Vannak párkapcsolatok, ahol a kialakult szerelem után mindent elsöprő gyűlölet üti fel a fejét. A rendszeres bosszúálló magatartás, a tettlegességig fajuló patáliák oka sok esetben érthetetlen a pár számára, hiszen a társuk az az ember, aki érzelmileg a legközelebb áll hozzájuk. Mégis mi vezethet odáig, hogy a bújós, érzéki, intimitással teli kapcsolatból egy horrortörténet kerekedik? Szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta szerzőnk három jellemző eseten keresztül világít rá az „olaszos” működésmód fontos összefüggéseire…

Terka és Misi kapcsolata messze földön híres volt, környezetük igazi „álompárként” definiálta őket. Amikor a barátaik társaságban találkoztak velük, akkor jókedvű összekacsintásokat, a bulizás közben érzéki összesimulásokat láttak, ami azt sejtette, hogy harmonikus szerelemkapcsolatban élnek.

Azonban néhány év után, a két gyermek születését követően gyűlölettel telítődött a párkapcsolatuk. Semmit sem tudtak értelmesen megbeszélni, a vádaskodások, a meg nem értettség szülte elkeseredettség odáig fajult, hogy naponta üvöltöztek egymással, néha a tányérok is röpködtek. Ezek a durva jelenetek megviselték őket is és a két gyereket is. Maguk sem értették, mi történik velük, ám párterápiás keretek között szerettek volna egy esélyt adni önmaguknak.

A párkapcsolati fejlődési szakaszok – Amikor a változás gyűlöletet hoz

Mielőtt rátérnénk a lehetséges okokra, érdemes egy pillantást vetni, közelebbről megvizsgálni az úgynevezett párkapcsolati fejlődési szakaszokat.

A párkapcsolatokban a kezdeti ismerkedés során létrejövő szimbiózis adja a szerelem érzését, amiben a két ember kialakítja a kötődést. Nagyon szép időszak ez, hiszen szép, apró léptekkel kitárjuk egymás előtt a lelkünket, és egyre mélyebb ajtókat nyitunk meg a másik számára.

Olyan, mintha egy hosszú híd két végéről, apró lépésekkel araszolva, állandó epekedéssel kísért séta során ábrándozással töltenénk a napjainkat. Ilyenkor a másikat a legszebbnek és legkívánatosabbnak, hozzánk hasonlónak definiáljuk. Ilyenkor a dopamin nevű hormon termelődése sokkal intenzívebbé válik, ami a boldogság érzetét, és az elégedettség érzését adja meg nekünk.

Azonban a dopamin – ha csalódást, vagy sértettséget érzünk a másikkal szemben – a negatív érzéseket is képes felerősíteni, függetlenül attól, hogy melyik párkapcsolati szakaszban járunk.

Szimbiózisból az egyéni szükségletek felé – Nem mindenkinek komfortos

Ebből a szempontból különösen kitett a kapcsolat második szakasza, amikor a differenciálódás fázisába lépünk. Ilyenkor a szoros szimbiózisból, egy érettebb kapcsolat születik. Erre jellemző, hogy a pár egyik, másik, vagy esetleg mindkét tagja szeretné az egyéni szükségleteit is kielégíteni, a biztonság mellett a saját autonóm igényeit is megvalósítani. Ilyenkor az a fél, aki még nem lépett át a szimbiózisból a differenciálódásba, azt érzi, hogy cserbenhagyták, vége a jó világnak, amiben eddig ketten egyesülve tudtak létezni.

Általában, az a fél, aki a szimbiózisban ragadt, csalódott, féltékeny és magányosnak érzi magát, hiszen neki az lenne a komfortos, ha a másik mindig vele lenne, egyet akarna, ugyanazt a véleményt képviselné.

Terkáék már a harmadik párkapcsolati szakaszban tartottak, a gyakorlás fázisában, ami az elköteleződés időszaka. Ekkor feladatként jelenik meg a közös otthon tervezése, a gyermekvállalás, és a közös élet szabályainak megalkotása, a munkás, feladatokkal teli hétköznapi terhek viselése. A terápia során arra derült fény, hogy Terka ugyan már kilépett a szimbiózisból, de sokkal nagyobb igénye volt egy szoros, intimitással teli kötődésre, ami Misit megfojtotta. A kommunikáció elégtelensége miatt ezek durva, káromkodásokkal teli, végzetes összecsapásokban manifesztálódtak, ami a párkapcsolatban óriási érzelmi távolsághoz vezetett.

A párkapcsolat fejlődése során megélt krízisek változást is hoznak, ami a régi egyensúly felborulásával jár.

Ez pont olyan, mintha a vízesés felett megépített függőhíd elhasználódik, azonban az újat csak úgy lehet felépíteni, ha részlegesen lefejtik a régit. Ez azt jelenti, hogy minden felborul, ami eddig működött. Hiszen addig nem lehet folyó fölött átmenni, amíg az új kötélzet el nem készül. Ha viszont a két oldalon állóknak egészen más elképzelése van a híd építéséről, akkor elkezdődik a folyó két partjáról a sárdobálás, majd mikor elfáradtak a hídépítők, akkor kezdenek neki a valódi munkának.

Ez az új egyensúly, amit a párnak a párkapcsolat szakaszváltásakor fel kell építenie. Ilyenkor a nagy összecsapás abban segít a párnak, hogy a régi egyensúly felboruljon, érzelmileg távol kerüljenek egymástól, és szép apró lépésekkel közelítve pontosan megérezhessék a közelség-távolság optimális arányát.

Természetesen ez lehetséges gyűlölködés nélkül is, viszont ez sokszor nem sikerül, aminek az oka, hogy a problémamegoldási stratégiáinkat az eredeti családunkból hozzuk…

Saját felelősségünk, hogy meg tudjuk fogalmazni az érzelmi szükségleteinket

Misi rendszeresen elkövette azt a hibát a párkapcsolatban, hogy nem tudta elmondani a problémáit Terkának. Ennek leginkább az volt az oka, hogy otthon, az eredeti családjában sem volt jellemző, hogy kimondják az érzéseiket, így ő sem tanulta ezt meg.

Amikor Terka hangot adott a nemtetszésének, akkor nyelt inkább egy nagyot és csöndben maradt. Egy ideig türtőztette magát, de a „puffer” egy idő után nem bírta a belső feszültség elfojtását…

Káromkodások, törés-zúzás, otthonról való elrohanás volt a problémamegoldás eszköze. Ez a durvaság mélyen megbántotta Terkát, mert az ő mintái szerint nem így kellett volna megoldani a konfliktusokat. A sorozatos némaság, majd a mély elégedetlen csöndeket követő káromkodással, agresszióval teli időszakok szétzilálták a kapcsolatukat.

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Terka kimondja, hogy „Arra szeretnélek kérni, hogy többet ölelj meg, és beszélgess velem, úgy, mint a kapcsolatunk elején! Mert amikor ez nincs, akkor egyedül érzem magam!”  Erre mondhatta volna Misi: „Édesem, megértem, hogy hiányzik ez neked, és ne haragudj, hogy a fáradt hétköznapokon kevésbé vagyok figyelmes. Ilyenkor nekem lazulásra van szükségem. ”

Az érzelmek kimondása olyan alapszükséglet a párkapcsolatban, amit nem szabad és nem is érdemes elspórolni. Ugyanis fontos információkat adunk társunknak arról, hogy mit szeretnénk, hol vannak a határaink. Ha ezt nem tesszük, akkor félrevezetjük azt az embert, akivel együtt élünk.

A bolognai szósztól az üvöltözésig

Tündiéknél bagatellnek tűnő helyzetekben robbantak ki botrányos veszekedések. Ilyenkor rendszerint néhány perc után már válással fenyegetőztek. A helyzetet érthetetlen reakciók tarkították. A történet szerint a szűk családi ebédre érkezett Tündiékhez, ahol férje Milán kivételesen magának szedte ki a bolognai szószt. Tündi térült fordult, majd szeretettel megkérdezte, hogy biztosan elég-e a szósz mennyisége az élete párjának. Aki már a következő pillanatban üvöltve vágta a fejéhez trágár szavak kíséretében, hogy Tündi nem tartja őt olyan kompetens férfinek, aki ilyen szintű döntést egyedül is meg tud hozni.

Milán az édesanyjához fűződő kapcsolatából egy mérhetetlen ősfájdalmat hozott, amit mélyen elfojtott magában. Így egy ártalmatlan helyzet is olyan reakció eredményezett, ami a felesége számára érthetetlen, és éppen ezért nagyon fájdalmas volt. Miközben Milán érzései az édesanyjának szóltak:

„Soha nem tudtam neked megfeleli, hiszen nem tartottál elég jónak, minden önálló lépésemet megkérdőjelezted! Korlátoztál, ellenőriztél, és akkor voltam jó gyerek, ha azt csináltam, amit te akartál! Egész életemben úgy kellett viselkednem, ahogy te jónak láttad!”

Milán a Tündivel való kapcsolatát terhelte meg a feldolgozatlan anyai kapcsolata miatt.

Amikor a fájdalomban éljük meg az intimitást

Réka és Győző egy negyvenes pár, viharos kapcsolatuk eljutott oda, hogy fásultság, érdektelenség és szomorúság uralja, hiszen napi szinten vannak jelen az indulattal teli veszekedések és verekedések. Mindketten tudják, hogy nincs ez így jól, mégsem tudnak kilépni a kapcsolatukból. Néha, amikor van egy-két viharmentes nap, akkor szeretkeznek, ilyenkor a „békülős” szex hoz némi enyhülést közéjük, de ez nem tart sokáig.

Bár tudják, hogy ez a helyzet tarthatatlan, mégsem tudják lezárni a kapcsolatukat.

A párkapcsolatban a gyermekkori kötődési mintáink határozzák meg azt, hogy hogyan fogunk kötődni felnőtt párkapcsolatunkban. Az édesanya a csecsemő jelzéseire adott reakciója azt tanítja meg a kisbabának, hogy mennyire szerethető, milyen biztonságos a világ, hogy ő egy olyan kis lény, aki ki tud váltani reakciókat, vagy sem. Az anya ekkor alapozza meg azt, hogy a baba mennyire érzi majd biztonságban magát felnőttként a világban.

Tündi és Milán mindketten szorongó-ambivalens kötődésűek, akikre az a jellemző, hogy a túlzott közelséget keresik. Még akkor is, ha ez fájdalommal jár.

Szimbiotikus kapcsolatban élnek, amiben mindenkinek egyet kell akarnia, hiszen ha különböző véleményen vannak, azt merényletként, óriási mély, tehetetlen fájdalomként élik meg.

A szimbiotikus kapcsolat olyan, mintha két ember egy nehéz vaslánccal össze lenne láncolva, és együtt kellene önmegvalósítaniuk. Szárnyalni szeretnének, de a másikhoz vannak láncolva. Bár fullasztó a közelség, mégsem tudnak szétválni, hiszen az egyedüllét félelmetes számukra. Inkább választják a gyűlölettel teli napokat.

Tündi és Milán terápiájában azért dolgoztunk, hogy külön-külön új életet tudjanak kezdeni.

Ha a magánélet-munka egyensúlyt nem tudjuk megteremteni, akkor…

Krisztián és Móni kapcsolata is bővelkedik durva, mélyen sértő, gyűlölködő epizódokból. Náluk az okoz nehézséget, hogy mindketten túl sokat dolgoznak. Amikor együtt vannak, türelmetlenek, önzőek, nem képesek megteremteni az intimitást, mindketten csak a saját szükségleteikkel foglalkoznak.

Az ember alapszükséglete, hogy figyeljen magára, regenerálódjon, és töltekezzen. Amikor ez nem következik be, akkor egy óriási deficit keletkezik, hiszen nem teremtődik meg intraperszonális (személyen belüli) egyensúly, így az interperszonális (személyek közötti) egyensúly sem tud létrejönni. Éppen ezért minden olyan helyzet, amiben alkalmazkodni kell, frusztrációt vált ki.

Ha a magánélet-munka egyensúlyt nem tudjuk megteremteni, akkor – azon túl, hogy veszélybe sodorjuk az egészségünket – türelmetlenné válunk. Azt érezzük, hogy száz bőrt nyúznak le rólunk, tehát kihasználnak. Elegünk van a világból, a párunkból is, hiszen a párkapcsolat egészét is egy jó nagy feladatgombócként definiáljuk, amiben nem érzékeljük azokat a helyzeteket, amik örömforrást jelenthetnének.

Ezért a gyűlölködés válik a saját tehetetlenségünk eszközévé. Amivel ugyan nem oldjuk meg az alapproblémát, de könnyen elérhetjük, hogy a kapcsolatuk megszűnésével egy feladathalmaztól mentesülünk.

Yalom szerint a felelősség elkerülésének az egyik módja az „elment az eszem” fordulat. Előfordul, hogy az ember ilyenkor irracionális állapotba kerül átmenetileg, melyben nem képes felelősen viselkedni, még talán magának sem képes számot adni a viselkedéséről. Éppen ezért felmenti önmagát a felelősségvállalás alól.

Amikor két ember eljut odáig, hogy a szerelemből egy gyűlölettel teli kapcsolat, majd válás lesz, amiben az jelenti az egyetlen örömforrást, hogy árthatnak egymásnak, akkor érdemes pszichológus segítségét kérni a személyes és párkapcsolati fejlődésünk érdekében.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Bibók Bea

Bibók Bea

Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról.Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.
Bibók Bea

Pin It on Pinterest