Heti hét nap, napi kétszer edzenek – mert kell. Fütyülnek rá, ha kondizás miatt késnek a munkából, és családi ebéd helyett is sportolni mennek – mert muszáj. Előbb fizetik be a verseny nevezési díját, mint a villanyszámlát. Sérülten is ott vannak a pályán, és ha kimarad egy tréning, dupla terheléssel igyekeznek kiváltani. Ők a fittség serény rabjai, sportkóros megszállottak, akik meglepően sokan vannak, főleg a fiatalok közt. Dr. Menczel Zsuzsa, tanácsadó szakpszichológust kérdeztük arról, hol húzódik a határ elkötelezett sportolók és testedzés-függők között.

Tömeges futórendezvények, céges juttatás sportkártya formában, gombamód szaporodó konditermek… Bár az egészséges életmód még mindig reklámra szorul kis hazánkban, azért egyre többen merítünk erőt a sportolásból. Miért is ne tennénk, ha azt vesszük észre, hogy egyre egészségesebbé, csinosabbá, magabiztosabbá válunk, sőt, sikerélményekkel és közösséggel is gazdagodunk? Nagyon nem mindegy azonban, hogy milyen motivációval, mennyit és hogyan sportolunk. Éppen a számos életminőség-javító, hangulatserkentő és gyógyító hatása rejti magában a rendszeres testmozgásnak a kevésbé közismert, ám annál sötétebb árnyoldalát: a testedzés-függőséget.

Dr. Menczel Zsuzsa

Dr. Menczel Zsuzsa tanácsadó szakpszichológus személyesen is tapasztalta a jelenséget, A testedzésfüggőség viselkedéstani és pszichológiai kontextusa című, a hobbisportolók addikcióját vizsgáló doktori dolgozatában pedig végső soron arra jutott, hogy ha a problémáinkat csak a sporttal szeretnénk kezelni, azzal csak újabb problémát veszünk a nyakunkba.

Addiktív öngyógyítás című előadásában édesapja egyik kedvenc mondását idézte: A sport egy olyan gyógyszer, ami minden problémára megoldást jelent. A kutatási témáját tekintve viszont nagyon úgy tűnik, hogy a sport egy olyan gyógyszer, ami túladagolható…

Főleg akkor van ez így, ha valaki kizárólag ezt az egy módot ismeri a gondjai kezelésére. Ha nem rendelkezünk más megküzdési módszerekkel, nem tanultunk mást otthon, akkor jelentkezhet a függőség, hiszen ha mindenre ugyanazt a választ adjuk, kényszeresen fogunk ragaszkodni hozzá.

A sport egy olyan megerősítés és nyugalomforrás lehet, amit az ember újra és újra át szeretne élni, főleg ha valamilyen komoly probléma elől (munkahelyi, családi konfliktus) fut el – szó szerint. A drogoknál is erről van szó: a szer bevételekor először mindig jó érzés tölti el az embert. Aztán később, amikor már azt tapasztalja, hogy “anyag” nélkül már nem jó, akkor kialakult az ördögi kör, amit a szerhasználattal kapcsolatban húzó-toló fázisnak nevezünk: ez arra utal, hogy a drog először a “nulla” fölé lendíti a felhasználó kedvét, állapotát, később azonban már nem ehhez, hanem pusztán a “nulla” szint eléréséhez válik szükségessé, sőt, nélkülözhetetlenné a szer – tehát kifejezetten ahhoz, hogy az ember ne érezze pocsékul magát.

Azt gondolná az ember, hogy a sport épp elég megküzdési mechanizmust tanít, van annyira jellemformáló, hogy védettséget adjon függőség ellen.

Rengeteg pozitívumot ad a sport, de veszélyes, ha kizárólagossá válik. Az alapvető szociális környezetünk a család: elsősorban ott tanuljuk meg azt, hogy hogyan reagáljunk a kihívásokra. Utána persze kinyílik a világ, tágul a környezetünk, de az alapokat otthonról hozzuk, és nem mindegy, hogy mit látunk. Azt, hogy ha feszült a helyzet, anya felhajt egy felest és utánaküld egy nyugtatót, vagy hogy apa ül a fotelben a sörrel a meccs előtt, és néz ki a fejéből? Vagy azt látjuk, hogy könyvet olvasnak, futni mennek, megbeszélnek egymással valamit? Az számít, hogy az ember hány variációt lát a problémák kezelésére: ha csak egyet, akkor az nagyon beszűkíti a lehetőségeit. Ezzel szemben minél szélesebbek az ismeretek, minél több helyzetet megélt már valaki, annál több megoldási módszer “lapul a zsebében”. Nem véletlen, hogy a kutatásaim szerint épp a fiatalokat veszélyezteti leginkább a sportfüggőség, mert ők még kevesebb tapasztalattal bírnak. Ugyanez az eredmény jött ki az alacsony iskolázottságúaknál is.

Térjünk akkor a lényegre: melyek a testedzés-függőség tünetei?

Ez egy viselkedéses függőség, és a viselkedéses függőségek tünetei ugyanazok, mint a szerfüggőségeké: ugyanúgy kialakul például a tolerancia, vagy az elvonási tünet. Testedzés-függőségnél a tolerancia úgy jelentkezik, hogy ugyanaz az edzésmennyiség vagy -intenzitás már nem elég, mindig többet kell edzenie, hogy ugyanazt a jó érzést elérje az illető. Nincs előírva, hogy milyen edzésmennyiségtől és -intenzitástól nevezhető függőnek valaki, de e két tényező fokozódása minden függőnél jelentkezik.

Megvonásos tünet lehet például az alvászavar, az erős és fokozódó stresszállapot egészen addig, amíg nem tud elmenni edzeni – vagy épp az állandó lelkiismeret-furdalás akkor, ha kihagyott egy edzést. Nem véletlen, hogy a terv alapján futók egyik aranyszabálya, hogy kimaradt edzést nem pótlunk be.

Az edzésnek az egyik legfontosabb része a pihenés, ezt azonban egy testedzés-függő nem tudja elfogadni, bármilyen állapotban elmegy edzeni, akár naponta kétszer.

Aztán itt is jellemző a szociális kapcsolatok és a kötelességek elhanyagolása. Tipikus párhuzam: míg a rekreációs droghasználatnál ha valaki egy bulin annyira szétcsapja magát, hogy hétfőn nem tud bemenni dolgozni (ez az úgynevezett Monday Blues), addig a testedzés-függővel előfordul, hogy annyira fájnak a karizmai az edzéstől, hogy a tollat sem tudja a kezébe venni, hogy leírja, amit a tanár mond. A testedzés-függőség jele lehet az is, hogy az illető a számlákat nem fizeti, mert sportfelszerelésre, versenynevezésre, kondibérletre kell a pénz, ezek pedig drága dolgok – nem véletlen, hogy a golfsportban még nem nagyon hallottam függőségről. Jellemző a család és a barátok elhanyagolása: ez az, amikor például valaki a vasárnapi ebéd és a családi programok helyett is edzésre vagy versenyre megy. Van, aki a nyaralását is e köré szervezi.

Meddig öröm a futás, és hol van az a pont, amikor már oda kell figyelni az aggaszó tünetekre?

Mint elkötelezett sportolót kérdezem: a saját bőrén is tapasztalta már a tüneteket?

Velem megesett például, hogy aktív triatlonos időszakomban másról sem beszéltünk a férjemmel, csak a triatlonról. Amikor a költözésünkkor minden lakásnézés alkalmával azt latolgattam, vajon milyen messzire van ide az edzőterem, akkor azért én is kitöltöttem a függőségi kérdőívet…

Megállapította, hogy a testedzés-függőség mindig valamilyen más problémát fed el. Milyen típusú bajokat próbálunk sporttal orvosolni?

Vannak olyanok, akik tünetet váltanak: valamely más, például alkohol- vagy drogfüggőből válnak sportfüggővé. Ez a függőség sem szerencsés, hiszen soha nem jó, ha egy addikció irányítja az életünket – de a heroinfüggőségnél azért jobbnak tekinthető. Mások életében a sportfüggőség átmeneti időszakot jelent: ők azok, akik a sportolásból nyert pluszokat, pozitívumokat végül az életük más területein is kamatoztatni tudják. Ők sportolás közben olyan közösségbe kerülnek, akiktől egyrészt támogatást, elismerést kapnak, másrészt akiktől új, kiegyensúlyozott életviteli mintákat láthatnak, így idővel elmúlik a függőségük, hiszen lesznek más fontos dolgok is az életükben. Ide tartozik az is, hogy míg a fiatalokra inkább jellemző a testedzés-függőség, a felnőttekre, akiknek már van családjuk és egyéb felelősségeik, és nincs is annyi idejük edzeni, már kevésbé.

Gyakran előfordul, hogy valaminek a hiányát (például munkahelyi eredményesség, megbecsültség) próbálja sporttal betölteni valaki, és az is, hogy valaki számára menekülési útvonalat jelent a mozgás, például a saját alacsony önértékelése vagy párkapcsolati problémák világából oda, ahol közösséget, státuszt, sikerélményt szerezhet.

Ön elsősorban hobbisportolók addikcióját vizsgálta, és azt találta, hogy az ő körükben 6-30% között mozog a függők aránya, míg a profiknál 50% fölé is mehet ez az arány. A közösség megtartó erejéről jutott eszembe a kérdés, hogy van-e jól leírható különbség egyéni és csapatsportok között a függőség szempontjából?

Innen is vizsgáltuk a kérdést, de nem jött ki különbség – pedig nekem is az volt a hipotézisem, hogy a magányos farkasként edzők nagyobb eséllyel lesznek testedzés-függők. Arra vonatkozóan volt csak eredmény, hogy aki családban, párkapcsolatban él, ő védettebb a függőség szempontjából.

Mondható-e, hogy egyes sportágak addiktívabbak a többinél?

Nagy hipotézisem volt, hogy a kardio típusú sportágak, mint a futás, az úszás vagy a kerékpározás inkább alakítanak ki függőséget. A kutatásaim azonban ezt nem igazolták vissza.

Gyakori, hogy a testedzés-függőség más függőségekkel, illetve zavarokkal együtt jelentkezik, Ön legtöbbször az evészavarokat és a testképzavart említi. Hol van ilyenkor a probléma gyökere?

 A testedzés-függőség egy függőség, nem valamilyen célból alakul ki – mondjuk hogy szebb, és vékonyabb legyen az, aki sportol. Itt a tevékenység okozta örömérzet nyomán jön létre a függőség. Ha ez az addikció együtt jár valamilyen evészavarral, akkor másodlagos testedzés-függőségről beszélünk, amely az evészavart, a testsúly csökkentésének célját szolgálja, tehát a függőség itt egy eszköz. Ilyenkor elsősorban az evészavar az, amit kezelni kell. Ez egy viszonylag korai kialakulású probléma, és nem mindegy az sem, hogy anorexiával vagy bulimiával van dolgunk. A testedzés-függőségnek és az evészavarnak egyébként vannak közös jellemzői, ilyen például a tökéletességre törekvés és az alacsony önértékelés. A terápiában ehhez mindig komplex módon kell közelíteni.

Mi a teendő olyankor, ha fölismertük a testedzés-függőség tüneteit magunkon, vagy egy szerettünkön?

Bármilyen függőségről is van szó, ameddig az adott személynek nincs motivációja arra, hogy gyógyuljon, illetve ameddig nem érzékeli a függősége negatív hatásait, addig nem fog tudni változtatni. Van, akinek évek kellenek a felismeréshez, de egy minimális belátás minden esetben szükséges. Persze lehet próbálkozni beszélni az érintettel, cikkeket küldeni neki, de hatékony lépések csak a belátás után következhetnek.

Mi az edzőknek, a sportolói közegnek és magának a sportolónak a felelőssége ebben?

Az edzőnek eleve úgy kell összeállítania az edzéstervet, hogy abban megfelelő szerepet kapjon a pihenés, a sportolónak pedig követnie kell a szakember utasításait, illetve tudatosan kell figyelnie a saját teste jelzéseit – például az állandósuló izomlázat, fáradtságot, gyulladást. Ugyancsak fontos, hogy tudja azt is, mikor rossz a technikája, vagy mikor kell visszavenni valamennyit az intenzitásból. Azt is fel kell tudni dolgozni, ha kiderül, hogy az adott sportág nem nekünk való, vagy nem tesz jót nekünk. A közösségnek, ide értve az edzőtermet is, felelőssége, hogy szóljon, ha a függőség irányába, káros irányba mozdulna el a dolog.

Számíthatunk arra, hogy az edzőterem munkatársai jelezni fogják ezt nekünk, mikor az ő üzleti érdekük azt diktálja, hogy lehetőleg reggeltől estig teltházuk legyen? A Meki sem szól ránk, hogy elég lesz a sajtburgerből.

Ez minőségi kérdés. Ha egy terem minőséget akar nyújtani, sokkal nagyobb profitot érhet el, ha hosszú távon segíti elő az ügyfelének azt, amit megígért: az egészséget. Finnországban például ösztönzik és elismerik, ha te egészséges vagy és dolgozol. Ott minél kevesebb betegnapot vesz ki valaki, annál kevesebb adót fizet – hiszen a cégeknek is ez az érdeke: aki beteg, az nem termel és sokkal többe kerül, mint aki egészséges. Egy jó edzőterem is hasonló szemlélettel működik, tehát szólni fog, ha problémás helyzetet lát.

Szinte félistenekként tekintünk az olimpikonokra, sztársportolókra, akik óhatatlanul mintává válnak a fiatalok számára is. Lehetséges épp az ideáljaink miatt sportfüggővé válni?

A sztársportolóknak nyilván felelőssége, hogy azt is megmutassák, mennyi munkával jár az, amit ők elértek – ahogy egyébként a tornatanároknak is felelőssége, hogy ne legyenek pocakosak, és ne dohányozzanak. Aki elér egy bizonyos kort, az azért már átlátja, hogy olimpikonnak lenni egészen extrém megterhelést jelent, és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy egészséges – persze őrült nagy kitartás és teljesítmény van mögötte. De beszédes az is, hogy amikor másoknak beszéltem a kutatási témámról, az volt a reakció, hogy “hát, engem ez a probléma biztosan nem érint”. Amíg ilyen a hozzáállás, addig nem lehet reálisan elvárni, hogy hatékonyan felhívjuk a figyelmet a sportfüggőségre. Amire viszont buzdíthatunk másokat, az az, hogy nagyon jó a sport, sportoljunk, de ne csak erről szóljon az életünk. Néha álljunk meg és tegyük fel a kérdést, hogy mit szeretnénk vele elérni. Miért kezdtük el, mi vele a célunk, mi az a plusz, amit várunk tőle, és mi múlik azon az egy másodpercen, amennyivel hamarabb érünk a célba? Megéri-e a befektetett energia?

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Király Eszter

Király Eszter

Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
Király Eszter

Pin It on Pinterest