Már itt most a cikk elején leszögezem, hogy én nem szeretem a focit. Nem a magyar focit, hanem A FOCIT. Soha nem mozgatott meg bennem ez a sport igazán semmit. Na jó, kamasz lányként, amíg a bátyám nézte a meccseket, én néztem a focistákat. Aztán hozzámentem egy „autóőrülthöz”, aki nem néz focit. Sőt, amíg egy ország égett a foci EB lázában és drukkolt a magyar csapatnak, nálunk 24 órán keresztül a Le Mans-i pályáján dübörgő autók zümmögése szólt. Hát így indultam én el a Szabadságtérre megnézni  a magyar-portugál meccset.  És hogy mi lett belőle?

foci2

Már a metrón hömpölygő tömeg láttán elfogott az érzés, hogy én nem biztos, hogy jó helyen járok. Meleg van, a tömeget nem szeretem, és az az igazi szurkolói kiabálós attitűd sem jellemző rám. Félreértés ne essék, a magam csendes módján az első meccstől kezdve bíztam abban, hogy győzhet a magyar csapat, és ha már kijutott az Eb-re, akkor ennyivel nem elégszik meg.

No de visszatérve a Szabadság térre…   Körülöttem fiatalok, idősek, gyerekek, férfiak és nők, akik közül a legelszántabbak spontán kezdték el skandálni  a Hajrá Magyarország!, a Ria Ria Hungária! és egyéb buzdító rigmusokat.

Én pedig figyeltem, és éreztem, ahogy átjárja a testem ez a szurkolói életérzés. Az egy emberként ujjongás minden egyes gólnál, amit a csapat saját magába vetett hitének hála ezen a meccsen háromszor is megtapasztalhattunk. Mert ott és akkor nem számított, hogy ki honnan jön, vagy mennyire ért a focihoz. Csak a feszült izgalom, a mindent átitató hit számított, az, hogy ez sikerülhet nekik, illetve nekünk.

Arról, hogy a szurkolás milyen hatással van a sportolókra, itt olvashattok, arról pedig, hogy a megfelelő pszichés jelenlét hogyan befolyásolja az elért sikereket, ebben a cikkünkben olvashattok.

 A Magyar név megint szép lett…

A meccs végére egy emberként örült a Szabadság téren és a város több pontján összegyűlt szurkolói tömeg. Ugyan nem nyertünk, de ez a döntetlen felért a győzelemmel. Az egész ország ünnepelt. Mert a csapat sikerének dicsőségében mind szeretünk sütkérezni. Mind osztozunk ebben az egész nemzetet megmozgató kollektív izgalomban, amit a magyar focisták sikere beindított, még az olyan emberek szívében is, akikre a passzív vagy időszakos szurkolói identitás jellemző.

Budapest utcáit ellepték az ünneplő fiatalok, idősek, gyerekek. Itt mindenki úgy örült, ahogy a szíve diktálta. Volt, aki örömmámorban úszva kiabált, éljenzett, skandált és énekelt. Volt kisgyerek, aki az eldobott sörös dobozokkal cselezett, és focizott átszellemülten, minden tudását beleadva (a tömegben megjelenő szemetelést, mint csoportnorma kialakulását, most nem részletezem). És volt, aki kis közösségben, a barátaival együtt, csoportban élvezte a városban uralkodó szabadságot. Mert aznap mindenki azt érezte: a Magyar név megint szép lett.

Büszkén azonosulhattunk egy csapattal, akik visszaadták a reményt és megmutatták, hogy kitartó munkával, az önmagunkba és az egymásba vetett hittel milyen messzire el lehet jutni.

foci

Az üres város

Míg a Portugália-Magyarország döntetlen meccs után a városban a felszabadult örömünnepé volt a főszerep, addig a nyolcaddöntőbe jutott csapatért feszült izgalomban szurkoltunk a belgák elleni mérkőzésen. A buszok és boltok kijelzőin egyaránt olvasható volt a Hajrá Fiúk! felirat. Az utcán „lézengő” emberek pedig spontán szúrták oda egymásnak, hogy Hajrá Magyarország! És míg a villamoson egy rövid ideig egyedül utaztam a mérkőzés első félidejében, addig a kocsmák, éttermek és terek kivetítői előtt elhaladva láttam, amint egyszerre zúdult fel a tömeg minden helyzetnél, vagy éppen egy védelmi bravúrnál.

A meccs végén döbbent csend ült a megtelt tereken, a kocsmákban. Az ünneplés visszafogottabb és valamivel csendesebb volt. És bár az Európa Bajnokság véget ért a számunkra, a Szép volt fiúk! skandálása hazafelé fel-felzengett a város több pontján is.

Akkor ott éreztem, hogy itt már rég nem csak a foci EB, és a magyar csapat sikereiről van szó. A fiúk visszaadták egy útkereső generációnak azt az érzést, hogy büszkék lehetünk a nemzetünkre. Tömegeket mozdítottak meg és tettek szurkolóvá. Ez a tömeg reményt, hitet és példát kapott arra, hogy ha kitartó munkával a céljainkhoz vezető úton a tőlünk telhető legtöbbet megtesszük, akkor a győzelem már a miénk. Ezért szólhat napokkal a kiesésünk után is olyan lelkesen a gyerekek szájából az, hogy: Az éjjel soha nem érhet véget!

És hogy ez alatt a pár nap alatt focirajongó lett-e belőlem? Bátran mondhatom, hogy nem. De megélni azt testközelből, amit ez a sport kiváltott – nemcsak az igazi ízig-vérig szurkolókból, hanem a hozzám hasonló, focihoz kevéssé értő emberekből is –, az ennél sokkal mélyebb tapasztalat. Megélni mindazt, hogy nem számít, ki honnan jött és mivel foglalkozik, hogy turista vagy magyar, mert ott a tömegben csak a közös cél számított, ami beindította a kollektív tudatot. Itt nem számított a zsúfoltság a villamoson vagy a tereken, mert egy közös célért, a magyar csapat győzelméért voltunk jelen. Itt mindenkinek volt a másikhoz egy kedves, vagy épp buzdító szava, és az emberek közvetlenül figyeltek egymásra, amit a szakirodalomban fókuszos interakciónak neveznek, a körúton pedig úgy szólt, hogy Az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet!

Szép volt fiúk! Köszönjük!

Fotó forrás: itt és itt

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest