Van magadra 59 másodperced? – Richard Wiseman könyvét ajánljuk

Instant okosságokat felvonultató könyvekkel tele van a padlás. És valóban csak a padlás, nem az életterünk. Fogjuk ezeket a könyveket, talán még aha-élményünk is van, aztán félretesszük és el is felejtjük, amit olvastunk. Pedig léteznek olyan apróságok, amelyeket ha megváltoztatunk az életünkben, akkor tényleg boldogabbnak érezzük magunkat, jobban tudunk kapcsolódni vagy ügyesebben kezeljük a stresszt. De hogyan szűrjük meg az információdömpinget? Honnan tudhatjuk, mit érdemes és mit nem érdemes kipróbálni?

Richard Wisemannek van egy nagyon egyszerű és logikus javaslata a szűréshez. Nevezetesen, hogy azt higgyük el és azt próbáljuk ki, aminek az igazságát kísérletek támasztják alá. A brit pszichológus a Hertfordshire Egyetem professzora, és könyveit több millió példányban adták el világszerte. Az 59 másodperc – egy kis ésszel sokra mész magyarul az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg, és azért ajánlom, mert sokkal több tud lenni, mint hasznos olvasmány.

Nem várt új perspektíva, éljen a tudomány!

Elég szkeptikus tudok lenni a gyors megoldásokat kínáló könyvekkel/videókkal/gurukkal szemben. Nem hiszek benne, hogy munka nélkül, néhány jótanács, hangzatos idézet hatására megváltoztatható az élet. Azt gondolom, hogy ezek a módszerek leginkább az egónk átverésére jók: úgy tehetünk, mintha tettünk volna valamit. Ezért Richard Wiseman könyvét is szkeptikusan fogtam a kezembe, hiszen mi újat tud mutatni valaki, aki azt állítja, hogy egyperces – pontosabban 59 másodperces – gyakorlatokkal kiegyensúlyozottabbá tehető az élet?

Aztán a kezembe vettem a könyvet, ami logikusan felépített, tudományosan alátámasztott, gyakorlatias és olykor még vicces is. A fejezetek olyan jelenségeket járnak körbe, mint a motiváció, a vonzerő, a döntéshozás vagy a boldogság. A témakörök könnyen kereshetőek, így lehetőség van arra, hogy olyan sorrendben olvassa el őket az ember, ahogyan valóban releváns számára. A fejezetek elején rövid összefoglaló olvasható a tartalomról, a leírások pedig tele vannak kutatásokra való hivatkozással, ami hitelessé teszi az állításokat.

A könyv úgy néz ki, mint egy fun fact-gyűjtemény. Adott egy kérdés, például, hogy ‘tényleg levezethető-e a feszültségünk agresszióval’, majd a szerző kínál egy rakat tanulmányt, kutatást, amelyek ezt vagy azt támasztják alá, például ebben a esetben azt, hogy egyáltalán nem hasznos ütni-vágni, ha dühösek vagyunk – erre később még kitérek. A fejezetek közben és végén rövid gyakorlatokat találunk, amelyekkel a saját életünkben is kipróbálhatjuk a kutatási eredményeket.

A leginkább új perspektívát nekem az jelentette ebben a könyvben, hogy nem ígéri, hogy megváltozik az életünk, ha ezeket a gyakorlatokat elvégezzük, ha ezeket az eredményeket a magunkévá tesszük. Egyszerűen csak azt mondja, hogy azok, akik ezeket csinálják, általában jobban érzik magukat.

Könnyebben teremtenek kapcsolatot, boldogabbnak érzik magukat vagy jobban tudják kezelni a saját érzéseiket. Ezért megérkezett hozzám az a gondolat, hogy miért ne próbálnám ki, ha a kutatások alátámasztják? Rosszabb nem lehet tőle. És közben kaptam egy-két technikát, ami azóta is a fejemben pörög, ilyen például a duplagondol, amit ki is fejtek.

Duplagondol – avagy hogyan valósíthatjuk meg vágyainkat?

Bár a szónak negatív konnotációja van – ugyanis Orwell 1984 című könyvében a tények ködösítésére, hamisítására használták -, mégis kifejező. Ugyanis, ha szeretnénk megvalósítani a vágyainkat, akkor tényleg egyszerre két valóságot kell a fejünkben tartanunk.

Wiseman olyan kutatásokat mutat be, amelyek alátámasztják, hogy azok, akik egyidejűleg képesek arra, hogy a vágyaikat vizualizálják és arra, hogy a megvalósulásuk útjába álló nehézségeket is tudomásul vegyék, sokkal sikeresebbek a vágyaik teljesítésében. Vagyis nem elég csak elképzelni, hogy vékonyak vagyunk, hogy miénk álmaink állása, hogy megszerezzük a világ legjobb házát, akármennyire is ezt állítja néhány “önsegítő” könyv. A valódi sikerhez persze kell az álmodozás, de kell a gyakorlatias gondolkodás is. Azok, akik csak álmodoznak, sokkal kevesebbet tesznek azért, hogy a vágyaik megvalósuljanak, mert azt hiszik, hogy az álmaik a valóság, pedig nincs így. Vagyis, ha például arra vágyunk, hogy megkapjunk egy munkát, akkor jó, ha látjuk magunk előtt azt az önmagunkat, aki boldog az új állásában, de látnunk kell azt is, hogy milyen út vezet odáig, milyen nehézségekkel nézhetünk szembe, mi lehet az akadálya annak, hogy a vágyunk megvalósuljon.

Gyakorlatként a szerző azt ajánlja, hogy írjuk le, mi a vágyunk, majd fogalmazzunk meg két előnyt, ami bekövetkezik, ha elérjük a célunkat. Majd írjuk le azt a két dolgot, ami a legnagyobb valószínűséggel állhat ennek az útjába. Ezután a kettő területet fésüljük össze. A legnagyobb vágyunkat is fejtsük ki, éljük meg, és egyidejűleg fókuszáljunk arra is, hogy mi lehet ennek a kerékkötője. Mind a kettőt fogadjuk el valóságként és ne tévesszük szem elől. Így jutunk a legmesszebbre.

Naplót írni nem tinidolog – a kifejező írásról

Van az a közvélekedés, hogy ha valakinek kibeszéljük a nehézségeinket, attól könnyebb lesz nekünk. Wiseman kutatási információi alapján ez nem igaz. A baráti ventillálások nem segítenek hozzá bennünket ahhoz, hogy ügyesebben birkózzunk meg a nehézségekkel. Bár úgy érezzük, hogy jólesnek, valójában nem segítenek többet, mint ha csak a napunkról vagy egy jó filmről beszélgettünk volna valakivel.

Nem így az írás! Naplót, feljegyzéseket, jegyzeteket írni saját érzelmi helyzetünkről egészen más dolog, mint beszélni róla.

“Lélektani szempontból beszélni és írni két, egymástól igen eltérő folyamat. A beszéd gyakran strukturálatlan, szervezetlen, netán kaotikus is. Az írás ezzel szemben arra késztet, hogy egy eseménysort alkossunk, amelyet úgy strukturálunk, hogy mások számára is értelme legyen annak, ami történt, továbbá egyfajta megoldás felé visz. Vagyis míg a beszéd a zavar érzetét növeli, az írás szisztematikusabb, megoldást célzó megközelítést tesz lehetővé.” – foglalja össze Wiseman.

Gyakorlatként pedig azt javasolja, hogy a hét öt napján öt különböző fókusszal készítsünk rövid jegyzeteket. Hétfőn a hálaadás, kedden a szép emlékeink, szerdán a jövőnk, csütörtökön egy kedves személy, pénteken pedig a visszatekintés legyen a fókuszban. Ezekkel a gyakorlatokkal jobban rálátunk saját gondolataingra, rendszerben látjuk gyakran kusza és kibogarászhatatlan érzéseinket.

A dühöt ne ütéssel, hanem hálával kezeljük!

“Könnyű azt mondani” – gondolhatja most az olvasó, ahogyan én is tettem. Ugyanakkor ha kipróbálás nélkül mesebeszédnek gondoljuk azt, hogy a hála és a jó érzések segíthetnek a dühünkön, akkor valójában elzárkózunk a lehetőség elől. Wiseman a kutatások nyomán azt állítja, hogy azok, akik agresszióval, üvöltéssel, püföléssel próbálnak megszabadulni hosszú távú haraguktól, dühüktől, nem járnak sikerrel, sőt, a püfölés és az üvöltés csak még nagyobb dühöt eredményez bennük.

Ami viszont segít, az az, ha a negatív eseményekhez pozitív hozadékokat társítunk. Magyarán, ha megnézzük, hogy az adott negatív esemény nyomán milyen pozitívumokat tapasztalunk. Erről a tényről egy könyv jutott eszembe, Az élet játéka, ami ugyan lányregénynek tűnik, de a mondanivalója pontosan ugyanez: boldogabbak leszünk, ha a negatív történések kapcsán a pozitív hozadékokra fókuszálunk.

Gyakorlatként azt javasolja a szerző, hogy ha a haragunkat szeretnénk levezetni, szánjuk rá magunkat, írjuk le a történéseket, és írjuk le azt is, hogy milyen pozitívumokat tartogat számunkra a dühítő helyzet. Észre fogjuk venni, hogy mint oly sok minden, a mi helyzetünk sem fekete-fehér.

Ajánljuk reggelekre kávé mellé, estékre levezetésnek

Ez a könyv nekem egy kedves útmutatóvá vált. Néha elő fogom venni, beleolvasok és kipróbálom a gyakorlatokat, amiket kínál. Mindig azt, amire éppen szükségem van. Kicsi színfolt, érdekesség és boldogságbonbon a mindennapokra, 59 másodperc önmagamra figyelés, amitől egy picit tényleg szebb lesz az élet.