Ha összerezzensz, mikor megcsörren a telefonod… – Telefóbiások, veletek vagyunk!

Szerző: | 2020. 06. 20. |

Nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor nem csak magamnak, hanem másnak is bevallottam: utálok telefonálni! Sose szerettem, egyszerűen nem. Elképzelni se tudom, mások hogyan lóghatnak órákon át a telefonon… Ha meghallom a rezgést (csengőhangom direkt nincs), akárki hív, már kapásból tolom el magamtól a mobilomat, hogy ne is lássam, majd visszahívom… Ez külön lelki felkészülést igényel – már ha egyáltalán eljutok odáig, és nem halogatom a végtelenségig a visszahívást…

Azért az évek és a munkám során megedződtem, ugyanis a kliensekkel való telefonos kapcsolattartást bárhogy is szerettem volna, nem tudtam kikerülni. Bár a hívások előtt még mindig érzékelem az enyhe diszkomfortot, azért megtanultam kezelni – jelenleg úgy gondolok rá, mint az egyik bolondériámra a sok közül.

Pedig a telefonos hívásoktól és beszélgetésektől való félelem, azaz a telefóbia nem pusztán bogarasság, hanem a szociális szorongás egyik fajtája. A szociális szorongást a társas érintkezés különböző formái váltják ki, mint például enni, beszélni vagy szerepelni mások előtt. Jelen esetben a szorongást az a jellegzetes, a semmiből hirtelen előtörő hang: a csengőhang, majd az azt követő beszélgetés váltja ki. A szorongás skálája széles és színes: a finomabb gyomorgörcstől és a bosszúságtól egészen a pániktünetek megjelenéséig terjedhet.

Mik is a telefóbia beszédes jelei?

A telefóbiások már a hívás gondolatától, vagy a csengőhang hallatán szorongást érezhetnek. Jellemzően óvatosan kezdik a telefonhívást, elnézést kérnek, ha zavarnak, akár egyből fel is ajánlják, hogy majd később visszahívhatják a másikat, ha nem alkalmas – reménykedve abban, hogy valóban nem alkalmas az időpont, így megúszhatják a beszélgetést. A visszahívást azonban halogathatják, vagy egyáltalán meg sem ejtik, inkább a szöveges üzenetre térnek át.

A szorongás hatására kialakulhat tehát az elkerülő magatartás, amikor egyszerűen ignorálják a hívásokat, nem is szeretik maguknál tartani a telefont, vagy ha megcsörren, egyből lenémítják.

Ez elsőre egyáltalán nem hangzik olyan vészesnek, de a telefóbia azért megkeserítheti az életünket. Pláne, ha olyan munkakörben dolgozunk, ahol a napi feladataink közé tartozik a hívások fogadása, az ügyfelekkel való telefonálgatás. Hivatalos ügyeink intézésében is akadályozhat, fontos információktól eshetünk el így. Egy idő után szeretteink se érthetik, hogy miért nem vesszük fel nekik a telefont, miért nem akarunk velük beszélni – pedig a hívás elutasítása nem a hívó fél személyének, hanem magának a telefonon való beszélgetés gondolatának szól.

Halló, itt a negatív gondolataid beszélnek!

A szorongást elsősorban azok a negatív gondolataink keltik és erősítik, amelyeket a helyzethez kötünk. Ezek a gondolatok ritkán kapcsolódnak a valósághoz: általában felnagyítjuk, eltúlozzuk a félelmetesnek tűnő ingereket. Gyakran járunk velük a jövőben, olvasunk mások gondolataiban, irreális elvárásokat fogalmazunk meg vele, értékeljük magunkat (természetesen inkább le), önkényes következtetéseket vonunk le.

Amikor meghalljuk azt a bizonyos hangot, egyből ezek a gondolatok öntenek el minket. Engem sokáig a telefonos beszélgetés közben beálló csendek nyomasztottak – hiszen ha hív, pláne, ha pénzbe kerül, akkor beszélni kell… Most mondanom kéne valamit? De mit, nem jut semmi az eszembe! Úristen, mit gondolhat rólam, hogy csak hallgatok kukán, pedig biztos várja, hogy szólaljak már meg…

Hallasz? Igen, csak hallak…

Eleinte a videócset gondolatától is idegenkedtem, de a járvány alatt kénytelen voltam alkalmazkodni hozzá. Meglepődtem, hogy egyáltalán nem éreztem azt a diszkomfortot, amit a telefonhívások alatt. Mégpedig azért, mert láttam a másik mimikáját, gesztusait, meg úgy egyáltalán őt magát…

A telefonos interakciók során ugyanis valóban csak a másik hangjára támaszkodhatunk, az elhangzottakon túl a beszédnek a ritmusából, hangszínéből és hangerejéből próbálunk információkat kinyerni.

A személyes kontaktusok során számos nonverbális jelzés áll rendelkezésünkre, amiket egy szociálisan szorongó személy érzékenyen is használ. A nonverbális jelzéseink ősibbek, kevésbé tudatosak, az onnét jövő üzeneteket hitelesebbnek érezzük, mint a verbális csatornán érkezőket. Ezekből olvashatjuk ki, a másik hogy viszonyul hozzánk, hogyan reagál ránk, azaz egyfajta visszacsatolást nyújt számunkra, amire támaszkodhatunk a kommunikáció során.

A szociális szorongásra hajlamosak számára éppen ezért az, hogy valakinek csak a hangját hallják, jelentős bizonytalansággal és szorongással jár.

Mély levegő – hívás fogadása!

Ha úgy gondolod, hogy a hívásoktól való rettegésből már eleged van, vagy akadályt jelent a mindennapjaid során, igenis fontos foglalkozni a szorongásoddal! Ha úgy érzed, egyedül nem tudod leküzdeni, bátran fordulhatsz szakemberhez is. A kognitív terápiák kifejezetten hatásosnak bizonyultak a fóbiák esetében: segíthetnek körvonalazni, feltárni és a valósághoz közelíteni a negatív gondolataidat, a félelmek leküzdésével szépen fokozatosan juttatnak el a cselekvésig.

Persze furcsának tűnhet az, hogy egy ennyire telefoncentrikus világban, ahol inkább a nomofóbia, azaz a telefontól való elszakadás miatti szorongás terjed és uralkodik, hogy félhet valaki egy egyszerű hívástól. Aki nincs benne, nehezen is értheti meg, így üzenjük innét neked: nem vagy egyedül, veled vagyunk!

Forrás: itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This