Empátia, az örömteli élet kulcseleme – A Szeretni születtünk című könyvet ajánljuk

Miért is lenne az élhető élet egyik legfontosabb alapképessége az empátia? A mások felé való együttérzés, a nem miatta, hanem vele együtt való sírás, vagy éppen nevetés? Az Egyesült Államok-szerte ismert és elismert szerzőpáros, Maia Szalavitz újságíró és Bruce D. Perry gyermekpszichiáter  (A ketrecbe zárt fiú szerzői) erre a kérdésre keresik a választ Szeretni születtünk című kötetükben. Minden felmerülő ok-okozatot valódi példákkal, a praxisban tapasztalt esetekkel támasztanak alá. Gondos részletességgel járják körbe, hogy a modern világ miképpen szorítja ki az együttérzést, milyen károkat okoz ezzel a személynek, valamint milyen módon függ össze az egyén empátiahiánya a társadalom hanyatlásával.

A kötet két idézettel indít, amelyek közül Albert Einstein szavai igazán jól összefoglalják, miről is igyekszik beszélni ez a könyv. Eszerint „az ember az egész egy része csupán, mégis úgy tapasztalja meg önmagát…mint ami a többitől különálló. Ez az illúzió egyfajta börtön számunkra… Feladatunk, hogy kiszabaduljunk …és szélesítsük az együttérzés körét, elfogadjunk minden élőlényt és a természetet a maga szépségében.” Maga a felvetés tehát, hogy az empátia lényeges eleme az emberi fejlődésnek, együttélésnek, nem újszerű megállapítás, azonban talán valóban aktuálisabb, mint valaha.

A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy az elmúlt ötven-hatvan évben döbbenetes mértékben váltotta fel a kapcsolati gazdagságot a kapcsolati szegénység.

Kezdve azzal, hogy a családok egyre szűkebb és szűkebb fogalmat jelölnek: a háztartásokban együtt élők száma egyre kevesebb. De még ha nem is abból indulunk ki, hogy több generációnak együtt kellene élni, az mindenképpen jótékonyan hatna, ha számíthatnának egymásra.

A gyermeknek csak jót tesz, ha minél több ember szereti, neveli, foglalkozik vele, ha közeli kapcsolatot ápolhat a szülein kívül a nagyszüleivel, a nagynénikkel, nagybácsikkal, ha több felnőttől kaphat tanácsot, biztonságot, időt és figyelmet. Ahogy azt a könyv írói megjegyzik, régen egy gyermekre 5-6 felnőtt jutott, míg ma örömteli, ha egy bölcsődében egy felnőttnek csak 5-6 kicsire kell figyelnie. A kevesebb figyelem pedig kevesebb minta is, és mint minden, az empátia is főként így tanulható. De lássuk, miképpen történik ez.

Az empátia bölcsője: a stresszre adott első jó válaszok

Azt, hogy az empátia ösztönös és tudatos elsajátítása is egyaránt fontos, remekül szemlélteti rögtön az első fejezet, amelyben megismerjük Mary Gordont, Az empátia gyökerei program megalkotóját, valamint Sophia nevű féléves kisbabáját. Nem is akárhol találkozunk velük, hanem egy általános iskolai könyvtárban tartott tanóra keretein belül, ahol a picit, valamint a közte és édesanyja között zajló interakciót tanulmányozó gyerekek testközelből tapasztalhatják meg, miképpen tanulja az életet egy csecsemő.

A kisiskolások szemtanúi annak, miképpen jelzi a baba, ha jól érzi magát, hogyan adja édesanyja tudtára, ha nyűgös vagy fáj valamije. Végigkövetik, miképpen reagál az anya, ha észleli gyermeke jelzéseit. A kulcs pedig éppen ebben az interakcióban van.

„A kisbaba már születése után pár másodperccel képes bizonyos arckifejezések utánzására. Ez az empátia egyik legelső látható jele. A másik kezdetleges megnyilvánulása az, hogy az újszülöttek között a sírás fertőző”

– mutatnak rá a szerzők. Az empátia biológiai összetevői azonban ennél bonyolultabbak: egy részüket a genetika adja, illetve a gondoskodásra való hajlam. A törekvés, hogy megőrizzük, védjük azt, aki saját génállományunkat viszi tovább. A másikat pedig a stresszválasz-rendszerünk működése teszi ki, amely a csecsemő esetében szintén az anyától függ. Míg a felnőtt képes az önszabályozásra, azaz meg tudja védeni magát a rá leselkedő veszélytől (legyen az épp az éhség vagy a fáradtság), addig a csecsemő híján van ennek a képességnek.

„Az empátia éppen ezért az első pillanattól az életünk része” – világít rá Maia Szalavitz és Bruce D. Perry. Hiszen születésünktől kezdve csakis mások segítségével küzdhetjük le  a stresszt, a ránk váró akadályokat. Az anya-gyermek kapcsolat pedig valóban, mint számos más dolognak, úgy az empátiának a bölcsője is.

„A Mary-vel való interakciókban Sophia nagyobb biztonságban érzi magát. A pozitív emberi interakciók, a jutalmazórendszer és a stresszválaszhálózat között tehát létfontosságú kapcsolatok alakulnak ki, és mindez a későbbi egészséges társas kapcsolat idegrendszeri alapja” – fogalmaznak a szerzők.

Se sok, se kevés − a stressz egyensúlya

Az emberekhez való viszonyunkra, együttérzésünkre tehát igazán nagy befolyást gyakorol, hogy mit tanultunk a stresszről, illetve arról, miképpen reagáljunk rá. A szerzők több történetet felvillantanak azzal kapcsolatban, milyen nehézségeket jelenthet, ha egy gyermek túl kevés, avagy túl sok stresszel találja szemben magát élete elején.

Az előbbire példa Jeremy esete, aki egy hatalmas, fél arcát eltakaró anyajeggyel született, és mivel a szükséges műtétekre éveket kellett várni, rengeteg negatív reakcióval szembesült. A kisfiút, akinek az édesanyja a szülőágyon fogadalmat tett, hogy elfogadja a gyermekét és minden helyzetben azt mutatja felé, hogy semmivel nem ér kevesebbet senkinél, éppen ez a jó szándék állította még több nehézség elé. Ahogy Bruce D. Perry hangsúlyozza:

sohasem szabad ilyen esetben a szülőt hibáztatni, aki a lehető legjobb szándékkal legjobb tudása szerint járt el. Azonban fel kell hívni a figyelmét arra, min érdemes változtatni, hogy az alapvető probléma megoldódjon.

Jeremy egy követelőző, alkalmazkodni képtelen kisgyerek képét mutatta az első találkozásnál. Gyorsan kiderült, hogy a folyamatos burok, stressznélküliség (hiszen anya minden akadályt azonnal elhárít), megakadályozta, hogy a kisgyerek korának megfelelően fejlődjön, és képes legyen maga mellett mások érzéseit is figyelembe venni.

Eugénia

Az ő ellenpólusa Eugénia, aki élete első éveit egy orosz árvaházban töltötte, innen fogadta örökbe egy szerető amerikai házaspár. A kislány hiába nőtt fel egy harmonikus családban, ahol nagyon sok szeretet kapott, még tinédzser korában is jobban érezte magát a háziállatai, mint az emberek között. Eugénia ugyanis folyamatos készenlétben élt, egy állandó stresszhelyzetben, miközben hiányzott az életéből a lelki táplálék, „agya tehát ilyen világra készült fel”. A szerzőpáros Mark Spitz 1945-ös tanulságos kutatását hozza fel, amelyből kiderült: a börtönbölcsődében nevelkedő gyerekek, akik anyjuk közelében éltek, minden vizsgált területen jobb mutatókkal rendelkeztek (egészségi állapot, intellektus, emocionális állapot), mint árvaházban élő társaik.

Az első évek tehát sziklaszilárd nyomot hagynak, azonban a környezet későbbi hatásait szerencsére nem kell alábecsülni.

Eugéniának később kistestvére érkezett (akit szintén örökbe fogadták a szülei), aki mellett rengeteget gyakorolta a gondoskodást, az empátiát. Ha hordozott is félelmeket és sebeket, a szerető közegnek hála, egészséges felnőtt ember vált belőle. Sajnos a kötetben arra is kapunk példát, mit okozhat az egész életen át tartó teljes kötődéshiány; hogyan válhat valaki szociopatává a gyermeki években megtapasztalt elhanyagoltság révén. Ezt pedig nem egy árvaházi gyermek, hanem egy amerikai viszonylatban is kiemelkedő anyagi helyzetű család történetén keresztül ismerhetjük meg.

Oxitocin és eleve elrendelés

Talán sokaknak nem kell bemutatni az oxitocin nevű hormont, amelyről ha máskor nem, a szülés kapcsán gyakran hallunk. Az oxitocin nemcsak a méhösszehúzódásokat segíti (nagy szerepe van a szoptatásban is), de a tudósok a kötődést elősegítő hormonként is emlegetik. Ez utóbbit Peter Klopfer fedezte fel 1971-ben, aki az anyai szeretet hormonjaként beszélt róla. De hogy jön ehhez az empátia?

A kötet által elmesélt egyik legérdekesebb kutatás C. Sue Carter és munkatársai nevéhez fűződik, akik a préripockok tanulmányozása során rájöttek, hogy az oxitocinnak az említettek mellett a monogámia kialakulásához is köze van. A többi rágcsáló hímjei ugyanis nem térnek vissza mindig ugyanahhoz a fészekhez, és nem gondoskodnak az utódaikról, ahogy azt a préripockok teszik. És hogy mi a különbség köztük? Ahogy már sejthető: az agyukban munkáló oxitocin. Amelynek segítségével az ember csecsemője is megtanulja hozzákapcsolni egy-két állandóan körülötte levő ember adott tulajdonságait a megnyugváshoz. Ha ez nincs, az traumát és stresszt okoz a fejlődő agyban és az empátia kialakulását is nagyban gátolja.

Bár a szerzők a biológiai háttér fontosságát nagyon részletesen és számos kutatásra támaszkodva kifejtik, emellett többszörösen hangsúlyozzák, hogy a rossz példa nem eleve elrendelés.

Több esetet is bemutatnak, ahol zűrös családi háttér, szeretetlenség, elhanyagoltság, bántalmazás áll fenn. Ezeknek végkimenetele azonban nem ugyanaz: akad, aki felnőttként elkötelezett segítő lesz és önmaga szép, harmonikus családot alapít. Más a fiatalkorúak börtönében köt ki, teljes megbánás nélkül. A két szerző éppen azon igyekszik, hogy fel-felvillantsa azokat a momentumokat, amelyek a jó, valamint a rossz irány felé terelhetik az egyént. Milyen momentumok okozhatják, hogy valaki fogékony marad mások érzéseire, problémáira, perspektívájára, míg a másik saját rossz helyzete okán teljesen érzéketlenül figyeli a körülötte létező világot? A kötetben elmesélt történetek rávilágítanak, hogy milyen apró, véletlennek tűnő hétköznapi dolgok képesek felszínen tartani az emberi életet.

Társadalom és empátia

Az egyén tragédiája persze, minél több van belőle, annál inkább a társadalom tragédiája is lesz. Ahogy a két szerző a kötet végén megírt összefoglaló fejezetben hangsúlyozza:

„Ha megértjük, hogy elkerülhetetlenül egymásra vagyunk utalva, hirtelen rengeteg egymástól független tény kezd értelmet nyerni. … Az agy nem tud empatikus gondoskodás nélkül fejlődni – az ember evolúciója során alapvetően társas lény lett.”

Ennek fényében természetesen végigveszik azokat a tényezőket is, amelyek alapvetően hozzájárulnak az évtizedek óta tartó elidegenedéshez. A már említett, kis létszámú családok mellett az anyák elszigeteltsége, a rengeteg virtuális lehetőség, mint a tévé, videojáték, valamint az ezek miatt ritkuló emberi kapcsolatok.

Társadalmi szinten pedig jó példaként Izlandot említik meg, amely miközben szigetként sok szempontból nehezebb helyzetben volt, amikor kihívásokkal kellett megküzdenie, addig az ott élő emberek sokkal inkább megtanulták az összetartás jelentőségét. Mindenki függött mindenkitől, a többség pedig a közös jólétre törekedett, amelyből egységesen akarták kivenni a részüket. Izlandon 5-6 gyermekes nagycsaládok élnek, a nők nem félnek fiatalon gyermeket vállalni, hiszen nem kell tartaniuk attól, hogy nem élnek meg, amíg otthon vannak, illetve hogy nem tudnak aztán visszaállni a munkába. A generációk összetartanak és segítik egymást, ami mindnyájuk életét tehermentesíti bizonyos szinten.

Persze Izlandon is akadnak problémák, ott is megjelenik a gazdasági világválság hatása (a könyv első kiadása 2009-es). De alapvetően stresszmentesebb az élet, és az empátiának, együtt gondolkodásnak, összefogásnak hála, harmonikusabb is. Ahogy a szerzők felhívják a figyelmet: társadalmi szinten az egyre növekvő anyagi különbségek, amelyek leginkább elidegenítik egymástól az embereket. Az elidegenedés pedig érzéketlenséget szül, ami sohasem jó tanácsadó, hiszen akit közülünk valónak, vagy hasonlónak érzünk, azzal mindig emberibbek, empatikusabbak leszünk.