Boldog, szomorú dal: miért hallgatunk szívesen szívettépő zenéket?

Szerző: | 2019. 03. 25. | Social&Smart | Olvasási idő: 8 perc

Nem, a melankolikus dalok nem (csak) „variációk önsajnálatra”: a szakirodalom szerint ugyanis a búskomor muzsika hallgatása – bár gyakran valóban tovább mélyíti a sebeket – sok esetben természetes lelki immunreakciónak tekinthető, hiszen gyógyító hatással lehet ránk és a hangulatunkra.

Kamaszkoromban szerettem órákig (mit órákig, napokig) hallgatni ugyanazt a dalt – méghozzá mindig a lehető legkeservesebbet. Amikor Leonard Cohen A Thousand Kisses Deep című örökzöldje volt soron, a nevelőanyám időnként benézett a szobámba, hogy élek-e még. Ha a Nine Inch Nails/Johnny Cash Hurt-je vagy valamelyik Chopin-noktürn kattant be, ellenőrizte a tesóim, a kutya, majd a szomszédok testi épségét is. A templomban, ha kérdezték, mit énekeljünk a gitáros misén, azt feleltem: mindegy, csak mollban legyen, szeretett népdalaim közül pedig egy időben száműztem a repertoárról mindent, amiben nem volt legalább egy „elhagyott a galambom” vagy minimum egy „bujdosik az árva madár”.

Pedig alapvetően nem vagyok egy gyászhuszár alkat, sőt, kifejezetten nagy hatással vannak rám a vérpezsdítő, derűt, bátorságot, szenvedélyt árasztó zenék is (La Camisa Negra!). Ám sokáig én sem értettem: miért ragaszkodom időnként olyan makacsul a melankolikus szerzeményekhez, miért esik annyira jól sírva vigadni, és miért keresem újra és újra azt az élményt, amikor mondjuk Verdi Requiemje egy sokat megélt azték főpap rutinjával markolja a szívemet? Nos, utánajártam.

Motiváció mélabúra

2014-ben a Kenti és a Limericki Egyetem kutatói publikáltak egy tanulmányt, amely azt vizsgálták, hogy milyen indíttatásból hallgatunk letargikusnak, bánatosnak bélyegzett zenéket, illetve hogy a zeneválasztás motivációja van-e bármilyen hatással arra, hogy a zene miatt javul-e a hangulatunk vagy sem. Dr. Annemieke Van den Tol és kutatótársa, Dr. Jane Edwards négy alapvető zeneválasztási szándékot vizsgált:

  1. Kapcsolódás: van, aki kifejezetten azért teszi fel a bánatos lemezeket, hogy e hangulatot, illetve a vonatkozó érzelmeit – csalódottság, magány, reménytelenség, szomorúság – újra átélhesse. A kutatók szerint ezek az emberek öntudatlanul is a kognitív újraértékelés bekövetkeztében bíznak, vagyis azt remélik, hogy ha újra átélnek bizonyos érzelmeket, jobban megismerhetik azokat s végül felül is kerekedhetnek rajtuk.
  2. Üzenet: itt nagy szerepet játszik a dalszöveg. Sokan úgy kívánják elindítani a kognitív újraértékelést, hogy olyan szövegű számokat hallgatnak, melyekhez kapcsolódni szeretnének, a magukénak szeretnének érezni (tehát ha valaki az I Will Survive-ot vagy Adele Someone like you-ját bömböl(tet)i naphosszat, minden bizonnyal nagyon szeretne már túl lenni a szakítás okozta fájdalmon…).
  3. Esztétikai élmény: a gyönyörű zenének megvan az a tulajdonsága, hogy segít elvonni a figyelmet arról a fájdalomról, amelyet a zenehallgató épp átél, és amellyel egyébként szüntelenül foglalkozna. Ha a magas esztétikai értéke miatt hallgatunk egy szomorú, de egyszersmind általunk csodálatosan szépnek tartott dalt (Loreena McKennith: Dante’s prayer, ha engem kérdeztek), az nagyon sokat javíthat a hangulatunkon, és segíthet máshova terelni a koncentrációt. A kutatók azonban arra is figyelmeztetnek, hogy ez hosszú távon akár árthat is, hiszen a megküzdés helyett az elkerülő magatartáshoz szoktathatja az embert.
  4. Emlékek felidézése: Az is gyakori jelenség, hogy egy-egy dalt azért veszünk újra elő, hogy a hozzá kapcsolódó konkrét emlékeinket felidézhessük („Erre táncoltunk először, Drágám!”, vagy „Ez a dal szólt a rádióból, amikor aput bevitték a műtőbe” stb). A hangulatunkat tekintve azonban – a kutatók szerint – ha ilyen motivációval választunk zenét, épp az ellenkező hatást érjük el: egyre rosszabbul leszünk.

A közös bánat öröme: empátia, meghatódás

Egy másik kutatás a zene befogadása és a szociális kogníció közti kapcsolatot vizsgálva arra világított rá, hogy a magas szintű empátiával rendelkező emberek szebbnek hallják a szomorú zenéket, és szívesebben is hallgatnak ilyeneket. Ebben a vizsgálatban fontos szerepe volt annak, hogy a 102 tesztalanynak mélységesen szomorú, ámde számukra ismeretlen muzsikát mutattak (így próbálták kizárni, hogy egyéni emlékek, kapcsolódó specifikus élmények is hatással legyenek az eredményekre).

Az HBO Band of Brothers című sorozatának a Discovery of the Camp című instrumentális betétdalát hallgattatták meg velük, majd meghatározott kérdésekre kellett válaszolniuk. A kutatók az Interpersonal Reactivity Index (IRI) segítségével felmérték a tesztalanyok empátiáját is. Az eredmények szerint azok, akik azt vallották, hogy elszomorította, meghatotta vagy megindította őket a hallott zene, empatikusabb személyiségnek bizonyultak, mint a többi résztvevő.

A jelenséget Tuomas Eerola, a Durham Egyetem professzora így magyarázta: „Az érzékeny, más emberek fájdalmára – melyet ez esetben a szomorú zene idéz fel – fogékony személyek valamiféle jutalmat nyernek a folyamatból.” Ez a jutalom a megkönnyebbülés érzetét keltő biokémiai folyamatoktól kezdve az érzelemkészletünk önjutalmazó módon való megélésig sok minden lehet, ezt pontosan még nem sikerült meghatározni. Az viszont biztos, hogy

az empatikus emberek jobban élvezik a szomorú zenét, mint mások, hiszen az a puszta esztétikai élmény mellett az együttérzés válaszát is kiváltja belőlük – és mivel a megfelelő szociális kapcsolódáshoz elengedhetetlen az empátia, e tulajdonság fejlesztése a bánatos zene által gyakorlatilag evolúciós előnyt is jelent.

Arról már nem is beszélve, hogy a későbbiekben akár fordítva is működhet a dolog: a zeneterapeuták a szomorú dallamok felhasználásával képesek lehetnek akár páciensek empatikus készségeit fejleszteni.

Egy jó könnyfakasztó buli?

Mit is hallgassunk tehát, ha szomorkodni, majd földerülni vágyunk? Nagyszerű kiindulási pontot jelenhetnek az olyan toplisták, mint a Rolling Stone-é – az ezen dobogós Everybody Hurts-öt vagy a Tears in Heavent mi is előkelő helyre soroltuk volna – vagy a Recorderé, sőt, mióta a Spotify streamingszolgáltató komplett algoritmust fejlesztett ki rá, a megfelelő adatok és mutatók alapján mi is eldönthetjük, melyek azok a mélységesen lehangoló melódiák, amelyekre fülünk-lelkünk ácsingózik. A Sportify algoritmusa alapján egyébként a top5 siralomnóta az elmúlt 60 évből a következő:

  1. The First Time Ever I Saw Your Face – Roberta Flack (1972)
  2. Three Times a Lady – Commodores (1978)
  3. Are You Lonesome Tonight? – Elvis Presley (1960)
  4. Mr Custer – Larry Verne (1960)
  5. Still – Commodores (1979)

Mindennek ellenére azért búból is megárt a sok. Egyrészt a melankólia egyre kevésbé trendi – legalábbis egy 2017-ben publikált felmérés szerint. A kutatók 90,000 angol nyelven írt slágert vizsgáltak meg aképpen, hogy összesítették a dalban szereplő akkordokat, valamint a dalszövegben előforduló kifejezések érzelmi töltetét egy 1-től 9-ig tartó skálán jelezték: a szerelem hagyományosan pozitív érzelmi töltet, így az 9-es értéket kapott, míg a fájdalom az 1-es besorolást kapta. Ezek alapján azt állapították meg, hogy 2010 óta egyre kevesebb a búskomor szövegű és moll hangnemben, vagyis a hagyományosan a drámaibb, sötétebb tónusú zenei akkordok felhasználásával íródott dal. Másrészt egy másik kutatás arra figyelmeztet, amire már Van den Tol-ék tanulmánya is utalt: a búskomor muzsika akár súlyosbíthatja is a meglévő lelki problémát (akár depressziót, szorongást), ha valaki kifejezetten azért hallgatja az ilyen típusú zenét, hogy szándékosan érzelmeket provokáljon ki vele.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This