„Ezt nem biztos, hogy tudni akartam…” – A túlzott önfeltárás pszichológiája

Biztosan sokaknak ismerős a következő helyzet: épp hogy megismerkedtünk valakivel, aki szinte pár perc után olyan bizalmasan avat be élete legintimebb pillanataiba, hogy az már-már kínos. A túlzott önfeltárás hatására elkezdhet villogni belső vészjelzőnk – túl közvetlen, túl gyors, túl részletes – egyszerűen: túl sok.

Az önfeltárás, azaz saját élményeink, érzéseink őszinte megosztása alapjában szükséges egy mély és harmonikus kapcsolat kialakításához – ahogy egyre jobban beengedjük a másikat belső világunkba, úgy egyre közelebb érezhetjük magunkat hozzá, egyre inkább erősödhet a közöttünk levő kötelék. Ha meg tudunk nyílni a másik felé, és meg tudjuk neki mutatni személyiségünk azon részét, amely esendő és sérülékeny, el tudunk mesélni neki olyan mozzanatokat életünkből, amelyek számunkra kínosak, nehezek, fájdalmasak vagy szégyenteljesek, azáltal jöhet lére az igazi kapcsolódás, a megértés és a bizalom.

Elárasztva és leforrázva

„Kimondok minden mondhatót (a fecsegésben annyi báj van)” – a költővel, vagyis Varró Danival alapvetően mélyen egyet tudunk érteni, azonban azt hozzátennénk, hogy nem minden esetben szükséges és előnyös kimondani mindent, ami éppen bennünk van.

Sokat számít az, hogy kivel, mit, mikor, milyen módon és mértékben osztunk meg: ha idegeneket, kevésbé közeli ismerősöket árasztunk el túl személyes információkkal, akkor az inkább riasztónak és visszatetszőnek hathat, mint bájosnak. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem árulhatunk el semmit, ami egy kicsit is személyes, csak nem feltétlenül szükséges bemutatnunk azt a maga mélységében, minden részletével együtt.

Nem mindegy, hogy egy számomra szimpatikus, egy órával ezelőtt bemutatott személynek elmondom-e például, hogy a múlt héten kezdtem pszichológushoz járni pár elakadásom miatt, vagy rázúdítom hangulati zavarom egész történetét, küzdelmeit és mélypontjait, ehhez kapcsolva és hosszan ecsetelve a családon belüli traumáimat és nehéz gyermekkoromat.

Olykor mindannyiunkkal előfordulhat az, hogy zavarunkban a kelleténél többet mondunk, véletlenül kicsúszhatnak a szánkon olyan dolgok, amelyeket eredetileg nem is akartunk megosztani, és ha lehetne, szívnánk is vissza azonnal. Ilyenkor leforrázva állhatunk a másik előtt, szégyent, kiszolgáltatottságot és félelmet érezhetünk azzal kapcsolatban, hogy a másik mit gondolhat rólunk, vajon mit kezd a kiadott információval. A túlzott önfeltárás tehát nem csak a környezetnek, hanem a magát túlságosan felfedő személynek is kellemetlen és megterhelő lehet. Kifejezetten problémává akkor válhat, ha gyakran, akaratunk ellenére történik meg, vagy ha nem is észleljük, hogy bármi gond lenne azzal, hogy elárasztjuk a másikat olyan részletekkel, amelyekhez lényegében nincs köze, és amelyeket nem is akar hallani.

Sérülékenység vagy kitárulkozás?

Egyik kedvenc szerzőnk, Brené Brown – aki saját bevallása szerint egy időben maga is gyakran esett a túlzott önfeltárás, vagy ahogy ő fogalmaz, a kitárulkozás csapdájába – egyértelműen elkülöníti a kitárulkozást az általa leírt sérülékenységtől, amellyel már korábbi cikkünkben foglalkoztunk. Mi is a kettő között a különbség? Sérülékenységünk felvállalása esetén „a megfelelő keretek, meghúzott határok között olyan emberekkel osztjuk meg a legmélyebb érzéseinket, akikkel már megalapoztunk egy kapcsolatot, s amiről tudjuk, hogy elbírja a mondanivalónk súlyát.” Ilyenkor tehát kialakult már egy olyan mértékű bizalom, hogy biztonsággal oda tudjuk helyezni a másikhoz féltett titkainkat és nehéz érzéseinket, mert érezzük, hogy elbírja, értékeli és megbecsüli azokat – és tudjuk azt is, hogy ez kölcsönös.

Az önfeltárás finom és érzékeny folyamat, amelynek során a másik és saját igényeinket is figyelembe vesszük és hangoljuk egymáshoz. Olyan, mint egy keringő, amelynek szabályait és lépéseit mi magunk találjuk ki menet közben: figyelem, hogy a másik hova szeretne lépni, milyen tempóban folytatná, szeretne-e közeledni, vagy inkább tartaná a távolságot – és közben figyelem magamban is, hogy én mit szeretnék, mi legyen a következő lépésem, mennyire érzem az összhangot, megfelel-e nekem a partner által diktált ritmus és tempó.

Nos, a túlzott önfeltárás ehhez képest inkább arra hasonlít, amikor a másikat úgy próbáljuk a táncparkettre vonszolni, hogy nem is mondott igent a felkérésünkre.

„Megosztom veled, aztán meglátjuk, maradsz-e”

Brown szerint kitárulkozás esetén szinte elvakítjuk sebezhetőségünkkel a másikat, akire bénító hatással lehet ez a fajta reflektorfény. A túlzottan önfeltáró személy szeretné kikerülni a kapcsolat kialakulásának bizonytalanságait, inkább előrepörgetné ezt a folyamatot – ezért ajtóstul ront a házba, és egyből a közepén kezdené. A személyes információk feltárásával szeretné lefegyverezni a másikat, bízva abban, hogy ha ilyen léptékű dolgokat elárul magáról, akkor ezzel egyből erős szövetséget köthetnek.

Vagy ahogy Brown írja le a kitárulkozó gondolatmenetét: „bár még csak két hete ismerlek, de ha ezt megosztom, akkor öribarik leszünk”. Ezzel azonban olyan mértékű figyelmet, megértést és empátiát vár el a másiktól, amire egyáltalán nem biztos, hogy az illető készen áll, hiszen lényegében még nem alakult ki közöttük az a stabil és mély kapcsolat, amely ezt lehetővé tenné.

A kitárulkozás lehet akár egy „barométer a kapcsolat toleranciaszintjének meghatározására”, amellyel az önfeltáró személy próbára teheti a másikat: „megosztom veled, aztán meglátjuk, maradsz-e”? Úgy vélheti ugyanis, ha megosztja legsötétebb titkait, és a másik nem fut el, akkor bizonyosságot szerezhet a feltétel nélküli elfogadásról – érezhetjük talán, hogy emögött végtelen bizonytalanság áll. A túlzott önfeltárás azon túl, hogy zavarbaejtő és kellemetlen tud lenni, valójában nagyon szomorú is, hiszen ilyenkor fegyverként használjuk azt, ami a cél lenne, ezzel egyre jobban eltávolítva magunkat attól, amire vágyunk. Az önmagát túlságosan feltáró személy ugyanis kapcsolódni szeretne, minden áron, kétségbeesetten vágyik a figyelemre, a törődésre és a megértésre. Közben épp a kitárulkozásával üldözi el az embereket, és azt tapasztalja, hogy egyre csak távolodnak tőle, vagy egyenesen el is kerülik, ami tovább növeli bizonytalanságát és kétségbeesését.

Az is lehet, hogy a túlzottan önfeltáró személyt nem is kifejezetten a kapcsolódás iránti vágy hajtja, hanem egyfajta érzelmi inkontinenciával küzd – annyira túltengenek benne a heves érzelmek, hogy nem bírja azokat magában tartani és feldolgozni, így mérlegelés és gátlások nélkül ráontja valakire. Igazából mindegy is, hogy kire, a lényeg az, hogy csökkenthesse belső feszültségét, amitől ő ugyan megkönnyebbülést élhet át, de a másik térde megrogyhat a rá helyezett érzelmi batyu súlyától. Ilyenkor a személyben nem is feltétlenül tudatosul az, hogy a másikat csak felhasználja saját érzelmi kielégüléséhez, hanem számára ez a természetes működésmód – azonnal, bárkivel, mindent, határok nélkül.

Hol végződöm én, és hol kezdődsz te?

A túlzott önfeltárásnál ugyanis nem is fizikai, hanem láthatatlan, lélektani határok átlépése történik. Ezek olyan, nem világosan definiálható választóvonalak, melyeket bár nehézkes volna konkrétan megfogalmazni, de mindenképpen érezzük, ha megsértik őket. Ezért lehet az, hogy ha egy túlzottan önfeltáró személy ránk borítja érzelmi szennyesét, ledermedünk, zavarba jövünk, és legszívesebben menekülnénk a helyzetből. A kapcsolaton belüli, kellően rugalmas határok segítségével tudjuk megvalósítani azt, hogy a „mi” mellett megőrizhessünk „engem” és „téged” is, hogy együtt legyünk, de mégsem kibogozhatatlanul összeolvadva, és nem is túl nagy falakkal. A túl merev határok ugyanis elzárkózást és távolságot teremtenek, az úgynevezett diffúz, azaz összemosódott határok pedig teljes káoszt és egybeolvadást okozhatnak.

Azt, hogy ezek a határok kinél hol helyezkednek el, mennyire rugalmasak vagy merevek, alapvetően az elsődleges szocializációs közegünkben, vagyis a családunkban tanuljuk meg. Noha ezek a minták nem kitörölhetetlenek, mindenesetre erőteljesen befolyásolhatnak minket, és akaratunkon kívül valósíthatjuk meg őket újra és újra kapcsolatainkban, ha nem tudatosítjuk elsajátított működési sémáinkat. Ha családunkon belül a fizikai és az érzelmi határok nyitottak és túlságosan átjárhatóak voltak, akkor nem biztos, hogy megtanultam azt, hol végződöm én, és hol kezdődhetsz te, meddig mehetek el, mi az, ami még belefér, megengedett és szabad, azaz hogy hol vannak a határaim nekem, és hol lehetnek a tiéid.

A határtartási nehézségekkel küzdők gyakran számolnak be arról, hogy gyermekként konkrétan is megvalósult az átjárhatóság problémája, például úgy, hogy nem voltak ajtók a szobák között, hanem egy egybeolvadt térben élt a család, így nem tanulhatták meg, milyen egy jól körülhatárolt, személyes térrel rendelkezni.

Bár az példaértékű, ha a családban őszintén és nyíltan tudunk kommunikálni egymással, sérült határokat jelezhet az, ha rögtön megosztunk egymással minden apró történést, így nem lehetnek titkaink, életünknek privát szegletei, saját belső világunk.

Különösen, ha a szülő olyan magánéleti problémákkal terheli a gyermekét, melyre nincs felkészülve – és amúgy nem is rá tartozna, hanem inkább a házastársára. Ugyanolyan határtartási problémát jelenthet, ha a szülő túlságosan beleszól a gyermek magánéletébe, vagy ha őt tekinti kiterjesztett énjének, és általa próbálja megélni saját meg nem valósított vágyait és álmait. Hosszan sorolhatnánk még, milyen módon léphet fel a családban határtalanság – azonban annak, hogy ki és miért lett túlzottan önfeltáró, számos oka és története lehet, melynek feltárásához mindenképp szakember segítségét javasoljuk.

Állj meg, gondold végig, mérlegelj!

A túlzott önfeltárás gyakran önkéntelenül történhet, szinte elsodorhat minket, éppen ezért a megelőzéséhez tudatosan figyelnünk kell magunkat, és mielőtt kinyitnánk a szánkat, érdemes tisztáznunk magunkban pár kérdést.  Például azt, hogy egészen pontosan mit is, és miért is szeretnénk megosztani a másikkal, mit szeretnék ezáltal elérni, mit várok tőle, és éppen hogyan is érzem magam. Ha éppen egy érzelmi káosz közepén vagyunk, zaklatottan és tele feszültséggel, különösen figyelnünk kell arra, kivel, mit és hogyan osztunk meg, és megfogalmazni magunknak azt, hogy mire lenne éppen szükségünk, és mi enyhíthetné hosszú távon nehéz érzéseinket.

Akár egy hozzád közelállóval, akár egy szakember segítségével elsajátíthatod azt, hogyan tudsz egészséges határokat kialakítani a kapcsolatokban, és fel tudod mérni, mi az, ami megosztható a másikkal, és mi az, ami már nem tartozik rá.  A sok információ, részlet, mozzanat és morzsa között elveszik a lényeg: te magad – pedig lehet, a másik valóban szeretne téged megismerni, és kapcsolódni hozzád, ha hagyod neki.

Forrás: Itt és itt, valamint Brené Brown: Bátraké a boldogság című könyve

Fotók: Freepik és itt.