A fővárosból egy kis faluba – Történetek döntésről és új életről

Élet egy kis faluban vagy a fővárosban? Nem kell igazságot tennünk, hogy melyik a jobb. Köztük is létezik még néhány árnyalat (nagyváros, kisváros): mi pedig sokfélék vagyunk, sokféle igénnyel. Ez a cikk sem azért született, hogy állást foglaljon egyik vagy másik mellett. Inkább amiatt, hogy megmutassa: akadnak, akiknek az életében elérkezik egy helyzet, amikor dönteni kell. Elinduljanak-e a nagyvárosból a faluba? És meséljen arról: mi történhet, ha igennel felelnek. Milyen előnyöket, hátrányokat látnak ők az új életükben? Hogyan élték meg a változást? Amikor szinte egyazon időben találkoztam ennek a három nőnek a történetével, úgy éreztem, írnom kell róluk együtt: hátha a tapasztalataik segítenek azoknak, akik éppen vívódnak. Talán könnyebb lesz számukra elhatározni: induljanak vagy maradjanak.

A nyüzsgő nagyváros után a vidéki létben megtalálni az otthont, annyira izgalmas téma, hogy egy másodperc alatt több film is beugrik ezzel kapcsolatban. Elég csak a Napsütötte Toscanára vagy a Bor, mámor, Provance-ra gondolni, de ha nagyon messze nézek a múltban a Miért éppen Alaszka? című sorozat is hasonló témát boncolgat (ha eszetekbe jut még valami, írjátok meg nekünk itt a Facebook-oldalunkon.) Az pedig, hogy végül hol találjuk meg a boldogságot, bizonyára személyiségtől, élethelyzettől, vagy a minket körülvevő emberek hatásától függ.

A legérdekesebb helyzet talán a két szélsőség között váltani, amely magyarországi viszonylatban Budapestet és egy kisebb falut jelent. A most következő három lány mindegyike a fővárosban nőtt fel, majd az életük úgy hozta: egy éles váltással valamelyik kis községben találták magukat. A cikkben megszólaló nők a kevés lélekszámú településeken megtalálták a számításukat: azonban nekik is voltak félelmeik, elvárásaik, kérdéseik. Ezeket osztják most meg veletek, kedves Olvasók.

Akit a szerelem vitt messzire

Dóriék igazi otthonra találtak

Dóri igazi pesti lányként nőtt fel, majd saját lakásában élt a fővárosban. Imádott munkahelye, szeretett családja és a szívének kedves baráti köre ide kötötte. Aztán, ha már a filmekről beszéltünk, az életében éppen az hozott 180 fokos fordulatot, ami a kedvenc mozijainkban szokott: a szerelem. „Harmincévesen ismerkedtem meg egy lánybúcsún a férjemmel, aki egri, de Veszprémben járt egyetemre, majd Veszprémtől 10 km-re fekvő 440 fős falucskában vett házat. Másfél évig éltünk távkapcsolatban, majd eldőlt: én költözöm le hozzá.  Igazából soha nem volt tervben, hogy vidékre menjek, főleg nem egy ilyen pici faluba. Öt kis utcácska az egész. Nagyon szorongtam, hogy fogom bírni” – mesél a kezdetekről.

Bevallása szerint a komfortérzetét eleinte az teremtette meg, hogy tanítóként rögtön talált állást, illetve volt autója és kéthetente fixen járt fel a szüleihez.

A többit nem volt nehéz megszeretni. „Egy nyugodt, csendes helyen élni jó. Kifejezetten kedvelem, hogy mindenki köszön, szinte mindenkit ismersz. Ha valaki elveszít valamit, mindig meglesz. Szuper a közbiztonság, nem mellesleg gyönyörű a fekvése. Sokat járunk le télen-nyáron a Balatonhoz” – fűzi hozzá Dóri. A kétgyermekes édesanya baráti köre a költözés után persze lazult, de szerencsére itt is alakult egy jól működő társaságuk.

Gyerekeik már ide születtek. Sebi 4 éves, Fruzsi 1,5.  Dóri számára őket felnevelni sokkal jobb itt, mint a fővárosban. Ahogy mondja: „A faluban a kicsik egész korán együtt fociznak, bringáznak, játszótereznek. Könnyebb is elengedni őket, mert mindenhol szem előtt vannak. A közösségi élet szuper. Ovi, suli, orvos és minden más a szomszéd községben, ami autóval 5 perc, vagy Veszprémben (15 perc) esetleg Balatonfüreden (20 perc). Budapesten volt, hogy kétszer ennyi idő alatt jutottam el valahova a dugóban ücsörögve. A szüleim és a segítségük, ami napi szinten hiányzik, de ezt is megoldjuk. Persze furcsa érzés, hogyha megyünk a fővárosba, a gyerekeimnek buli a villamos, a metró. Kuriózum számukra, ami nekem a gyerekkoromat jelentette.”

Lilla gyermekei élvezik a szabadságot

Aki a gyerekek miatt vágyódott el

Lilla fővárosi lányként minden nyarat a Balatonon vagy a vidéki rokonoknál töltött. A nagyszülei telkét pedig, ahol kötelező volt segíteni, egyenesen utálta. Persze felnőttként már fájt érte a szíve, amikor eladták. Mégis a gyermekei születése hozta el számára a valódi érzést: menni kell. „A párom eleve kisvárosban nőtt fel, de én is éreztem már az első babánk születése után, hogy a vidéket választanám. A második szülésemet követően már valósággal fojtogatott a város, nem éreztem élhetőnek, főleg egy olyan eleven gyerekkel, mint a fiam. A tömegtől rázott a hideg” – emlékszik vissza Lilla az érzésre, amely egyre nagyobb lendületet adott a váltáshoz.

Az elhatározás ellenére mégis az történt vele, amire egyáltalán nem számított. Egy olyan vidéken kötött ki, ahol soha nem akart. „A párom mindig azzal viccelődött, hogy Nógrád megyébe fogunk költözni, mert milyen szép hely. Én rendszerint mondtam, hogy soha: olyan messzire én nem megyek. Aztán pont a születésnapján megnéztük ezt a házat, amibe csak azért mentem bele, hogy lezárhassuk ezt a Nógrád megye-téveszmét. Másnap lefoglalóztuk” – idézi fel a sorsszerű találkozásukat az otthonukkal. És hogy mi győzte meg? „Tényleg gyönyörű a hely: csend van és nyugalom. Azóta sem csalódtam: jófej szomszédok, segítőkész falusiak és összetartó közösség. Nyilván itt sincs kolbászból a kerítés, de részemről a rózsaszín köd egy év után sem múlt el, pedig még a szülői munkaközösségnek is tagja lettem” – nevet.

A döntést megkönnyítette, hogy a munkájuk egyiküket sem köti helyhez. Ovi a faluban, iskola több is van a környéken és a közlekedés vállalható. De egyébként Lilla azt vallja: mindenért akkor kell aggódni, amikor már a küszöbön jár. És volt is min izgulniuk! „A házzal kapcsolatban ért pár kellemetlen meglepetés minket. Végül semmi olyan nem történt, amit ne lehetne orvosolni, vagy lehetőségként tekinteni rá.” Ahogy meséli: a gyerekek jól vették a váltást. A lányuk már itt tanult meg járni, neki ez a természetes közeg. A fiuk itt kezdte az ovit: sokat ad neki a szabadság, amelyet megtapasztal.

„Nincs tömeg, hangoskodhat, figyeli a csendben a Holdat, a csillagokat, traktort, állatokat lát. Nem kell ezt magyarázni…” – jelenti ki. Majd fanyar humorral hozzáteszi: „A temető is szép. Innen én már nem megyek sehova.”

Aki kiskorától álmodott róla

Anna Pest külvárosában nőtt fel, a szülei állatorvosok voltak, talán ez a kapocs a természethez, az élővilághoz, amely egészen pici korától megágyazott legbelül a vidék utáni vágynak. Meg persze a rengeteg utazás, amely kisiskolás korától a napjai részét képezte, és amelyet szívből utált. „Mindig a belvárosban jártam iskolába, sok időmet vette el a tömegközlekedés. A jó, neves iskolák pedig, bár a szellemi útravalójukért örökre hálás vagyok, valahogy a kiégés szélére sodortak, mire kezdtem az egyetemet. Bennem ezért született meg az elhatározás: a gyerekeim esetén kevésbé lesz fontos a neves intézmény. Persze a költözésnél azért engem is megnyugtatott, hogy a környéken van nagyváros és több iskola közül válogathatunk” – mondja az édesanya.

Anna és férje végül egy Börzsöny alatti kis falucskát választottak. Ide költöztek a férj 10 éves kislányával, akit édesanyjával váltásban nevelnek, a 3 éves közös gyermekükkel és a még pocakban lévő kistestvérrel. „A férjemnek lehetősége nyílt, hogy egy régi, nagyon kedves munkahelyére visszatérjen. A faluválasztásnál legfőbb szempont az volt, hogy maximum 40-50 kilométerre legyen a munkahelyétől. Anna, aki a szociális szférában dolgozik, maga is könnyen talált munkát a roma felzárkóztatás területén néhány községgel odébb. A kislánya pedig megkezdhette az óvodát a faluban, ahol bölcsőde is működik. „Állami oviba jár a lányom, és ha nem lennék elégedett, vihetném a környéken magánintézményekbe, de nincs rá szükség. A családias közeg, a természet közelsége mind hozzáad az itteni oktatás-neveléshez, sok a kulturális program, van egy közösségi ház, ahol mi például sokat kézműveskedünk” – osztja meg a tapasztalatait.

Ami igazán alkalmazkodást igényel, az egészségügyi ellátás, bár napi szinten ez sem rosszabb, mint a fővárosban. „A gyerekorvosnál sohasem kell várnom, nincs méteres sor, tumultus a háziorvosi rendelőben. De várandósan a 20 kilométerre lévő város kórházába járok vizsgálatokra, ami nem mindenben annyira felkészült, mint egyes pesti intézmények, ez tény.”

Anna úgy érzi: a környezettudatos életmód és az egyszerűbb gyermekkor megteremtése pedig, amelyekre jó érzéssel, lelkesen törekszik, itt könnyebben megvalósítható.

„Különösen nagy álmom volt a saját termés: egy felújított parasztházat vettünk meg nagy telekkel, így itt kitanulhatom a kertészkedést, növénytermesztést. Ami nincs, azt meg tudom vásárolni a piacon, vagy a helyi boltban. A tejes kocsi minden reggel hozza a friss tejterméket, a meleg nyárban a néhány megmaradt vályogfalunk igazi megváltás. Éppen olyan, ahogy képzeltem és vágytam. Ez pedig megér néhány kompromisszumot ” – fűzi hozzá.

(Anna második gyermeke azóta megszületett, szeretettel gratulálunk hozzá a szerkesztőség nevében!)