„Segíteni addig, amíg lehet, amíg már nem késő…” – avagy hogy nem lettem HŐS

Amikor néhány héttel ezelőtt érkezett hozzánk egy megkeresés, hogy lenne-e kedvünk csatlakozni a Magyar Vöröskereszt és a Korzó Inspiráció véradást népszerűsítő kampányához, akkor az első gondolat, ami átfutott az agyamon, az volt, hogy „NANÁ”! A második pedig az, hogy „de hiszen én rettegek a tűtől”!

Utóbbiból következik, hogy még soha nem adtam vért. Márpedig egy véradós kampányt véradás nélkül nem nagyon lehet megúszni – és úgy döntöttem, nem is akarom: ha már így alakult, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, úgy tűnik kaptam egy jelet: elérkezett az idő, hogy legyőzzem a tűfóbiámat (aminek a gyökerei vélhetően a pécsi fül-orrgégészet rendelőjének szürke folyosójáig nyúlnak vissza, ahol 5 évesen törzsvendégnek számítottam a folyamatosan visszatérő arcüreg-gyulladásom miatt és emiatt rendszeresen felszúrták az orrom – de ez most mellékszál.)

Nagy elhatározással indultunk tehát el Katával együtt (Herendi Kata, a Pszichoforyou főszerkesztő-helyettese – a szerk.) a Magyar Vöröskereszt és a Korzó Inspiráció akciójának keretében kitelepített kamionhoz. Ahogy közeledtünk, szinte éreztem, ahogy a bátorságom felülkerekedik a zsigeri félelmemen:

felemelő volt arra gondolni, hogy hamarosan én is azok közé a hősök közé tartozhatok, akik a vérüket adják, és ezzel megmentenek 3 életet.

Tulajdonképpen már csak egy engem ünneplő rézfúvós zenekar és egy hatalmas „S” betű hiányzott a pólómról, amikor határozott léptekkel elindultam felfelé a kamion lépcsőjén. Egy kis adminisztráció, valamint egy kisebb mintavétel (ebből állapítják meg a vércsoportot, valamint ez alapján szűrik a különböző egészségügyi értékeket) után már mehettem is a kamion hátsó traktusába, ahol egy doktornő fogadott.

„Itt most nem lesz véradás”

Lepakoltam a papírjaimat, majd elkezdtem megszabadulni a blézeremtől, hogy most már aztán tényleg semmi akadálya ne legyen a hőssé válásomnak – amikor is a doktornő közölte velem, hogy ne nagyon vetkőzzek, mert „itt most nem lesz véradás”. Ó, milyen rutintalan vagyok – gondoltam magamban, bizonyára a másik helyiségbe kell majd mennem, ez biztosan valami előzetes vizsgálat, vagy állapotfelmérés…

De nem erről volt szó… Egyáltalán nem adhattam vért, ugyanis ehhez – mint az az előzetesen levett vérmintám alapján kiderült – alacsony a hemoglobinszintem. „Nem sok hiányzik, de sajnos alacsonyabb, mint a határérték.” Néztem a doktornőre értetlenül, aki még aláíratott velem néhány papírt, majd közölte, hogy „három hónap múlva lehet újra próbálkozni”.

Az ajándék nápolyimat szorongatva eloldalogtam, és – miközben Katát vártam, (akinek köszönhetően azért a Pszichoforyou különítménye nem maradt szégyenben, ő adhatott vért) szomorúan konstatáltam, hogy én itt ma nem fogok egyetlen életet sem megmenteni. És tudjátok mit éreztem még? Csalódottságot és tehetetlenséget. Szerettem volna segíteni, de nem lehetett, nem kaptam rá lehetőséget.

Nem volt könnyű legyőzni a tűfóbiámat, és lerázni magamról az azzal kéz a kézben járó ólmos félelmet és zsigeri pánikot, de akkor és ott azt éreztem, hogy még ennél is nehezebb elfogadni, amikor bármennyire is szeretnék, nem tudok segíteni, nem segíthetek.

Azok az emberek jutottak eszembe, akik egy szerettük betegsége miatt éreznek (az enyémmel még csak össze sem mérhető) csalódottságot és tehetetlenséget, és bármennyire is szeretnének, nem tudnak segíteni.

Vajon hány olyan lehetőség adódik az életünkben, amikor megtehetnénk, hogy segítünk, de nem tesszük meg? És vajon ez a szám hogyan aránylik azokhoz a helyzetekhez, amikor az égre nézve segítségért fohászkodunk, vagy halkan azt suttogjuk magunk elé, „Istenem, bárcsak segíthetnék, bárcsak segíthettem volna!”

Még a legkilátástalanabb helyzetben is össze lehet kapaszkodni

Valószínűleg így volt ezzel az izraeli Abraham Elhanan és a palesztin Bassam Aramin is, akikkel a legszörnyűbb dolog történt, ami egy szülővel történhet: elvesztették a gyermeküket, a 10, illetve 14 éves kislányukat. Az izraeli-palesztin konfliktus ártatlan áldozatainak szülei azonban nem álltak meg ezen a ponton: megmutatták a világnak, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben is össze lehet kapaszkodni, és lehet segíteni – függetlenül attól, hogy egy éppen zajló háború, vagy kiélezett konfliktushelyzet melyik oldalán állnak. A közös tragédiájuk nyomán egy életre barátságot kötő palesztin és izraeli édesapához azóta már több száz olyan ember csatlakozott, akik szintén az izraeli-palesztin konfliktusban veszítették el hozzátartozóikat.

A Parents Circle nevű kezdeményezés egyik első akciója éppen a véradással volt kapcsolatos: a szeretteiket gyászoló palesztin és izraeli emberek közös véradást szerveztek, azzal a „csavarral”, hogy a palesztinok által adott vért izraeli kórházakba küldték, míg az izraeliek által adott vér palesztin kórházakba került.

Ahogy azt az egyébként múlt héten Magyarországon, a Heroikon Konferencián is előadó Abraham Elhanan és Bassam Aramin példája is mutatja:

mindenkinek az életében vannak elmondhatatlanul fájdalmas és nehéz pillanatok, de érjen minket bármennyi és bármekkora csapás, mindig eggyel több olyan helyzet adódik az életünkben, amikor mi magunk is segíthetünk. És ezeket a helyzeteket – amikor csak van rá lehetőség – ki kell használni. Addig, amíg lehet, és addig, amíg nem késő.

Egy véradással három életet lehet megmenteni, ami nem kevés – de néha egy kedves szó, egy mosoly, egy szelet csoki, egy kis figyelem, egy egyszerű „Hogy vagy?” is rengeteget, adott esetben magát az életet jelentheti annak, akinek erre adott pillanatban nagy szüksége van.

Ha van rá lehetőséget, csatlakozz te is a Magyar Vöröskereszt és a Korzó Inspiráció akciójához! Legyél te is hős, és ments meg három életet!

A helyszínekről és a részletekről bővebben itt tájékozódhatsz.

Fotó forrás: itt és itt