„Mérhetetlen rombolást okozhat, ha a gyereket azok bántják, akiknek szeretniük kellene” – A ketrecbe zárt fiú című könyvet ajánljuk

Amikor arról hallunk, hogy egy kisgyereket bántanak, ütnek-vernek, elhanyagolnak, a legtöbbünk fejéből eltűnnek a logikus gondolatok. A helyüket legjobb esetben az értetlenség veszi át (hiszen hogyan lehet valaki képes ilyesmire?), rosszabb esetben a félelem, vagy a zsigeri düh. Agyunk legmélyebb struktúráiban születnek ezek az érzelmek, és mi ott találjuk magunkat, zavart indulatok ketrecébe zárva.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy így maradunk. Eltűnik a tudatosság, a racionalitás összes fegyvere, csak a stressz, a rettegés, a harag marad helyettük, amin képtelenek vagyunk úrrá lenni, a figyelmünket elterelni, más, szebb dolgokra gondolni. Félelmetes, ugye? Valami hasonlót élnek át azok a gyerekek, akik bántalmazáson, traumán esnek át – és ezen mentek keresztül A ketrecbe zárt fiú című könyv szereplői is.

„A gyerekek mindent kibírnak”

Bár a teljes cím (A ketrecbe zárt fiú és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből) elolvasása után már sejthető, hogy nem afféle könnyű olvasmányt tart a kezében az ember, Bruce D. Perry könyve már az első oldalaival képes fokozni a döbbenetet. A „problémás” gyerekekkel foglalkozó pszichiáternek ugyanis mindjárt pályája kezdetén szembe kellett néznie azzal, hogy egy traumán átesett gyerekről a gyermekvédelmi rendszer szinte minden tagja úgy vélekedik, hogy „természeténél fogva reziliens, azaz mindent kibír, mindig talpra esik”.

Perry a 80-as évek Amerikájában kezdett gyermekpszichiáterként dolgozni, amikor a trauma utóhatásaként kialakuló pszichés zavarokat (köztük például a poszttraumás stressz zavart, azaz PTSD-t) még ritka jelenségnek vélték, és gyakran nem is hozták összefüggésbe mással, mint a háborúból hazatért katonákkal. Időbe telt, míg a segítő szakembereknek egyértelművé vált, hogy hasonló tünetek alakulhatnak ki veszélyes balesetek, katasztrófák, nemi erőszak túlélőinél – és még több idő, amíg rájöttek, hogy ez bizony a gyerekeknél sincs másként.

Mert, bár hihetetlen módokon és mértékben képesek a környezetükhöz alkalmazkodni, bizony a gyerekek sem bírnak ki mindent.

Nem múlik el nyomtalanul

Pedig, ahogyan a sokat látott gyermekpszichiáter szerző is írja, abban biztosak lehetünk, hogy rengeteg gyerek esik át trauma vagy bántalmazás valamilyen formáján, életének akár egészen korai éveiben. Perry a könyvben bemutatott esetei között találhatunk szexuálisan bántalmazott kislányokat, kisbabaként rendszeresen magukra hagyott, testi-lelki értelemben elhanyagolt kisfiúkat, borzalmas, zavaros környezetbe született és abban nevelkedő gyerekeket – nem is beszélve a címadó, ketrecbe zárt fiúról.

„Mérhetetlen rombolást okozhat, ha a gyereket azok bántják, akiknek szeretniük kellene” – írja Bruce D. Perry, aki nem csupán a gyermekpszichiáter, de az agykutató szemével is vizsgálta a gondjaira bízott gyerekek eseteit. Az agyunk, ez a csodálatos szerv ugyanis folyamatosan, és gyermekkorban hihehetlen gyorsasággal fejlődik – és a formálódó képletekben minden nyomot hagy, ami velünk történik.

Ha életünk első éveiben biztonságos, szeretettel teli kötődést élünk meg, a későbbiekben is nyitottsággal, bizalommal tekintünk majd a világba, és hisszük, hogy az egy fantasztikus hely, tele felfedezésre váró csodákkal. Ha azonban a nélkülözést, magányt, félelmet, fájdalmat kell átélnünk, az agyunk erre lesz „huzalozva”, és a világ egy veszélyekkel teli, sötét hellyé válik, amitől semmi jót nem várhatunk.

Címke helyett kép

Ezeknek a tapasztalatoknak a nyomai változatos tünetek formájában jelenhetnek meg az évek során. A traumán átesett gyerekeknél szinte minden esetben jelen van a Perry által is megfigyelt, rendkívül magas nyugalmi pulzusszám. A szakértő szerint ezek a gyerekek a traumatikus esemény elmúltával is egyfajta állandó „készültségben” élnek; a szervezetük folyamatos stresszállapotban várja a veszélyt, amivel fel kell venniük a küzdelmet.

Ennek a magas aktiváltságnak, vagy hyperarousal-nak a külső szemlélő számára is megvannak a látható, érzékelhető jegyei. Mivel az állandó stressz miatt képtelenek különbséget tenni a környezet fenyegetéssel bíró vagy semleges ingerei között, gyakran figyelhető meg a gyerekek viselkedésében agresszió, figyelemzavar, hiperaktivitás, vagy más, az átlagostól eltérő magatartás.

Perry azonban hangsúlyozza: bár a kezeléshez nagyon fontos a megfelelő diagnózis, a címke helyett a segítő szakembereknek elsősorban arra kell koncentrálniuk, hogy egy minél teljesebb képet alkothassanak a traumán átesett gyerekekről, amelynek nem csupán a fejlesztésre szoruló területeik a része, hanem az erősségeik, az egyediségük is.

Érintés nélkül

Ahhoz, hogy képet alkothassunk arról, milyen hiányokat, sérüléseket szenvedett el a gyermek a fejlődése során, és hogyan lehet segíteni, fontos megismernünk a családi hátterét. A nélkülözést, magányt, traumatikus eseményeket a közhiedelemmel ellentétben nem csak azok a gyerekek tapasztalhatják meg, akiknek az életében „várható”, hogy előbb-utóbb bekövetkezik valami hasonló, hiszen nehéz körülmények között, függőségekkel küzdő szülők mellett nőnek fel. Olykor az is megtörténik, hogy a gyerekek a gondviselőik legjobb szándéka mellett sem kapnak meg kulcsfontosságú ingereket – mint például az érintést.

Perry a könyv egyik fejezetében Laura történetét mutatja be: a négyéves kislány szinte az egész életét kórházban töltötte, de a korától jelentősen elmaradt súlyára (alig tizenkét kiló volt) az orvosoknak nem sikerült magyarázatot találniuk. A gyermekpszichiáter munkája során kiderült, hogy édesanyja, bár nagyon szerette és lelkiismeretesen gondozta a kislányát, a gyerek fejlődése során válasz nélkül hagyta az érzelmi szükségleteit – önhibáján kívül.

Virginia, Laura anyukája ugyanis állami gondozottként nőtt fel, méghozzá egy olyan (azóta eltörölt) módon működő rendszerben, amely félévente más családhoz helyezte át a nevelt gyerekeket, nehogy túlságosan kötődni kezdjenek a nevelőszüleikhez. Tizennyolc éves kora után pedig ez a rendszer is kivetette magából – a fiatal lány magára maradt, hamarosan teherbe esett, és képtelen volt a megszülető kislányával kialakítani azt a kötődést, amit ő maga sem tapasztalhatott meg igazán soha.

Itt jött be a képbe a Perry által csak P. mamaként említett asszony, aki tapasztalt nevelőszülőként sok-sok gyereket segített át nehéz időszakokon egy igazi csodafegyverrel: az érintéssel. P. mama ölelt, ringatott, simogatott, és sokszor ez is elég volt ahhoz, hogy az elhanyagolt, bántalmazások sebeit viselő, fejlődésükben elmaradott gyerekek ugrásszerű fejlődésnek induljanak. Csakúgy, mint Laura, akit a pszichiáter az édesanyjával együtt P. mama gondjaira bízott. Az idős asszony néhány hónap alatt nemcsak a kislány addig válasz nélkül maradt szükségleteit segített pótolni, de Virginiának is olyan erős mintát nyújtott a gondoskodásra, hogy a család közös erővel léphetett gyógyulás útjára.

Megjósolhatatlan

Bár Laura és az édesanyja története happy enddel végződik, és problémájukra talált megoldás is „egyszerűen nagyszerűnek” tűnik, a könyvben szép számmal akadnak olyan esetek is, ahol a traumán átesett gyerekekre jóval rögösebb út várt – és bizony nem mindig boldog befejezéssel.

Perry ugyanis arra is rámutat, hogy ennek a bizonyos egyedi képnek, amit minden gyermek (és felnőtt) esetében érdemes a gyógyítóknak megoldani, gyakran az is része, hogy még kirívó hasonlóságok mellett is alakulhat teljesen másképp két életút, amelynek a kezdetét trauma fémjelzi.

Jó példa erre a két fiatal fiú, Leon és Connor története. Connor családja jó körülmények között élt, a szülei diplomásak voltak, mindketten a saját vállalkozásukban dolgoztak. Connor tizennégy éves korára számos diagnózist kapott már, amelyek között szerepelt a figyelemzavar, a gyermekkori skizofrénia és a szorongásos zavar is, ám egyik sem illett pontosan a fiúra, akinek a viselkedése „furcsa” volt: sokszor megütközést váltott ki emberekből azzal, hogy stressz hatására ringatózni kezdett, vagy éppen dúdolni.

Az édesanyával való beszélgetés során fény derült arra, hogy Connor-ra kisbabaként a család egyik távoli rokona vigyázott, amíg a szülők munkában voltak. Ez a távoli rokon azonban kettős játékot űzött: egész napra magára hagyta az egyéves kisfiút, miközben egy másik állásban is dolgozott. Amikor az anya egy nap váratlanul hazaért, és rájött, mi történik, rögtön véget vetett a dolognak, ám Connor ekkorra már másfél évet töltött el úgy, hogy napközben hosszú órákon át volt bezárva egyedül, a sötétben.

Leon esetében is hasonló dolog történt: mentális problémákkal küzdő édesanyja naphosszat egyedül maradt vele és idősebb testvérével, és amikor a síró kisbaba jelenléte túlságosan megterhelővé vált számára, egyszerűen bezárta a lakásba és magára hagyta. Leon azonban nem „úszta meg” annyival, mint Connor: nála az elhanyagolás következtében antiszociális személyiségzavar alakult ki, és tizenhat éves korában két kislány meggyilkolásáért került börtönbe.

„A leghatékonyabb terápia maga a szeretet”

Mi a különbség a két fiú sorsa között, a végkifejlettől eltekintve? Az, hogy míg Connor a magára hagyatottság elszenvedése után megélhette a szerető gondoskodást, addig Leonnak ez nem jutott osztályrészéül szinte soha. Hasonló következtetésre juthatunk Justin, a ketrecbe zárt fiú történetéből is, aki ugyan gyerekkora egy részét nevelőapja miatt egy kutyaketrecben raboskodva töltötte, élete első évében szerető, gondoskodó nagymamája mellett nevelkedett. Szintén beleillik a képbe Peter esete, akit egy orosz árvaházból fogadtak örökbe a szülei, és tettek meg mindent azért, hogy a borzasztó körülmények közül kikerülve behozhassa a lemaradását.

A könyvben szereplő minden, a gyógyulás útjára lépő gyerek sorsában közös vonás, hogy életük egy pontján az agyukba égő trauma mellett ott már egy másik kép is élt: a szerető, biztonságos közegé. Sok-sok különböző terápiás módszer, gyógyszeres kezelés támogatása mellett ez volt az az alap, ami mindannyiuk fejlődését segítette, és lehetővé tette, hogy megküzdjenek a traumatikus események utóhatásaival.

„Minél több egészséges kapcsolata van egy gyermeknek, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy fel tud épülni egy trauma után, és boldogulni tud az életben. A változást az emberi kapcsolatok idézik elő, és a leghatékonyabb terápia maga a szeretet” – írja Bruce D. Perry.

A szeretet alatt azonban nem csupán P. mama öleléseit, vagy a szülők gondoskodását kell érteni. Hanem azt is, ahogyan a szűkebb-tágabb környezetük tagjai ezek felé a gyerekek felé fordultak: legyőzték az ismeretlentől, a másságtól való félelmüket, és ki így, ki úgy, de esélyt adott nekik, engedte és vezette a traumán átesett gyerekeket a gyógyulás felé lépni. Hogy Leon esete is másként alakult volna, ha időben talál valakit, aki segít a gyerekkorában keletkezett űrt kitölteni – erre a kérdésre nem lehet teljes bizonyssággal megadni a választ. Csak azt tudhatjuk, hogy bár egy traumán átesett gyerekhez sokszor rettentően nehéz odafordulni, utat találni, szinte mindennél fontosabb, hogy képesek legyünk – legalább egy kicsit – szeretni.

Forrás: Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből. Park Könyvkiadó, 2019.