„Az önismereti munka nem hozza magával automatikusan azt, hogy megtalálod a párod” – Miskei Anikóval a társkeresésről beszélget(t)ünk

“Ha valaki foglalkozik önismerettel, az mindenképpen jó alap a társkereséshez, de nem egyenlő azzal. Attól, hogy megismerjük önmagunkat, nem biztos, hogy a párunkat is megismerjük. A két dolog bár összefügg, de más-más célja van, ebből következően teljesen különböző eszközök és stratégia szükséges hozzá” – vallja Miskei Anikó pszichológus, a Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélőjének vendége. 

Van egy webinárium-sorozatod, amelyben egy külön részt szenteltél annak, hogy hogyan válhat az önismeret csapdává a társkeresésben. Miért gondoltad úgy, hogy külön előadást kell szentelni ennek a témának?

Nagyon sokan fordulnak hozzám azzal, hogy szeretnének párt találni, és már mindenfélét megfejtettek magukkal kapcsolatban: jártak csoportba, meg terápiába, fejlesztették a nőiességüket tánccal, de továbbra sem találják a párjukat. Ilyenkor mindig elmondom, hogy az önismeret szuper dolog, de alapvetően önmagad, nem pedig a párválasztási érettséged fejlesztésében segít. Az önismerettel sokan úgy vannak, mint abban a bizonyos mondásban a szög és a kalapács – ha van egy kalapácsom és mindent szögnek nézek, akkor az majd mindenre jó lesz. De ez nem így van. 

Ez jogos felvetés, de valahol az is egy jogos és tiszteletreméltó igény egy párt kereső ember részéről, ha úgy szeretne belépni egy kapcsolatba, hogy foglalkozott a lelki sebeivel, például tudatosította magában, hogy a bizonytalan kötődési mintái hogyan hatnak a viselkedésére egy kapcsolatban.

Persze, az önismeretnek van rengeteg pozitív hozadéka, fontos felismerésekhez és megértéshez vezethet önmagunkkal kapcsolatban, segíthet abban, hogy ne kövessük el többször ugyanazokat a hibákat, ne ismételjük újra és újra az önsorsrontó köröket és bizonyos esetekben valóban szükséges előfeltétel – de ez még nem egyenlő az aktív párkereséssel, vagyis azzal, hogy időt és energiát fordítok arra, hogy ezen a problémán dolgozzak.

Gyakran találkozom – és azt kell, hogy mondjam, ez jellemzően nőkre igaz – olyanokkal, akik már rengeteg mindent megtudtak magunkról, oda-vissza ismerik a transzgenerációsan ható fájdalmaikat, kötődési mintázatukat, de arra a kérdésre, hogy hogyan szeretnének párt találni, nincs értelmezhető válaszuk. 

Szerinted ennek mi az oka?

Én a teljesítménykényszer számlájára írom: nagyon sokan azt nézik ebben a helyzetben, hogy hogyan lehetnének ők még jobbak, még megmunkáltabbak, mit kell megszerelni magukon, hogy készen álljanak. Aztán addig-addig tökéletesítik magukat, hogy végül már senki nem érhet fel hozzájuk: nemcsak önmaguk, de a potenciális partnerek számára is túlságosan magasra kerül a léc. 

Mondasz egy példát?

Értem ez alatt, hogy például szóba se állnak olyannal, aki nem foglalkozott önismerettel. Egyrészt, miért ne foglalkozhatna ezzel később, másrészt, attól, hogy valaki nem foglalkozott önismerettel, még lehet egy szerető társ, aki békében van magával úgy, ahogy van.

Ha mindig csak tökéletesítjük magunkat, miközben a tökéletesre várunk, ha mindig valamilyen feltételhez – még egy csoporthoz, még egy könyvhöz, még néhány kiló mínuszhoz, még néhány év terápiához – kötjük az ismerkedést, azzal társkeresés szempontjából ugyanúgy egy helyben toporgunk.

Ha párt akarunk találni, akkor a párválasztási képességünket érdemes fejleszteni.

Igen, csak az önismeret hiánya jellemzően nem ebben a formában nyilvánul meg. Sajnos ezekben az ismerkedős helyzetekben könnyen bele lehet botlani olyanokba, akik nem pont a békés és önazonos tulajdonságokkal felvértezve keresik a párjukat…

Ezért fontos, hogy legyenek sztenderdjeink. Én például minden kliensemmel a közös munka során készítek egy sztenderdlistát.

Ami…?

Ami azoknak a dolgoknak a listája, amiből nem vagyok hajlandó engedni. Ez hatalmas segítség lehet például akkor, amikor el kell dönteni, hogy szeretnék-e valakivel újból találkozni. Azt például már a randi előtt ki kell deríteni, hogy a másik valóban független-e. Olyannal pedig el sem megyek randizni, aki kapcsolatban vagy épp egy se vele- se nélküle kapcsolatban él. Ha tudom, hogy mit keresek, akkor könnyebb megtalálni. 

Szerinted mi a legnagyobb hiba, amit az emberek elkövetnek a társkeresés során?

Úgy látom, hogy nagyon sokan keresnek párt, és nagyon sok mindent változtatnak és tesznek azért, hogy találjanak valakit, kivéve a legfontosabbat: nem tesznek semmit azért, hogy fejlesszék a társkeresési képességeiket. Nap mint nap találkozom határozott, okos és intelligens nőkkel, akik egy űrközpontot is gond nélkül elirányítanának, de azzal, hogy egy reménybeli partner rájuk figyel, nem tudnak mit kezdeni. Nem tudnak mit kezdeni egy ismerkedős helyzettel, nem tudják, hogyan viselkedjenek, milyen kérdéseket érdemes feltenni. 

A legtöbben időt sem szeretnének szánni a társkeresésre, vagy legalábbis kevesebbet, mint amennyit kellene. Volt olyan kliensem, aki azt mondta, hogy heti egy napja van arra, hogy ezzel foglalkozzon – ami arra se biztos, hogy elég, ha egy kabátot szeretnénk venni, nemhogy arra, hogy megtaláljam életem párját.

Sokan élik meg azt, hogy a párkeresés olyan, mintha egy labirintusban bolyongnának. Fogalmuk sincs mikor jutnak zsákutcába és a kijutás tűnhet úgy, hogy csupán a szerencsén múlik. Pedig a társ megtalálásának nagyon konkrét lépései vannak.

Ez a csodavárós attitűd mennyire jellemző mostanában?

Azt látom, hogy nagyon. Volt egy 55 éves kliensem, akinek még soha nem volt normális párkapcsolata, és amikor kérdeztem, hogy hogyan ismerkedik, azt mondta, hogy ő nem ismerkedik, hanem vár. Arra vár, hogy majd eljön a pillanat, amikor megpillantják egymást a férfivel, akit neki szántak – mondjuk, a zöldségesnél, az almák fölött. Mondtam neki, hogy ez a stratégia nem működött az elmúlt 35 évben, lehet, hogy érdemes lenne nézőpontot váltani. Azt mondta nem hajlandó, ő ebben hisz. Szíve joga, és még az is lehet, hogy ez a pillanat eljön majd, de nagyobb eséllyel lenne így, ha aktívan tenne is érte.

A társkeresés olyan terep, ahol sokan ragaszkodnak az elképzeléseikhez és nem szeretnének változtatni vagy fejlődni. Ez is egy út, csak én azt tapasztalom, hogy nem feltétlenül célravezető.