Túlgondolt gyermeknevelés a 21. században – Avagy hogyan jussunk levegőhöz szülőként az információk áradatában?

Szerző: | 2020. 08. 28. |

Hogy én mennyire utálom az ovis tornát! – sóhajtotta legnagyobb gyermekem egy téli napon. Többet nem árult el a témáról, így lázas gondolkodásba kezdtem: mi lehet a baj? Talán csúfolták? Rosszat mondott rá valaki? Nem sikerült megcsinálni valamit? Nem hagytak nyugodni a kérdések. Faggattam minden tornanapon. A válasz sértődött orrhúzás, makacs némaság. Kezdtem megunni a titkolózást, végül határozottabb hanggal odafordultam a nagyfiamhoz: – Most akkor mi a baj az ovis tornával? Miért utálod? Mire ő szemrehányóan visszanézett és a válla fölött odavetette: – Hát, mert már iszonyúan szorít a tornacipőm! Őszintén érdekel: vajon, ha Freud ott lett volna, hangosabban röhög-e, mint én?

Fotó: itt.

A fenti eset egy szórakoztatóbb árnyalata a szülői túlaggódásnak, túlgondolásnak, de biztos vagyok benne: mindannyiunkkal megtörtént már egyszer-kétszer, hogy megkönnyebbülve nevettünk magunkon, a rágódásainkon, amelyeket anyaként, apaként végigéltünk. Hiszen miközben egy szerencsés generáció tagjai vagyunk, amelynek már számít(hat) a gyerek lelki világa, a legjobban informált szülők nemzedékét alkotjuk, akik számára rengeteg (sokszor túl sok) adat, tanács, elv akar irányt mutatni. A pszichológia a 19.-20. század fordulójától foglalkozik a gyermeki lét lélektanával, az 1950-es évektől pedig a lelki folyamatokat, emberi kapcsolatokat is részletesebben kezdte vizsgálni. Ekkorra lett ugyanis világos, hogy mind a társadalmi, mind az egyéni problémák hátterében gyakran a gyerekkor történései állnak.

„Az individualista emberképben az egyéni történet, a személyiség egyedi alakulása kapott hangsúlyt. Mára elfelejtettük, hogy nem is olyan régen kis felnőttként, vagy tudatlan lényként tekintettek a gyerekekre”− fogalmaz Víg Sára, gyermekpszichológus.

Miközben azonban hatalmas siker, hogy a gyermeki lélekkel való foglalkozás a hétköznapok részévé, attitűdjévé vált, kicsit át is estünk a ló túloldalára.

„A végtelen mennyiségű információ hajlamosít a túlgondolásra, túlzott szorongásra, elkényeztetésre, és összességében arra, hogy szinte ugyanolyan bizonytalanul lépkedjünk a gyereknevelésében, mintha nem tudnánk semmit”

– figyelmeztet a pszichológus.

Az önismeret az első lépés

Persze a szülőként felmerülő szorongást a személyiség is befolyásolja: aki alapvetően fogékony a rágódásra, annak még nagyobb stresszt jelenthet, ha túl sokat tud. „Aki szorongó, abból valószínűbben lesz túl féltő/óvó szülő, aki maximalista, az sokszor a gyerekéből is a legtöbbet próbálja majd kihozni, aki rendszerető, az a gyerekét is valamilyen szigorúbb rendszerben érzi majd biztonságban. És mindenki ehhez megfelelően fog szakirodalmat keresni, vagy kutatást végezni az interneten” – magyarázza Víg Sára.

Azonban nemcsak ennek okán fontos feltétele az önismeret a „felszabadultabb” szülőségnek. Hanem az egyéni múltunk miatt is lényeges.

„Azt hiszem, a túl sok információ legnagyobb csapdája, ha nem ismerjük fel a saját természetes mintázatunkat, amelybe bele tudjuk illeszteni az új ismeretet”

– fogalmaz szakértőnk. Ahogy mondja: a legjobb, ha ebből a szempontból is készülünk a szülőségre. „Tanácsos, ha átgondoljuk, minket hogyan neveltek, ettől milyenek lettünk, mit szeretnénk, mit tudunk továbbadni, vagy éppen kikerülni. Illetve sokat segít, ha  jó előre tudatosítjuk, hogy semelyik gyerekhez nincsen használati útmutató, hanem majd útközben kell megismerni a kisbabát, a kis, és aztán nagyobb gyerekünket. Folyamatosan felülvizsgálva magunkat, őt, a szabályokat, a nevelési elveket. Nem mondom, hogy könnyű, de kifizetődő” – fogalmaz Víg Sára.

Víg Sára gyermekpszichológussal a Kiheverő című Youtube-sorozatunkban is találkozhatsz

Egy térfélen játszani

A tájékozódás lehetőségének persze számos előnye létezik: megismerhetünk veszélyforrásokat, és hozzájuk kapcsolódó védekezési formákat, amelyek segítségével nagyobb biztonságban tudhatjuk a gyerekeinket (lásd: internet és szűrőprogramok). Emellett azonban sok ijesztő, megrázó dologgal találkozunk, amelyek tartós szorongást szülhetnek bennünk. Ezek tudatában pedig nem könnyű a megfelelő lazasággal kezelni bizonyos dolgokat.

„A világ egy nehezen kiismerhető hely, az információrobbanással rengeteg “felesleges” félelem is a nyakukba szakadt. Érdemes megállni és több szempontból megvizsgálni az adott félelmet, mielőtt ráijesztünk a gyerekünkre. Illetve inkább felvértezni kellene őket. A szülőnek is tájékozottnak, naprakésznek kell maradnia, bízni a gyerekben és partnerként (nem ellenőrként!) kísérni például a virtuális világban, ahelyett, hogy magára hagynák egy bonyolult, átláthatatlan univerzumban”

– hangsúlyozza szakértőnk.

Víg Sára hozzáteszi: az a gyerek, aki azt látja, hogy a szülője őt nagyon félti, vagy azonosul ezzel, és ő maga is nagyon félni fog, vagy ellene megy, és csak azért is veszélyes(nek hitt) helyzeteket keres majd. „A rossz hír: egyik esetben sem alakul ki eszköztára a helyesen mérlegelésnek. Ha a szabályokat közös megértés, megbeszélés szabja, akkor kerül mindenki egy térfélre a betartásukban.” Emellett a mai szülőgenerációnak fontos belátni: egyre több témában a kamasznak, vagy akár gyereknek van nagyobb tudása. „Próbáljunk egyensúlyt teremteni abban, hogy mi az, amit mi, felnőttek, szülők tanítunk meg nekik, amitől mi óvjuk meg őket, és mi az, amiben igyekszünk lépést tartani velük. Csak így lehet átjárás, bizalom a szülő-gyerek kapcsolatban” – tanácsolja a pszichológus.

Beszélgetés a kölcsönösség jegyében

Talán sokaknak ismerős helyzet, amikor a szándék megvan bennünk a kommunikációra, de a „mi történt?”, „hogy vagy?” kérdésekre, gyakran „semmi”, „jól” a válasz. „A kölcsönösség jegyében érdemes beszélgetést kezdeményezni. Ha én elmesélem, hogy a kollégámnak, milyen vicces lett az új hajszíne, vagy miért bosszant a munkahelyem mellett az építkezés zaja, akkor ő is eseményszámba fogja venni az osztály apró-cseprő történéseit, majd esetleg el is mondja” – véli szakértőnk. Hozzáteszi: fel lehet dobni a  kérdezősködést, ha konkrét, célzottabb kérdéseket teszünk fel. Például: “Min nevettél ma a legnagyobbat?”, ” Volt ma valami, amin bosszankodtál, vagy amin elszomorodtál?”, “Kivel beszélgettél ma jót, és miről (ha szabad tudnom)?”

Amikor pedig a szülő úgy érzi: bizonytalan és túl sok kérdése van, amire egyedül nem talál választ, érdemes szakemberhez fordulnia. „Szerencsére egyre több óvódában, iskolában van pszichológus, de sok pedagógus is tud jó tanácsokat, megnyugtató válaszokat adni. Azt látom, hogy néha elég egy beszélgetés, ahol vissza lehet billenni valamilyen egyensúlyi állapotba”. Víg Sára szerint emellett a szülői közösségek is erős támogatást adhatnak. Hiszen mint minden kérdésben, ebben az esetben is már önmagában segít a sorsközösség megléte: tehát az az érzés, hogy nem vagyok egyedül. Ki tudja? Talán más is aggódott feleslegesen egy kinőtt tornacipő miatt.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This