„A gyógytornász jött, de a lélektornász nem” – Mit lehet kezdeni a baleset utáni traumával?

Szerző: | 2017. 07. 04. | Test&Lélek | Olvasási idő: 13 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Krausz Csilla története egy kellemes kerti sütögetéssel indult, és a Szent János Kórház baleseti osztályán végződött. A súlyos égési sérülésekkel kórházba kerülő nő meglepően gyorsan felépült, ahogy ő fogalmaz, „olcsón megúszta” – ellentétben a lelki sérülésekkel. Ezekkel hónapokkal a balesete után is, nap mint nap meg kellett küzdenie. Nagyon sok sortársához hasonlóan Csillának fogalma sem volt arról, hogy mi történik vele: miért nem tud aludni, miért vannak dührohamai. Hosszas keresgélés után bukkant csak rá a poszttraumás stressz szindróma fogalmára.

Anikó és Csilla. Fotó: Völgyes Valéria

És miután megszületett benne a másoknak való segítés szándéka, Miskei Anikó pszichológussal, Csilla Traumaambulancia névvel elindított kezdeményezése keretében most már közösen dolgoznak azért, hogy a balesetet szenvedett emberek a fizikai ellátás mellett a lelki sebek gyógyulásához szükséges információkhoz is hozzáférhessenek. További céljuk, hogy egyfajta sorstársközösséget alkotva, segítsenek a balesetet szenvedett embereknek megtalálni a megrázkódtatások után az egyensúlyt, és megmutassák, hogy a veszteségből növekedni, fejlődni is lehet. Interjú.

Ha jól tudjuk, egy személyes élmény hívta életre a Traumaambulanciát. Hogyan kezdődött ez a történet?

Krausz Csilla: Egy kerti sütögetést követő vacsora során a barátaink egy bioetanollal működő kandallót próbálták működésbe hozni, ami egy rossz mozdulat következtében rám robbant. A jó reflexeknek köszönhetően nem lett nagyon nagy baj: a férjem szerencsére észnél volt; azonnal lesöpörte az arcomról ezt a nagyon erősen égő anyagot, és egy kancsó limonádéval megpróbálta azt semlegesíteni. Viszont az arcom és a karom is csúnyán megégett. Jött a mentő, a kórház, intenzív osztály, altatás, kórterem, majd gyógytornász. De – ahogy mondani szoktam – a „lélektornász” nem jött; a kórházban nincs pszichológus, vagy mentálhigiénés szakember, aki ilyenkor tudna segíteni, vagy legalább elmondaná, hogy a baleset után mire lehet majd számítani. Mert egy ilyen baleset elképesztően sok mindent átrendez az ember lelkében, amire senki nem készíti fel az érintetteket…

Mi zajlik le az ember lelkében egy baleset után?

Miskei Anikó: A trauma valami olyasmi, amire nem számítasz, amire nem lehet előre felkészülni. Ilyenkor nagyon sok minden megkérdőjeleződik: a biztonságérzet, a hit, de a történtek függvényében könnyen lehet, hogy az egész életutat újra kell kalibrálni. Azt szoktam mondani, hogy

a baleset lelki értelemben kicsit olyan, mintha kilöknének a komfortzónádból, és felégetnék utánad a hidat – nem tudsz már ugyanoda visszamenni. Ha viszont foggal-körömmel ragaszkodsz ahhoz a helyhez, ahol korábban álltál, akkor az óhatatlanul feszültséget okoz. Nagyon változó, hogy ennek a feszültsége kit mennyire visel meg, vagyis ki mennyire él meg traumatikusnak egy balesetet.

Csilla, te milyen tüneteket tapasztaltál a baleset után?

K. Cs.: A kórház után furcsa volt visszatérni az emberek közé. Nagyon élénk és erős képbetöréseim voltak, a baleset képei mellett a szagok és a hangok is megjelentek, sokszor teljesen váratlan helyzetekben: az utcán, menet közben, az autóban, gyalog, lefekvéskor. Jellemző volt még a hangulatingadozás: váltakozó jókedv és depresszió, aztán – sokszor egyik pillanatról a másikra – indokolatlan szituációkban düh, harag, ami irányulhatott a baleset okozójára, de összességében az egész világra. Miközben fizikálisan nagyon szépen gyógyultam, éreztem, hogy valami nem stimmel.

Gyakorlatilag néhány hét után már mehettem vissza dolgozni. Holott én erre egyáltalán nem voltam felkészülve… Ekkor kezdtem el segítséget keresni, az okok után kutatni. Így bukkantam rá a poszttraumás stressz szindróma fogalmára: azonosítottam a tüneteket és realizáltam, hogy azok szinte teljesen megegyeznek az általam tapasztaltakkal.

Anikó, pszichológusként hogy látod, mennyire vannak tisztában a balesetet átélt emberek azzal, hogy mi is történik velük? Egyáltalán a poszttraumás stressz szindróma fogalma mennyire van jelen a köztudatban?

M. A.: Tény, hogy van egy nagy információs szakadék a balesetet átélt emberek, és a szakemberek között. Nagyon sokan keresztülmennek ezen, de nem tudják, hogy min. Ahogy Csilla szavaiból is kiderül, ő se kapott információt. Kellett hozzá az elszántsága és kitartása, hogy rátaláljon a válaszra. Ezért is lenne fontos, hogy a poszttraumás stressz szindrómáról úgy beszélgessünk, hogy az érintettek értsék, tudják, mi történik velük, átlássák hogyan is zajlik a traumából való felépülés lelki folyamata. Ezt fizikális szinten még úgy-ahogy működik: elmondják a kórházban, hogy hány kezelés vár még rájuk, előreláthatólag meddig fog tartani a felépülés, de a lelki folyamatok teljesen háttérbe szorulnak, azokról egyetlen szó sem esik.

Ez azért baj, mert a poszttraumás stressz szindrómánál a „visszacsapás” sokszor hetek, hónapok múltán jelentkezik: ha valaki azt észleli, hogy fél évvel a balesete után indokolatlan dührohamai, alvásproblémái vannak, akkor egyáltalán nem evidens, hogy ezt összekapcsolja az adott esetben hónapokkal korábban elszenvedett baleset emlékével.

Ha már az elején, tehát közvetlenül a baleset után megkapnák az emberek ezt az információt, az nagyon sokat jelentene, nemcsak az érintetteknek, de a hozzátartozóknak is, akik így könnyebben átlátnák, hogy egy ilyen helyzetet hogyan érdemes kezelni.

Ezek szerint nemigen tudják…

M.A: „Ugyan, szedd már össze magad, hát már semmi bajod nincsen!” „Miért nem lépsz már tovább?” „Ne rágódj már ezen!” Ezek a mondatok gyakran hangzanak el az egyébként segítő szándékú családtagok, barátok szájából, pedig fontos lenne, hogy a környezet is lássa, ezek normális folyamatok, amelyhez időre van szüksége.

K. Cs.: Ez a fajta hozzáállás a sérültben komoly zavart okoz, legalábbis velem ez történt. Azt érzed, hogy nem akarod terhelni a környezeted a „nyavalygásoddal”, de ez által elszigetelődsz. Van egy olyan zavart lelkiállapotod, amiről senkivel nem tudsz beszélni. Ez is része annak az ördögi körnek, amibe belekerül egy balesetet elszenvedő ember: egyik probléma generálja a másikat, rakódnak egymásra a tünetek, és a reakciók, az ember pedig egyre nyomorultabbul érzi magát. A testi felépülés nagyon sokszor gyors, vagy legalábbis gyorsabb, mint a lelki. Ez persze nem jelenthető ki általánosságban, de az egy nagyon gyakori jelenség: lekerülnek a kötések, eltűnnek a sebek, de azok a megfoghatatlan nehéz érzések még ott kavarognak benned.

A Traumaambulancia június 30-i rendezvénye, Pincz Petrával és Pincz Biankával. Fotó: Völgyes Valéria

Mit értünk pontosan lelki gyógyulás alatt, hogyan kell vagy lehet feldolgozni a baleset utáni traumát?

M. A.: Ha az embernek van információja arról, hogy ez a folyamat hogyan is zajlik, milyen stációi vannak, akkor, amikor éppen keresztülmegy ezeken, be tudja azonosítani hol tart. Ez már önmagában tompítja a trauma után jelentkező nehéz érzéseket, azok kevésbé lesznek félelmetesek – nem azt érzem, hogy velem valami baj van, hanem tudom, hogy ez természetes része a folyamatnak.

K. Cs.: Tulajdonképpen egyfajta gyászfolyamat, amin keresztülmegy ilyenkor az ember. Ha valakinek például maradandó sérülése van, akkor azt ugyanúgy meg kell gyászolni, fel kell dolgozni. Ennek szerintem nagyon fontos része, ha kapcsolódni tudunk olyan sorstársakhoz, akik hozzám hasonlóan keresztülmentek ezeken a stációkon. Ezért is indítottuk el a rendezvénysorozatunkat, ahol minden hónap utolsó péntekén olyan, balesetet elszenvedett emberekkel beszélgetünk, akiknek a történetéből nagyon sokat lehet tanulni és meríteni. Szeretnénk megmutatni, hogy a poszttraumás stressz, poszttraumás növekedéssé fordítható. Egy baleset – amennyiben erre van bennünk nyitottság – nagyon szép dolgok irányába vihet minket, bármilyen furcsán is hangzik, fejlődhetünk általa.

Ahogy az például legutóbbi vendégetekkel, Lukoviczki Rékával, a Robotlánnyal is történt?

M. A.: Egy baleset utáni lelkiállapot kapcsán fontos figyelembe venni, hogy a traumát átélt személy mennyire reziliens, vagyis mennyire működik jól a lelki ellenállóképessége. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor a GPS újratervez, vagy mint a Kelj fel Jancsi!, ami eldől: kérdés, hogy mennyire gyorsan tud visszaállni egy stabil alapállapotba, el tud-e indulni magától a növekedés irányába, tud-e a történtekhez valamiféle jelentéstartalmat hozzárendelni. Azok az emberek, akik elkezdenek választ keresni arra a kérdésre, hogy miért történt velük az, ami történt, és ez által megtalálják az értelmét, azok sokkal könnyebben elindulnak a növekedés irányába. Ez egy személyiségvonás, de fontos látni, hogy tanulható is. Általában egyébként azok tudják ilyen módon átkeretezni a veszteségélményüket, akik egy ilyen helyzetben megőrzik a cselekvőképességüket. Rékához hasonlóan, (aki a baleset után azonnal elszorította a vérző lábát) ők általában sokkal könnyebben vissza tudják nyerni a lelki egészségüket, megtalálják az útjukat.

Nem véletlen az sem, hogy egy baleset után sokan elindulnak egy spirituálisabb irányba – olyan kérdések kezdik el foglalkoztatni őket, hogy „Van-e szabad akarat?”, „Mi és ki alakítja a soromat?”. Megjelenik egyfajta alázat, és hála, amiért élek, elkezdem értékelni azokat a dolgokat, amiket korábban természetesnek vettem, illetve előtérbe kerülnek az altruista cselekvések, vagyis a szándék, hogy segítsek a körülöttem lévőknek. Elkezdesz más érzékenységgel működni a saját közegedben. Elkezdesz adni…

Lukoviczki Réka és Krausz Csilla. Fotó: Völgyes Valéria

K. Cs: Valószínűleg nem véletlen, hogy a balesetem kapcsán bennem is egy lökéshez kapcsolódó kép jelent meg… Szerintem a baleset olyan, mint amikor gyönyörködsz egy szép épületben, és valaki meglök, például neked megy egy biciklis. Mérgelődsz kicsit, mert magadtól nem léptél volna odébb, de amikor erre rákényszerülsz, akkor észreveszed, hogy onnan, ahova a lökés következtében kerültél, még szebb a kilátás. Elveszíted ugyan a helyed, ahonnan ellöktek, és ahogy Anikó is mondta, oda már nem mehetsz vissza, de aztán ahogy felemeled a fejed, rájössz, hogy onnan, ahova kerültél, sokkal jobban látni. És erről a pontról lefelé, a keserűség irányába, és fölfelé, a fejlődés irányába is el lehet indulni – csak fel kell emelni a fejünket.

Mi a víziótok? Hogy látjátok, mondjuk 5 év múlva a Traumaambulanciát?

K. Cs.: Az a hitem, hogy egy baleset után az egészség az két félből áll, van a testi biztonság, a fizikai felépülés, és van a lelki.
A baleset az egy nagyon erőteljes biztonságvesztés, ami olyan lelki folyamatokat indít el, amit muszáj helyretenni. Csak ezt követően beszélhetünk EGÉSZségről.

Ezért először egy, majd később több kórházi osztályon is szeretnénk elindítani egy olyan programot, ahol a balesetet átélt emberek információt kaphatnak arról, hogy mi történt velük – a testi sérüléseik mellett, milyen lelki folyamatok zajlanak le bennük. Szeretnénk, ha a balesetet átélt emberek lehetőséget kapnának arra, hogy csatlakozzanak egy olyan önsegítő csoporthoz, ahol szakember jelenléte mellett találkozhatnak és beszélgethetnek a sorstársaikkal. Ezen felül szeretnénk egy külső helyszínt, ami valójában maga a Traumaambulancia lenne. Itt egy holisztikus szemlélet mentén szerveződne a szakmai munka, és ez alapján ajánlanánk különböző, a trauma feldolgozását támogató modalitásokat azoknak, akik erre nyitottak.

Addig is, amíg nem nyit ki a Traumambulancia, hogyan lehet hozzátok kapcsolódni, hol lehet titeket megtalálni, hogy tud veletek kapcsolatba lépni az, aki úgy érzi, csatlakozna a sorstársközösségetekhez?

Egyrészt a már említett rendezvényeinken, amelyeket minden hónap utolsó péntekén szoktunk tartani. Emellett létrehoztunk a Facebookon egy csoportot, aminek baleseti sorstársközösség a neve, ide bárki, aki úgy érzi, hogy érintett, jelentkezhet tagnak. A Facebook oldalunkon megadott elérhetőségeken szintén kapcsolatba lehet velünk lépni – és arra biztatunk minden érintettet, hogy ezt bátran tegye is meg.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This