„Főldiekkel játszó égi tűnemény…” – Hogyan válhat a remény béklyóvá?

A jelenlegihez hasonló, nehéz helyzetekben szoktuk megidézni, hiszen tudjuk, hogy “ő hal meg utoljára”. A remény alapvetően pozitív lelki muníciót adhat, előfordulhat azonban, hogy mégsem a remény az “egyetlen reményünk”, sőt, inkább akadályoz a krízissel való megküzdésben. Hogyan mozdíthat a remény inkább hátra, mint előre? Mennyire segít minket az, hogy „míg élünk, remélünk”? Gaál Szilvia irodalomterapeuta szerzőnk Csokonai és Márquez művein keresztül mutatja be a remény kevésbé „kecsegtető” oldalát.

Azt hiszem, ha a remény témájában irodalmi vonatkozásban gondolkodunk, akkor Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című, szinte már unásig tanult verse megkerülhetetlen. Próbáljuk most más szemmel nézni, mint eddig: vegyük ki belőle a “robotpilóta üzemmódot”, és olvassuk végig figyelmesen, mintha most találkoznánk vele először!

“Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.”

A szöveg kontextusa nélkül a remény fogalmához inkább pozitív érzelmeket párosítunk, a versben azonban szembetűnően teherként, “Csalfa, vak Reményként” jeleníti meg Csokonai, a szöveg végén pedig már könyörög hozzá:

„Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet,

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet”

Lehet, hogy nem is a reményről van szó, amikor egy pozitív végkifejletben hiszünk? Az, hogy a “boldogtalan teremti magának” utalhat arra, hogy a remény inkább illúzió, mint szilárd hit és biztos tudás. Ha megvizsgáljuk, hogy milyen helyzetben kezdünk reménykedni, láthatjuk azt, hogy jellemzően akkor, amikor már nem tudunk aktívan tenni a kívánt állapot elérése érdekében. Ilyenkor vajon valóban a reménykedés a legjobb, amit tehetünk?

Florentino Ariza nem reménykedik – ő biztosan tud

A további válaszokat egy másik, a koronavírus idején kézenfekvő irodalmi műben kerestem: Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényét vettem elő. Eredetileg azzal a céllal olvastam újra, hogy a járvány fókuszával figyeljem meg, de a kolera valójában csak háttérdíszletként jelenik meg a műben. Sokkal többet tudtam meg azonban arról, hogy mit jelent az eltökéltség, a kitűzött céljainkért végzett kemény munka, és a megingathatatlan hit abban, hogy minden jó, ha vége jó – és amíg nem jó, az azt jelenti, hogy nincs itt a vége.

Mert a szerelmes Florentino Ariza nem reménykedik – ő biztosan tud. Tudja azt, hogy Fermina Daza szerelme az övé lesz, ha elég kitartóan, de cseppet sem tétlenül várja.

A két ember története kamaszkorukban kezdődik a századforduló Kolumbiájában. A fiatal lány, aki apja vagyonának köszönhetően, alacsony származása ellenére nívós egyházi internátusba jár, valamint a házasságon kívül született, de élelmes, szatócsbolt tulajdonos anyával megáldott fiú plátó szerelme intenzív levélváltásokban teljesedik ki. Már az esküvő napját is kitűzték – persze atyai engedély nélkül, titokban -, amikor egy váratlan fordulat hatására mégis máshogy alakul a sorsuk. Fermina Daza feleségül megy a köztiszteletben álló, igen jó partinak számító fiatal orvoshoz, Urbino doktorhoz, Florentino Ariza pedig nőtlen marad, de kitartóan lépeget a ranglétrán a Folyami Hajózási Társaságnál.

Florentino Ariza minden tettét ezután is a nő iránt érzett szerelme befolyásolja, valamint az a cél, hogy ez a szerelem mégis beteljesedjen. Olyannyira, hogy elhatározza, jelentős vagyont szerez, és túl fogja élni Fermina Daza férjét, hogy a nő özvegységében találhassanak majd újra egymásra.

“…az élet addigra majd megtanítja rá, hogy úgy fogadja el őt, ahogy van, és nem fogja bebeszélni magának, hogy bűnt követ el meghalt ura ellen, hanem el lesz rá szánva, hogy az ő oldalán fedezze fel a kettős boldogság örömét: a mindennapos fogyasztásra való szerelmét, ami az élet minden pillanatát újabb és újabb csodákkal tölti meg, és a maga külön szerelmének örömét, ami csak az övé, és amit a halál minden fertőzéssel szemben megvéd.” – gondolja Florentino Ariza. Ekkor még, életük közepén nem is sejti, hogy mennyi változáson, bizonytalanságon, örömön és csalódáson át vezet kettejük sorsa.

Újra és újra, lépésről lépésre

Abban pedig egyáltalán nem lehet biztos, hogy sikerül megvalósítania tervét és túlélni Urbino doktort úgy, hogy Fermina Daza is életben lesz még, nyitottan egy későn jött szerelemre. Mégis akkora hit és elszántság van Florentinoban, hogy ha nem is közvetlenül, de a cselekedeteit a legfontosabb célja alá rendeli: minden munkát elvállal a hajózási társaságnál, mégha a legalantasabb is, keményen dolgozik a mindig magasabb pozícióért. Az étrendjét is átalakítja, szinte aszketikus puritán módon minden nap ugyanazt a menüt eszi (tojás, főtt hal, némi gabona). Látszólag ezek a tevékenységek nincsenek összefüggésben Fermina Daza iránti szerelmével, de mivel abban a konkrét irányban nem tud aktívan fellépni, megtalálja a módját, hogy mi az, amit mégis tehet:

“…hallgatott arra a belső hangra, amely azt mondta neki, hogy az emberek nem egyszer s mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk világra hozza őket, hanem az élet újra és újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.”

Ne gondoljuk azt, hogy Florentino szerzetesi magányban otthon ült, és sóhajtozva bámult kifelé az ablakon! A várakozás évei alatt igazi szerelmi virtuózzá vált az ágyban, és a lelkét sem kerülték el a szerelmek: “deréktól fölfelé lelki szerelem, deréktól lefelé testi szerelem”, ahogy egyik szeretője fogalmazta.

Sikerül-e Florentino Arizának beteljesítenie élete célját? A regény végkimenetelét nem árulom el, mert pont ilyen karanténos időszakra való, lassan hömpölygő, ugyanakkor letehetetlen könyv, csodálatos leírásokkal, tele szerelemmel és erotikával, és bölcsen találó megfogalmazásokkal az emberi élet változásaival kapcsolatban.

Egy történet – két megoldás

Mitől más Florentino Ariza reménytelennek tűnő szerelme, mint amit Csokonai érez Lillája iránt? Hiszen az alapja mindkettőnek ugyanaz: a szeretett nő máshoz megy feleségül.

Csokonai szenved a reménytől, bénítónak érzi. Ha megnézzük a versét, nem találunk benne cselekvő igéket: hajója sodródik az árral, amit egy “égi tűnemény” kormányoz. Valóban sokszor érezhetjük magunkat kiszolgáltatottnak a külvilág történéseitől, esetleg egy másik ember érzelmeitől. Megbéklyózhat az a tudat, hogy nincs rájuk befolyásunk: azt érezhetjük, hogy nem marad más számunkra, mint a remény.

Florentino Ariza története pedig  arra taníthat minket, hogy vizsgáljuk meg, mi az, amit mégis mi irányítunk, és hogy tegyük meg azt, amit jelen helyzetben megtehetünk, még ha látszólag nem is szolgálja távlati célunkat.

Váltsunk fókuszt! Hiszen a remény azt mondja: most rossz, de majd jobb lesz. Tételezzük fel, hogy már most is jó – legalábbis biztos van, ami a mostani helyzetben is jó. Ne féljünk újra és újra “megszülni magunkat”, vagyis az új énünket, vagy a már létező belül szunnyadót, hiszen jelen helyzetünk a bezártsággal, a folyamatos bizonytalansággal rákényszerít, hogy felfedezzük, vagy akár újraírjuk valódi sorsunkat!