúan karcol, nehézkes az egész, és egyszerűen nem érted miért nem megy. Mindent megteszel, csinálod, amit kell, dolgozol rajta, hálát adsz minden apróságért és mégsem jön visszajelzés arról, hogy van értelme annak, amit csinálsz.

És ilyenkor szokott érkezni a kéretlen tanács: „engedd el, és akkor majd menni fog!”

Ez az elengedés megint csak egy nagyon érdekes kérdés, sokat gondolkoztam ezen; hogy akkor most mi van előbb? Én kezdek el másképp gondolkodni, és ennek köszönhetően kapok zöld utat, vagy pedig megkapom a zöld utat és elkezdek jól működni? Abban most már egészen biztos vagyok, hogy ez magától nem tud megtörténni, tehát én kezdek el másként gondolkozni, működni, azután vált a lámpa.

Azt figyeltem meg, hogy amikor nagyon akartam valamit, és az a valami nagyon nem akart összejönni, akkor a változást mindig az hozta, ha elfogadtam, hogy nem ez az utam, és képes voltam változtatni az irányokon. Régebben jellemző volt rám, hogy erőlködtem, akartam indulni, és ha nem volt ajtó, akkor megpróbáltam magamnak vésni egyet. Idő, amíg rájön az ember, hogy ilyenkor nem az a megoldás, ha tovább kepesztünk, hanem az, ha megállunk egy pillanatra és figyelünk, távolabbról megvizsgáljuk a helyzetet – és a legtöbbször ilyenkor tűnik csak fel, hogy „jé, ott egy ajtó”.

Csak a nagy erőlködés közben nem vettük észre…

Így van. És amikor ez megtörténik, akkor valójában nem az adott dolgot, a célod engeded el, hanem az azzal kapcsolatos félelmeidet. Mert amikor akarsz, akkor félsz. Attól félsz, hogy nem fog sikerülni. És ez egyszerűen rajtad van, sehogy sem tudod magadról lefejteni, mert görcsölsz, hogy „gyerünk már, sikerüljön végre”, de rögtön ott az automatikus kérdés, ami felülírja, lekorlátozza: „De mi van, ha nem fog sikerülni, mikor én annyira akarom?”

Ha az ember rágörcsöl a végcélra, és csak arra tud gondolni, hogy azt a markában tartja, abban a pillanatban tudatosítania kell magában, hogy akkor és ott a cél még csak egy illúzió, odáig el kell jutni. Sokszor hallom, hogy a sikert, azt pont így, a célt látva és mindenféle formában (leríva, vizualizálva) lehet elérni, meg „be kell vonzani” de szerintem ez nem pont így van.

Nem állítom, hogy a sikernek nem előfeltétele a nyitottság, vagy az optimista attitűd, vagy, hogy tudjam, mit szeretnék elérni, de az oda vezető úton néha muszáj módosítani, mert nagyon ritka, hogy az ember egy az egyben megkapja azt a csomagot, amit fejben elképzelt vagy megálmodott magának.

Sokszor a céllal együtt a számunkra egyedül ismert odavezető úthoz is ragaszkodunk. És csalódunk és pánikolunk, ha az az út járhatatlan, mert akkor azt gondoljuk, elveszett a cél. Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor tudomásul vesszük, hogy nem kell az úthoz ragaszkodni, akkor sokszor az ember ott találja magát a célban.

Tudnál erre példát hozni a saját életedből?

Kicsit olyan ez, mint amikor az edzésen azt az instrukciót kapod nyújtásnál, hogy érintsd a fejed a térdedhez: megfeszíted mindened, mert félsz, hogy fájni fog, és hiába erőlködsz, sehogy sem éred el. Aztán veszel egy nagy levegőt, majd kilélegzel – miközben néhány pillanatra megfeledkezel a félelemről – és már lent is van a fejed, úgy, hogy még csak nem is fájt. Ez gyakran pont így működik az életben is.

Velem például az történt, hogy elterveztem mindent: tudtam, hogy színész leszek, felvesznek a főiskolára, láttam magam előtt, kik fognak tanítani, milyenek lesznek az osztálytársaim, megy majd minden a maga útján, ahogy én szeretném. Aztán, amikor nem sikerült először, nekiveselkedtem még egyszer, és amikor másodszorra sem vettek fel, akkor – emlékszem – katatón állapotban feküdtem otthon és nem tudtam mi lesz. Kiürült az életem, azt éreztem, hogy nincs olyan, ami miatt érdemes lenne élni. Megszűntem, eltűnt az identitásom. Egészen addig képzeltem magamról valamit, és mivel azt a visszacsatolást kaptam, hogy az a valaki nem lehetek, én sem tudtam ki vagyok. Totál eltűntem.

Aztán megláttad azt a bizonyos ajtót?

Igen, volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy oké, attól, hogy nem vettek fel a Színműre, még lehetek színész. Felvételiztem a Bárka Színházba stúdiósnak, mentem Tatabányára, Debrecenbe. Emlékszem – még a második sikertelen felvételi előtt – ültem a főiskolások között a Vígszínház büféjében a barátaimmal és arról álmodoztam, hogy „de jó lenne színésznek lenni!”. És akkor a büfében ülő Alföldi Robi megkérdezte, hogy „Te ki vagy?”. Mondtam, hogy felvételizni szeretnék a főiskolára, mire adott egy monológot. Aztán hónapokkal később összefutottunk, és kérdezte, hogy felvettek-e. Mikor kiböktem, hogy nem, ő azt mondta, „akkor meghallgatlak, hozd magaddal a monológot”. Egy fél órát dolgozott velem a szövegen és egyszer csak azt mondta, hogy „jó, akkor te játszod a Sirályban Mását”.

Jelenetek a Dolgok, amikért érdemes élni című előadásból (Fotó: Kiss Kriszti)

Akkor már elhitted, hogy színész vagy?

Nem, nagyon sokáig nem hittem el. Hosszú ideig volt bennem egy nagy adag szégyen a sikertelen felvételik miatt. De így visszatekintve ez már sokkal inkább egy csoda számomra, mint kudarc… Nem is olyan régen kérdeztem meg Robitól, hogy mégis miért bízott meg egy teljesen ismeretlen kezdőben, akit előtte még csak színpadon sem látott?

És mit válaszolt?

Azt, hogy „Én már akkor is tudtam, hogy tehetséges vagy.”

És te mit gondolsz, hogy miért?

Hát, én hiszek neki! (nevet)

Mondhatjuk, hogy ebből a kudarcból, a sikertelen felvételiből tanultad a legtöbbet?

Igen, azt hiszem igen. És nagyon érdekes, hogy azóta az életemnek erre a részére egyáltalán nem is vagyok rágörcsölve. Akkor ott iszonyúan rettegtem attól, hogy nem vesznek fel, de azóta valahogy nincs bennem félelem a pályámmal kapcsolatban. Ettől függetlenül a kudarcok meg tudnak viselni – olyankor mindig a saját felelősségemet kezdem el firtatni. De azért próbálok ügyelni rá, hogy a sikereknek is örüljek. Elfogadom a dicséretet, de elfogadom azt is, ha még van hova fejlődni. Ha nem így állsz hozzá, akkor beleunsz, ezért is figyelek rá, hogy a tanulás, önfejlesztés és állandó, folyamatos munka legyen.

Ha már állandóság… Nem túlzás azt állítani, hogy az ország egyik legfoglalkoztatottabb színésze vagy – és ez nagyon hosszú ideje így van. Szerinted minek köszönhető, hogy a sikered nem átmeneti?

Annak, hogy amit csinálok, és ahogy csinálom, vagy csinálni próbálom, az nem öncélú. Azok a sikerek pukkannak el nagyon hamar, amikor valaki azt érzi és sugározza, hogy az a siker róla szól. Én pedig azt gondolom, hogy ez egy szolgálat. A siker pedig csak azt jelzi, hogy érvényes, amit csinálok, szükség van arra, amit adok. Folyamatosan visszaforgatom az energiát, amit másoktól kapok, és arra törekszem, hogy ne az legyen belőle, hogy „na, tessék, én létrehoztam valamit, adjátok ide a tapsot meg a pénzt és megyek a dolgomra”. Nem zárom el a visszafelé vezető utat. Nem csak kapni akarok, hanem adni is. Nagyon sok olyan emberrel találkozom, akik ugyanígy hisznek ebben a körforgásban, és ettől válik időtlenné a sikerük: nem elvárnak, hanem szolgálnak. Szerintem egyébként az elvárások is félelemből táplálkoznak. Mi lesz, ha nem kapom meg, amit várok?

Amikor igényed van arra, hogy adj, akkor érdekes módon a félelem kevésbé dominál. Nem mondom, hogy nem kapcsol be nálam is, de amint megpróbálok hinni és bízni abban, hogy szükség van erre az attitűdre és olyan emberekre, akik adni tudnak, akkor valahogy mindig megtörténik, aminek meg kell történnie.

Amikor hiszel és bízol abban, hogy amit adsz, arra szükség van, akkor az elvárásaidat és a félelmeidet is el tudod engedni – és én azt tapasztaltam, hogy ez nagyon sokszor automatikusan hozza magával a sikert.

És szerinted hogy aránylik a sikereidhez az önismeret? Gyakran beszélsz, nyilatkozol arról, hogy milyen fontos része az életednek a folyamatos önreflexió és a fejlődés.

Számomra ez egy nagyon alapvető dolog. Persze, lehet robbanásszerű sikereket elérni ezek nélkül is, de ha az ember nincs tisztában magával, és nem vesz észre másokat, akkor az a siker nem fönntartható. Akkor nem látod, hogy kire, mire kellene jobban odafigyelni, hol kellene jobban meghúzni a határaidat és nem érzékeled azt sem, hogy a helyeden vagy-e. Nagyon fontos, hogy ebben a nagy bizonytalanságban stabilak és hitelesek maradjunk. Ha rendelkezünk önismerettel, akkor ez jó eséllyel így van, és az ilyen emberekhez mások is szeretnek kapcsolódni – mert akkor te egy biztos ponttá tudsz válni az életükben, akkor tudsz őszinte lenni, akkor ki mered mondani, hogy gyenge voltam, nem mondtam igazat, csak megfeleltem stb. – ilyeneket csinálunk, mindenki csinálja, én is csinálom.

A kérdés mindig az, hogy ezt látom-e, tisztában vagyok-e vele? Tudom-e, hogy miből vagyok? Felismerem-e a másik érzéseit, fájdalmait, gondolatait? Érzékelem-e az indítékait, látom-e a sajátjaimat és tudok-e megfelelően reagálni? Ezek nélkül nagyon hamar nagyon rossz döntéseket tudunk hozni. Erre a fegyelemre, és erre az önismeretre szerintem nagyon nagy szükség van a sikerhez – és ez egy elképesztően gyönyörű munka.

De nagyon sok energia és idő is – ugyanakkor érződik a szavaidon, hogy neked ez nagyon fontos.

Nem tudnám másképp csinálni… Engem rettenetesen irritál, amikor valaki ezzel egyáltalán nem foglalkozik, amikor valaki önző, és csak magára figyel. Azt nehezen viselem. Sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy azt nem viselem el.

És mi a helyzet az őszinteséggel? Azt hogyan viseled? Amíg vártunk rád a backstageben, testközelből is megtapasztalhattuk, hogy milyen kegyetlenül őszinte műfaj a színház – legalábbis ami a háttérmunkát illeti. A sikernek a kérlelhetetlen őszinteség is feltétele?

Igen, ezt nem lehet másképp csinálni. Ha azt akarjuk, hogy a végeredmény jó legyen, akkor, ha például egy jelenet nem egyértelmű számomra, nem tehetem meg, hogy ezt nem mondom el őszintén a rendezőnek. Akkor addig gyúrjuk a szöveget, a jelenetet, addig vitázunk, amíg nem érzi a végén mindenki, hogy ez így rendben van, mindenkinek minden tiszta. Ezt csak őszintén lehet, és ez valóban nagyon kemény munka, másokkal szemben is, és önmagunkkal szemben is.

Mindig minden helyzetben őszinte vagy?

Sokat szoktam azon gondolkodni, hogy meddig és mikor kell őszintének lenni. Én magamon azt figyeltem meg, hogy az erős emberekkel, vagy a tekintélyszemélyekkel akár kifejezetten kemény és nyersen őszinte tudok lenni, viszont azokkal, akik sérülékenyebbek, vagy például egyáltalán nem igénylik az őszinteséget, már kevésbé. Ilyenkor kell elgondolkodni azon, hogy megéri-e őszintének lenni, az az őszinteség mennyire öncélú, mennyire szól arról, hogy „én milyen nagyon egyenes és klassz ember vagyok” és jól vállon veregethetem magam emiatt. Szerintem azért mielőtt kimondok valamit, érdemes átgondolni, hogy azzal változtatok-e bármin, vagy csak egyszerűen elmondhatom, hogy én őszinte ember vagyok. Ha az utóbbi, akkor az kit érdekel? Egy önbizalomhiánnyal küzdő emberen valószínűleg nem azzal fogsz segíteni, ha kihangsúlyozod a gyengeségét, amivel a lelke mélyén vélhetően egyébként is tisztában van – lehet, hogy pont azzal oldod meg a helyzetet, ha az erényeit hangsúlyozod, mert attól kap szárnyakat.

Mennyire működsz hasonlóan a színpadon és a magánéletedben?

Abban érzem a hasonlóságot, hogy – akárcsak a színházban – a privát életemben is jót tesz, ha vannak keretek, de ezeken a kereteken belül megélhetem az önfeledséget. Pontosan tudom, hogy hol vannak a korlátok, és ezeken túl nem megyek, ezek adnak tartást. Ugyanígy van a színpadon is: ott van egy jelenet, egy szöveg, de az már rajtam áll, hogy mikor és milyen ritmusban engedem el két mondat vagy szó között a gátjaimat. Szerintem, ahogy kontroll nélkül sem lehet létezni, a kizárólagos szabályok szerint élt élet is iszonyú frusztráló tud lenni. Nekem mindkettőre, a korlátokra és az ezek között megélhető önfeledségre is szükségem van.

Legközelebb a SIKER vs. KUDARC témájú rendezvényen találkozhatnak veled az olvasóink. Beszélgetőtársad Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus lesz, aki szerint „a siker az, amikor olyan életet élünk, amilyet élni szeretnénk”. Elárulod nekünk, hogy számodra mi jelenti a sikert?

Amikor ellenállás nélkül, magától értetődően történnek a dolgok. Amikor minden olyan egyértelmű, mintha meginnék egy pohár vizet. Nem hangos, és nagyon fontos, hogy nem állandó. A siker számomra az, amikor ennek a magától értetődő örömnek, ezeknek a pillanatoknak azzal az alázattal tudom magam átadni, hogy közben tudatában vagyok a végességüknek és annak, hogy mindig van hova fejlődni.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest