„És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami” – #SAJÁTÉLMÉNY: Önismeret az Utas és holdvilág tükrében

Mindannyiunk száját elhagyja egyszer a mondat: legszívesebben kiszaladnék a világból! Hátrahagyni az elvárásokat, a felelősséget, és menni, amerre a szívünk visz. A megvalósítás azonban nem ennyire egyszerű. A minket érő rengeteg inger, a társadalmi normák és kötöttségek felőrölhetnek, aminek következtében az álmok megvalósítása várat magára. Viszont az elfojtott vágyak az idő múlásával nem kopnak ki, ott munkálnak bennünk; szorongás, pánikroham, olykor kiégés formájában törhetnek a felszínre. Ekkor mi a teendő? Hogyan léphetünk ki az elvárt szerepből és találhatjuk meg a saját utunkat? A konformizálódás az egyetlen megoldás? Szerb Antal tudta a választ. Az Utas és holdvilág című regényében nemcsak gyönyörű tájakat jár be, hanem a lélek lankáira kalauzolja az olvasót.

Eljátszottam a gondolattal, mi történne, ha a születésünk pillanatában kapnánk egy útikönyvet. Megtalálnánk benne az életünk fontos állomásait, pontos leírásokat, amelyek irányt mutatnak arra az esetre, ha eltévednénk. Ehelyett egy vaktérképet szorongatunk a kezünkben, amelyen egy dolog biztos: az eddig megtett út. Többek között ezért időtálló Mihály 1937-ben megjelent története. A férfi, maga mögött hagyva a társadalmi konvenciókat, nem akármilyen utazásra szánja el magát. Megszökve a saját velencei nászútjáról, egyszer csak hátat fordít a számára kijelölt polgári életnek, és felfedezi Olaszország hangulatos városkáit. Miközben céltalanul bolyong, a múltja nem ereszti, a jelenét pedig átszővi egy végtelen nosztalgia. A kamaszos lázadásnak induló utazás felkavarja az egész lényét, végül a fiatalsága utáni sóvárgás lassan felemészti.

„Megerőltette magát, hogy más legyen, mint amilyen, hogy sohasem a saját hajlandóságai szerint éljen, hanem úgy, ahogy elvárják tőle. Utolsó és leghősiesebb megerőltetése házassága volt.”

Mihály lázadása több, mint egy harminchat éves férfi életközepi válsága. Mihály mi vagyunk. Kimondja a ki nem mondott gondolatainkat, önmagán keresztül mutat rá a gyengeségeinkre. Személye egy tükör, amiben bárki felfedezheti önmagát.

Szeretnék megosztani veletek néhány felismerést, amivel ebbe a tükörbe tekintve lettem gazdagabb.

Menedékem a képzelet

Szerb Antal misztikummal átszőtt háttértörténetet álmodott meg a főhősének. Az Ulpius-ház, Mihály a fiatalságának helyszíne egy elvarázsolt világ, ahol a valóság szabályai nem lépnek érvénybe. Lakói a saját törvényeik szerint élnek, szerethetőségük a különcségükből fakad. Főhősünk gondolatban erre a helyszínre tér újra és újra vissza, míg a cselekmény egy pontján képtelen onnan szabadulni. Ez a helyszín a gondtalan diákéveket és a kötöttségek nélküli létet jelenti számára. Nincsenek döntések, sem következmények. Mintha az Ulpius-ház lenne Mihály tudatalattija, ami nem összeegyeztethető a számára kijelölt úttal, a felettes-énnel.

Talán mindannyiunk életében létezik egy hely, ahova képzeletben visszatérünk, hogy elmenekülhessünk a valós élet problémái elől.

Velem is előfordult, hogy úgy éreztem, kettészakadok. A környezetem által támasztott elvárások és saját álmaim összemosódtak, a külső hangokat belső narratívává formáltam, ezzel elnyomva a saját vágyaimat. Voltaképpen ugyanúgy cselekedtem, mint Mihály. Homokba dugtam a fejem, elmenekültem a fantázia birodalmába, mert addig sem kellett foglalkoznom az elakadásom forrásával. A történet egyik fő tanulsága ezért számomra az, hogy nem érdemes spórolni az önreflexióra szánt időn. Ahogyan a regényben megjelennek az Ulpius-ház lakói – szembesítve a főszereplőt a változással –, előbb-utóbb minket is utolér a valóság.

Az örvény szélén

Vannak könyvek, amelyekhez meg kell érkeznünk. A megérkezés kortól független, inkább egy lelkiállapot, ahol képesek vagyunk olvasni a sorok között. Biztos vagyok benne, ha korábban veszem a kezembe az Utas és holdvilágot, nem tűnnek fel azok a finom leírások, amelyektől a könyv több mint egy romantikus lektűr.

A regény különlegessége, hogy a pszichoanalitikai megalapozottsága mellett játékosan vezeti az olvasót. Olyan, mint egy lassan ható fájdalomcsillapító. Észre sem vesszük, hogy rólunk szól a történet, míg egy pontján magunkra nem ismerünk.

Az örvény jelensége egy ilyen pont számomra. Mihályt gyerekkora óta egy bizonyos örvény tartja félelemben, ami be akarja szippantani.

„Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.”

Ott motoszkált bennem a felismerés: hiszen ez rólam szól, én is álltam az örvény szélén! Felszabadító, ha egy könyv megfogalmazza az érzéseinket. Mintha az író megfogná a kezünket, majd egy kis időre levenné a terhet a vállunkról.

A pánikroham, amit Szerb Antal körülír, azért is különleges, mert a regény keletkezésekor a pánikzavar még korántsem volt olyan ismert jelenség, mint manapság. Bár a szorongásos kórképekkel már Sigmund Freud is foglalkozott, a napjainkban is használt definíció Donald F. Klein pszichiáter nevéhez fűződik 1964-ből. Egyszóval adott egy több mint nyolcvan évvel ezelőtt íródott könyv, amelynek lélektani háttere a huszonegyedik századi olvasóra is hatással van – sőt, a történet nem is lehetne aktuálisabb.

Lenni vagy nem lenni?

Mihály valósága egy gondosan felépített illúzió, amit átitat a halálvágy. A mű könnyed hangvétele mögött a lét értelmének örök kérdései húzódnak. Miért érdemes élni, ha egyszer meghalunk? Mi vár ránk a halál után? Mi az emberi élet célja? Nem csoda, hogy a főhős a valóság és képzelet határán egyensúlyozva végleg elfárad.

„– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem.”

Mihályhoz hasonlóan én is éreztem, hogy rám záródik az idő és mérföldekre vagyok a céljaimtól. Láttam, hogy mindenki más halad előre, míg én egyhelyben toporgok. Ezen az állapoton külső segítséggel léptem túl, azonban a változáshoz hozzájárult, hogy megszabadítottam magam a külső hangoktól és befelé összpontosítottam. Hiszen az útja során Mihály is lerázott magáról minden sallangot, majd Olaszország városkái mellett ellátogatott a lelke legeldugottabb szegletébe.

Az utazás végén

Míg a filmek egy része happy enddel végződik, a szereplők révbe érnek, a gonosz elnyeri méltó büntetését, addig az Utas és holdvilág bennünk folytatódik tovább. Nem baj, hogy nincsen útikönyvünk az élethez. A fejlődéshez néha kalandra kell kelni, messzi tájakra vonatozni, kitapasztalni a határainkat. Mindez sokkal tanulságosabb folyamat lehet, mint egy számunkra kijelölt utat járni. Lehet, hogy így könnyebben eltévedünk, és bizonyos esetekben kompromisszumokat kell kötnünk másokkal, de végső soron önazonosak tudunk maradni. Ahogyan Szerb Antal is írja:

„És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”