A szavakkal varázsolhatunk, vigasztalhatunk, reményt adhatunk és felemelhetünk– ugyanakkor bánthatunk, rombolhatunk és pusztíthatunk is. „Lehet egy sértés ugyanolyan súlyú, mint a fizikai tettlegesség, ha a sértés megalázó és mélyen bántó?”- teszik fel a kérdést A sértés című filmben. Akár két szó is nagy robajjal előtörő indulatokat idézhet elő és gondosan elrejtett sebeket téphet fel – ahogyan azt a filmben is végigkövethetjük.

A különböző árnyalatú sértések pont azokat a részeinket veszik célba és találják el, melyeket a leginkább elrejtenénk, amelyek a legnagyobb fájdalmat és szégyent okozzák. A szavaknak nincs külső nyoma, az általuk okozott sérülések nem láthatóak, éppen ezért könnyen legyinthetünk rá és megkérdőjelezhetjük azt, milyen hatással is volt a sértett félre.

Két idegen

A sértés című filmben két idegen, az építőmunkás Yasser és az egyik lakó, Tony egy pitiáner ügyön kapnak össze: egy cső miatt, amely az éppen arra járók fejére önti a vizet. Tony Yasser felhívására az együtműködés legcsekélyebb jelét se mutatja, inkább szétveri az újonnan helyrehozott csövet. Yasser a rongálást látva kevésbé kedves jelzővel illeti Tonyt, aki ezért ultimátumot ad a munkásnak: vagy bocsánatot kér, vagy jogi útra tereli az esetet. Ahogy Tony, úgy Yasser is hajtatatlan: kitart amellett, hogy nem kér bocsánatot.

Eleinte komikusnak tűnik a helyzet az eltúlzott reakciók miatt, viszonylag könnyen le is vonhatjuk a következtetést, hogy a párosból melyikük az agresszívabb és melyikük a nyugodtabb, az ellenszenvesebb és a szimpatikusabb. Azonban hamar rájöhetünk, honnét is ered a szinte sistergő feszültség a két idegen között.

„Az ügy egyszerűnek tűnhet, de valójában nem az”

A konfliktus és az indulatokkal teli reakciók megértéséhez fontos adalék, hogy Tony libanoni keresztény, Yasser pedig palesztin menekült. Ugyan a film a távoli Libanonban játszódik, nem kell olyan messzire mennünk, hogy megértsük ennek a háborúkat és tragédiákat átélt nemzetnek a helyzetét. A rendező, Ziad Doueiri pontosan ráérzett arra, mennyi történelmi háttér és esemény bemutatása szükséges ahhoz, hogy megismerhessük a jelen helyzethez vezető eseményeket, de ne nyomja agyon az élményt – fontosabbnak tartotta az érzelmek ábrázolását.

A libanoni keresztények és a palesztin menekültek együttélését és látszólagos békéjét csak az óvatosság, a hallgatás és az elfojtás tartja fent. Egyik nép se érzi magát igazán otthon és biztonságban, mintha mindkét csoport kirekesztett kisebbségként tekintene magára, akiket számos méltánytalanság és igazságtalanság ért.

Maga a kiinduló helyzet némi nyitottsággal és kompromisszumokkal könnyűszerrel megoldható lett volna, azonban a két fél már eleve elzárkózott a valós kommunikációtól és megegyezéstől.

Tony már az akcentus alapján be tudta azonosítani, hogy Yasser a másik csoporthoz tartozik – ez az információ már elég volt ahhoz, hogy eleve elutasítsák egymást, és kizárólag saját szempontjaikat vegyék figyelembe.

A két férfi között a feszültség akkor tetőzik és robban, mikor Tony egy sértő megjegyzést tesz a palesztin menekültekre, mire Yasser eddig megőrzött hidegvérét elveszítve megüti őt.

Mi versus Ti

Miért lehet az, hogy egy idegent, akit nem is ismerünk, nem tudjuk, milyen is ő valójában, eleve elítéljük, mert tudomásunkra jut, hogy egy másik csoporthoz tartozik?

Az önmagunkról való gondolkodás egyik alappillére az, hogy tartozunk valahova, egy vagy több csoportnak is tagja vagyunk, azaz identitásunk társas része. Önértékelésünket meghatározza az, hogy csoportunkat milyennek látjuk, hogyan értékeljük a többihez viszonyítva. A társas identitás elmélete szerint szükségünk van arra, hogy azt érezzük, a mi csoportunk a legjobb, csakis mi gondolkodunk helyesen, a mi nézeteink a követendőek, a mi erkölcseink a legtisztábbak, azaz felértékeljük a saját csoportunkat, mivel ez jó hatással van önbecsülésünkre is.

A csoport és önmagunk pozitív értékelésének védelmében tehát tudattalanul kognitív torzításokat alkalmazunk: túláltalánosítunk, önkényes, érzelmeken alapuló következtetéseket vonunk le, valamint feketén-fehéren, a köztes árnyalatokat kizárva látjuk a világot: a pozitívumokat figyelmen kívül hagyjuk, míg a negatívakat felerősítjük, és csakis arra támaszkodunk.

Hajlamosak vagyunk kizárni a magunkról alkotott képet megkérdőjelező véleményeket, mivel azok veszélyeztethetik a kialakított pozitív önértékelést. A másik csoportot ezzel párhuzamosan automatikusan leértékeljük, negatívan ítéljük meg, a hozzátartozókat nem kedveljük, annak ellenére, hogy valójában nem is ismerjük őket.

Ezek a torzítások és a másik csoporthoz való negatív érzelmi viszonyulások ráadásul csak erősödnek, ha úgy észleljük, hogy a másik csoport által fenyegetve vagyunk valamilyen szempontból – ilyen esetben a puszta nem kedvelést felváltja a diszkrimináció, az agresszió, vagy akár a gyűlölet és a kirekesztés.

Ezen szélsőséges helyzetet Nabith Berri, Libanon egyik polgárőrcsoportjának vezetőjének szavai mutatják be leginkább:

„Ha egyénekként foglalkozunk egymással, civilizáltak tudunk lenni, amikor viszont csoportként, akkor olyanok vagyunk, mint a középkori barbár hordák.”

„Én nem akartam ebből politikai ügyet!”

A film nagy része a bíróságon játszódik, a sajátságos viszonyban álló ügyvédek zseniálisan végzik munkájukat, azonban eszközeikben nem válogatnak: az érzelmek befolyásolása és felkorbácsolása miatt egyre mélyebbre nyúlnak, egészen a nem is olyan régen történt tragédiákhoz, mely mindkét felet váratlanul éri, felkavarja és megrázza. Kimondják és felteszik azokat a kérdéseket, melyek eddig tabunak számítottak, hiába lógtak ott a levegőben, az eddig elfojtott indulatok teret kaptak és a felszínre törhettek, és ezzel nem csak a tárgyalóteremben, hanem lehetséges, hogy hamarosan az egész országban kirobbantják a háborút.

A szakadék pedig még inkább mélyül, amikor a média felkapja az ügyet, és az ország jövőjére nézve kulcsfontosságú üggyé teszi meg a pert. A média és a nagyhatalmú politikusok célja mintha nem is a szempontok közelítése és az ellentétek elsimítása lenne, üzeneteikkel és kommunikációjukkal még inkább megosztják az országot, szítják az indulatokat és az agressziót, szinte elfeledtetve azt, hogy valójában miért is indult el a per. Tony, Yasser és a perük akaratuk ellenére válnak szimbólumokká, mintha az ítélettől függne az ország sorsa – a két férfi már csak tehetetlenül nézi hova jutott, és milyen további folyamatokat és eseményeket indíthat el a konfliktusuk.

„Senkinek nincs kizárólagos joga a szenvedéshez”

A főszereplőkhöz hasonlóan az érme mindkét oldalát megmutató védőbeszédek hatására a néző is sodródik, próbál megállapodni az egyik oldalon, azonban a következő mondat kizökkenti őt eddigi álláspontjából. Nem csak a zseniális beszédek miatt nehéz racionálisan szemlélni az ügyet, hanem azért is, mert rengeteg érzelem és trauma tapad hozzá, melyek hatására meg is kérdőjelezhetjük, hogy egyáltalán lehetséges-e, szükséges-e józanul szemlélni és dönteni.

A film egyik nagy erénye az, hogy nem csak a sértett, hanem a sértő felet, az eleinte ellenszenvesnek tűnő szereplő hátterét, indítékait és érzelmeit is megérthetjük és elfogadhatjuk, és rájöhetünk, hogy objektív igazságszolgáltatás jelen esetben nem történhet, de már nem is az a lényeg.

Ehelyett sokkal fontosabb dolgok történtek a tárgyalóteremben: a két fél megismerhette egymás történetét, hátterét, szenvedéseit és traumáit, és rájöhettek arra, hogy a szenvedést nem lehet mérlegre tenni.

Attól, hogy bűnbakot keresünk, kárpótlást és igazságot követelünk, a fájdalom belül még nem múlik el.

A gyógyulás fontos szakaszai lehetnek az előbbi lépések, azonban ha megrekedünk ezekben, csak a fáradt gőzt fújhatjuk ki.

A tagadással, mások hibáztatásával és az elfojtással csak egy alternatív valóságot építünk fel, egy belső, de akár külső háborút tarthatunk fenn, mely akadályoz minket a valós feldolgozásban. Ahhoz, hogy fel tudjunk épülni egy számunkra fájó történésből, előbb vagy utóbb ki kell mondani, szembe kell nézni azzal, ami történt, és a múltból a jelenbe visszatérni, majd a jövő felé is tekinteni.

Ahogy pártjának vezetője is megfogalmazza Tony-nak: „Ne higgye, hogy nem értem meg a fájdalmát. Tudom, mit élt át de a múlton nem változtathatunk. Emlékezhetünk, de nem élhetünk a múltban, nem irányíthat minket. A háborúnak vége… ideje új lapot nyitni.”

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: Mozinet

 

Szólj hozzá!
Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna

Hihetetlenül szerencsésnek gondolja magát, mert mindig is egyértelmű volt számára, hogy írni szeretne és emberekkel foglalkozni, és ezt meg is tudta valósítani. Pszichológusként nyitottsága és lelkesedése viszi előre, a környezete szerint 180 fokos fordulatokat tud venni, pedig számára természetes, hogy foglalkozik pszichiátriai betegekkel, függőkkel és autizmussal élőkkel is – hiszen minden érdekli, ami emberi. Mindig azt látja a vele szemben ülőben, amilyen valójában ő, a félelmek rétege alatt. Általában szeret egyszerre több mindent csinálni, de azért a nyugalmat is nagyon tudja élvezni.
Brunner Zsanett Anna

Pin It on Pinterest