„Mióta készültök erre?” Kérdezem a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeket támogató Világszép Alapítvány budapesti központjának bejáratában Wirtz Ágnest, miközben elindulunk, hogy együtt körbejárjuk a március közepén megnyílt Létra Klubot és az emeleten működő Pendula Óvodát. „Én egész életemben” – hangzik a válasz, mire egy önkéntelen mozdulattal a diktafonomért nyúlok, és engedélyt kérek arra, hogy a beszélgetést ettől a ponttól rögzíthessem.

Bizony, vannak helyzetek, amikor az ember tudja, érzi, hogy minden egyes szónak súlya, ereje, valami egészen különleges fénye van. Ez a fény, ez az otthonosság árad a frissen festett falakból, és ez az a fény, ami Ágnes szavain keresztül beragyogja az egész komplexumot.

A Hűvösvölgyi úton található, és márciustól átadott épület régebben stúdióként funkcionált, de délutáni talkshow-k helyett ma már Világszép gyerekek „készülnek” – egy boldogabb, egy szebb, egy reménytelibb jövőre.

Mit jelent világszépnek lenni?

„Ez egy olyan közösség, ahol egy emberként hiszünk abban, hogy mindenki különleges és más. Azt keressük, hogy mit tudunk egymástól tanulni, hogyan tudunk egymáshoz kapcsolódni, közösen alkotni, élményeket megélni és együtt fejlődni” – magyarázza a „világszépség” lényegét az Alapítvány alapítója, kuratóriumának vezetője, aki először kilenc éve került kapcsolatba a gyermekvédelem rendszerével – ennyi ideje szerveznek ugyanis Paloznakon nyári táborokat gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeknek.

A Meseközpont, ahogy a balatoni-felvidéki helyszínt nevezik, azóta is működik, és évről évre sok nehéz sorsú fiatal számára kínál lehetőséget arra, hogy kikapcsolódjanak és „meglássák magukban a legszebb szépet” – fogalmaz Ágnes, utalva a Világszép Nádszál kisasszony című népmesére. Az Alapítvány neve is innen ered: „az egyik táborban a mese után megkérdeztük a gyerekektől, mi jelenti számukra a legszebb szépet? A válaszokra még mindig emlékszem és arra is, hogy ezután a csoport elnevezte magát Világszép csapatnak”.

Az ő példájukat követte a magánvagyonból elindított, és azóta jóval kiterjedtebb rendszerben működő Alapítvány is, melynek hitvallása sok szempontból eltér, vagy amolyan égigérő paszulyként kimagaslik a többi, hasonló profilú szervezet közül:

„Mélyen meg vagyunk győződve, hogy ez a világszép, a legszebb szép, ez minden emberben ott van, és arra vár, hogy felfedezd – legjobb esetben ezt magadtól is tudod, de néha nem árt, ha jön valaki, és tartja a tükröt, ami segít ebben a keresésben – ezek vagyunk mi. Elfogadó szeretetet és egyéni figyelmet adunk gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeknek, hogy megtapasztalhassák: a világ számukra is szép és lehetőségekkel teli”.

Folytatódó mese

Ágnesék a Paloznaki Meseközpont és a táborok sikerén felbuzdulva elkezdték keresni a lehetőségét annak, hogy miként tudnának intenzívebben, év közben is kapcsolódni a családjuktól külön élő, vagy azt elvesztett gyerekekhez.

A megoldáshoz megint csak a mese vezette őket, amikor is budapesti gyermekotthonokkal együttműködésben elkezdtek élőszavas meséléseket szervezni.

„Ezeknek az alkalmaknak azért van hatalmas ereje, mert a gyerekek itt azt érezhetik, hogy elfogadják, és szeretik őket, figyelnek rájuk – ez az ugyanis, ami a legjobban hiányzik, sokszor még a nevelő szülőnél élő gyerek életéből is: a teljes értékű figyelem és a feltétel nélküli elfogadás. Az, hogy valakire egy gyerekotthonban minőségi idő jusson, nagyon nagy ritkaság.

„Tanúskodom a napról, hogy ragyog”

De – ahogy az Ágnes szavaiból is kiderül – nem csak figyelemből van hiány a hazai gyermekotthonokban…

„Nagyon nehéz szakembert találni, túl kevesen vannak, örülnek, ha az alapellátás megoldott, vagyis, ha egyáltalán a gyerekfelügyeletre jut kapacitás az otthonokban. Ez persze általánosítás, mert mindeközben a gyermekvédelem egyszerre csoda is – csoda, hogy egyáltalán még működik és nem omlott teljesen össze, amire viszont minden oka meglenne. Ez azoknak az elszánt, elkötelezett »őrülteknek» köszönhető, akik ezt az ezer sebből vérző rendszert viszik a vállukon a gyerekekkel együtt” – mondja Ágnes, aki szerint nem az a megoldás, ha beállunk az anomáliákat szajkózók sorába.

„»Tanúskodom a napról, hogy ragyog» – nagyon szeretem ezt a Karinthy-idézetet, és mélyen hiszem, hogy ez az egy, amit tehetünk: jókedvet, életerőt viszünk oda, ahol nincs. És az a helyzet, hogy nem a gyerekben nincs életerő. Körülöttük nincs. Csak meg kéne nekik engedni, hogy megérezzék a sajátjukat. De ennek nem az a módja, hogy egy újabb lehúzó, kiábrándult és csalódott szereplőként jelenek meg a rendszerben. Ezt a látásmódot próbáljuk átadni az önkénteseknek is: ne azt nézd, hogy az XY néni, milyen csúnyán szólt a gyerekhez, vagy, hogy hogyan nézett ki az a fürdőszoba.

Naphosszat lehet sorolni azt a rengeteg rosszat és szörnyűséget, amin ezek a gyerekek keresztülmennek, de szerintem csak úgy érdemes élni, hogy közben tudatában vagyok annak, mi az, amin most változtatni tudok, és mi az, amin nem; mi az, amit magamnak és másnak is odaadhatok – és mi az, amit nem.

A mi dolgunk az, hogy észrevegyük ezeket a fénylő pontokat, felerősítsük és megmutassuk, ami ott van” – vallja Ágnes, akinek a szavaiból kiderül, hogy erre a fényre, a reményre azért is van óriási nagy szükség, mert a rendszerbe kerülő gyerekek múltja, és ebből következően a jövője is sötét képet fest…

„Rossz vagy, nem kellesz”

A gyermekotthonban élő, és oda jellemzően abúzus, bántalmazás, nélkülözés elől menekülő vagy menekített gyerekek újból és újból átélik annak a tragédiáját, hogy nincs rájuk szükség. Először a családjuknak nem kellenek, aztán az óvoda „ad túl rajtuk”, ahonnan aztán újabb óvoda következik, majd újabb iskola – és ez így megy egész életükben. Azt a mantrát cipelik magukkal, hogy „te rossz vagy, nem kellesz” – ezt tükröt tartja eléjük a társadalom, miközben nekik egy egészen másfajta tükörre lenne szükségük.

„Nincs, aki elmondaná nekik, hogy bennük is ott van az a bizonyos legszebb szép, aminek a felfedezéséhez időre, türelemre, és ami mindennél fontosabb, feltétel nélküli, szeretettel teli, nyitott és elfogadó légkörre van szükség. Ez az egyik legnagyobb kincs, amit adhatunk” – meséli – ezúttal nekünk – Wirtz Ágnes, aki maga is kiveszi a részét az önkéntes mesélők munkájából és „kékpólós” társaival együtt, hétről hétre ugyanabban az időpontban megjelenik az Alapítvánnyal együttműködő négy budapesti és egy miskolci gyermekotthon valamelyikében.

Ez a rendszeresség már önmagában sokat, egy biztos pontot jelent a gyermekotthonokban élő gyerekek és fiatalok folytonos változással és bizonytalanságokkal teli életében. És ezeken az alkalmakon – ha hiszi a kedves olvasó, ha nem – csodák történnek…

„Nem nekem kell megoldani, ha baj lesz”

„Amikor a gyerekek odaülnek körém, és kimondom azt, hogy „Hol, volt, hol nem volt…”, akkor kinyílik egy világ, ami egyszerre biztonságot és lehetőséget ad a gyerekeknek. Ettől a pillanattól ugyanis ő tudja, hogy ez a csaj itt most mondhat nekem bármekkora szörnyűségeket, mesélhet nekem királyokról, akik a kidobják a lányukat az otthonukból, vagy helyekről, ahol elveszik a nap, és a legsötétebb lyukában leszek a földnek, a vége biztosan jó lesz. Ezért én most nyugodtan hátradőlhetek, relaxálhatok, mert nem kell féljek, mert tudom a végén minden jóra fordul.

Ha semmi mást nem csinálok, csak ezt a 15-30-40 perc figyelmet és minőségi időt adom a gyereknek, és a lehetőségét annak, hogy átélhet a sajátjához nagyon hasonló sötétségeket, konfliktusokat, és aztán átélheti ezeknek a feloldását, ezzel együtt azt, hogy ez a sok rossz jóra fordul, az már rengeteget adhat neki. Ezek nagyon fontos varázseszközök, és tulajdonképpen ez a mesélőink feladata: kivonni, és elvarázsolni őket a legjobb értelemben, miközben rengeteg önbizalmat és erőt kapnak az által, hogy átélik ezt az utat, ami segít hinni abban, hogy ők is képesek a saját kihívásokkal teli útjukon végigmenni.

De a mese azért is csodálatos, mert lehetőséget teremt arra, hogy az „itt és most”-ban kapcsolódj a gyerekhez. Ezt pedig úgy tudod elérni, ha engeded, hogy gyerek legyen – ha erre kap lehetőséget, akkor ugyanúgy fog kacagni, örülni, játszani, mint bármelyik másik gyerek. Nem akarom egy percig sem eltitkolni, hogy tragikus a helyzet, de ennek ellenére a mi mindennapjainkban rengeteg öröm van. Ennek pedig az egyik titka szerintem az, hogy nem megmenteni akarjuk a gyerekeket, vagy egyenesbe hozni a sorsukat – ez túl nagy, és sajnos sokszor teljesen irreális cél lenne. Ehelyett inkább arra törekszünk, hogy a pillanatnak, és a gyerekekkel együtt tudjunk örülni” – mondja Ágnes, aki a Palóznaki Meseközpont és az önkéntes mesélések szervezése után is tovább álmodott, és kollégáival együtt elkezdett azon dolgozni, hogy az otthonosság érzését egy konkrét helyhez is tudják kötni a gyerekek.

Pendula óvoda – mert „A madarak nem járnak lépcsőn”

„Az elmúlt, közel 10 év egyik legnagyobb tanulsága, hogy a legtöbb, amit a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeknek adhatunk, az az inklúzió, vagyis ha megteremtjük a feltételeit annak, hogy együtt lehessenek, kapcsolódhassanak a családban élő kortársaikhoz” – magyarázza Ágnes, miközben helyiségről helyiségre, emeletről emeletre bejárjuk az Alapítvány Hűvösvölgyi úton található központját.

A csodálatos és modern komplexum földszintjén 2018 ősze óta működő Pendula Óvoda szervezeti besorolását tekintve egy magánóvoda, kevésbé hivatalosan fogalmazva pedig egy csoda.

„A madarak nem járnak lépcsőn” – olvasható az óvoda felé vezető lépcső mellett húzódó falon, utalva az intézmény működésének legfontosabb szempontjára – arra, hogy hiába ismerjük a fejlődés kijelölt irányait, annak igaziból annyiféle útja és módja van, ahány gyerek.

„Eredetileg egy csoporttal indultunk, volna, de akkora volt az érdeklődés, hogy rögtön kettővel kezdtünk, szeptembertől pedig tovább bővülünk. Az átlagosan 18 fős csoportokhoz – az Alapítvány támogatásának köszönhetően – 2-3 budapesti gyermekotthonban élő kisgyermek is csatlakozik. Ez lenne ugyanis az inklúzió lényege, hogy ők így együtt szocializálódnak és fejlődnek – együtt, de a saját ritmusukban, egy nyitott és befogadó közösségben.”

Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy a családban élő gyerekek „díszletként” szolgálják az otthonban élők fejlődését, sőt. Ahogy azt az óvoda népszerűsége is mutatja, a gyermekeiket ide írató szülők is örömmel osztoznak az Alapítvány értékeiben, a játék, a szeretet, a nyitottság, az empátia, az önbecsülés erejében és abban, hogy együtt lenni jó.

„Csodálatos módon ezek az értékek azokat a szülőket vonzották be, akik egyet gondolnak velünk” válaszolja a visszajelzéseket firtató kérdésemre Wirtz Ágnes, akitől megtudom: a csoportokba járó gyerekek – gyermekvédelmi gondoskodásban élők, és családban élők egyaránt – számíthatnak az óvoda mindennapjaiba integrált „Bárányfelhő” fejlesztő csapat szakembereire. A képzett szakemberek így együtt, közösen és holisztikusan gondolkodnak a gyerekekről, akiket – ha felmerül valamilyen probléma – nem kell egy másik helyre elcitálni és ott „megszerelni”, hanem kiváló szakemberek – pszichológus, mozgásterapeuta, fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus és logopédus – helyben és közösen, ez által még hatékonyabban tudnak segíteni.

Bennük a létra

Ez a szakmaiság és az abból következő biztonság fontos bástyája az óvoda és az azt üzemeltető Világszép Alapítvány működésének is.

„Elsősorban biztonságot kell adnunk a gyerekeknek – vállvetve azokkal a nagyszerű szakemberekkel, akik tudnak hozzájuk kapcsolódni. Abban hiszünk, hogy aki biztonságban, szeretetben, elfogadásban van, az tud nyitott és önbecsüléssel teli, boldog ember lenni, az tud kapcsolódni önmagához, és aztán a többiekhez is. Biztonság nélkül nem lehet fejlődni, nem lehet szeretni, nem lehet semmit csinálni.

Éppen ezért egy módszert sem szeretnénk a zászlónkra tűzni, mintha az lenne a feladatunk, hogy ennek a hatékonyságát bizonyítsuk. A világ legjobb módszertana sem ér semmit, ha nem tudom elmondani neki, hogy te értékes vagy.

Az egyetlen módszer, amiben hiszek, és ami minden gyereknél működik, az a szeretet. És ez nem diplomától függ, hanem attól, hogy te, mint ember képes vagy-e arra, hogy ezt a tudást átadd kivétel nélkül minden gyereknek”

– osztja meg velünk hitvallását Ágnes, miközben emeletről emeletre, helyiségről helyiségre járjuk körbe a Létra Klubot, amelyet az óvoda tapasztalatai és az Alapítvány tíz éves működésének értékei mentén, munkatársával közösen álmodott meg és hívott életre, talán mondanunk sem kell, az inklúzió jegyében.

A csodálatosan felújított komplexumban szervezett programokat kicsik és nagyok, családban élők és gyermekotthonban élők egyaránt látogathatják – és látogatják is: a Létra Klubban, gyakorlatilag bárki számára elérhető programokat a családok felé is meghirdették, így csoportonként 14-16 gyerekhez 2-3 gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatal tud kapcsolódni – így tudnak ők együtt lenni.

Van itt kórus, gyerekjóga, művészettörténeti foglalkozás, fair play foci, drámapedagógia és improvizáció, de a történetmesélés és a formatervezés is helyet kapott a Klub minden szempontból színes repertoárjában.

Nyitott, befogadó közeg

„Aki ide bejön, azt éli meg, hogy ez egy befogadó, nyitott környezet, egy olyan közösség, aminek aktív tagja lehetsz, ahol a sokszínűség értéket jelent” – mondja Ágnes, aki ragyogó arccal vezet át a kézzel festett csempékkel kirakott tankonyhán, ahol apró kis sodrófák, tányérok és fazekak várják az otthon melegét megidéző közös főzéseket – amelyekhez egyszerre 12 gyermek is csatlakozhat. A konyha után további helyiségek, köztük barátságos közösségi tér, csoportszobák és egy terápiás szoba található, ahol az itt teljes állásban dolgozó pszichológus szakember beszélget a gyerekekkel.

Az alsó szinten pedig egy 120 fő befogadására alkalmas színház- és tornaterem  található, ahol a kulturális programok, például filmvetítések mellett sportolásra is van lehetőség.

A Létra Klub koncepcióját – amely a központ értékei mentén meghatározott szakmai munkát is magába foglalja – egy szakemberekből álló team segítségével dolgozták ki. A Klub, és azzal együtt az Alapítvány munkáját ugyanis – a már említett 23 állandó munkatárs mellett – zeneterapeuta, drámapedagógus, 13 mentor, 30 megbízott munkatárs és több mint 40 önkéntes mesélő segíti.

„Ott legyél, amikor szükség van rád”

Ezt már a fölső szinten található irodába érve tudom meg, ahol az Alapítvány munkatársai a működéshez nélkülözhetetlen adminisztrációs feladatokat végzik – barátságos légkörben, de kérlelhetetlen professzionalizmussal.

„Bármit is csinálunk, mindig nagyon ügyelünk rá, hogy minden tevékenységünk a gyerekek köré épüljön és az ő igényeikhez igazodjunk. Ez egy nagyon izgalmas folyamat, mert nem mindig könnyű megtalálni az egyensúlyt abban, hogy tudjunk rendszerben működni, ugyanakkor figyeljünk arra is, hogy ebben a rendszerben ne vesszen el a gyerek, mindig ott legyél, amikor szükség van rád”.

Arra, hogy a gyerekek nem vesznek el, az üvegfalakkal elválasztott irodából a másik helyiségbe tekintve, a saját szememmel is meggyőződhetek: a középre tolt asztaloknál dolgozó munkatársak mellett két 13 év körüli fiú gitározgat. „Olyan jó, hogy nálunk lógnak és nem az utcán” – mondja mosolyogva Ágnes, mintha csak olvasna a gondolataimban, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az „adminisztratív térben” az érintettek is jelen vannak. De mielőtt elkalandoznék egy olyan fantáziavilágba, ahol ez nem csak a Világszép Alapítvány falain belül történik így, Ágnes szavai visszarántanak a valóságba.

A legelső, paloznaki nyári tábor résztvevője, egy gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtt lány éppen a hétvégén költözik.  Kilenc éve ismerem, a gyerekeink közül ő az első, akinek összejött az albérlet. Az egyik kolléga segít majd neki átpakolni” – mutat az említett kolléga feladatait sorjázó post-it-ek felé Ágnes, akinek – amennyiben ez lehetséges, még ragyogóbb a mosolya. Ezt szóvá is teszem, amire pedig természetesen van egy még ragyogóbb válasza.

„Sokan kérdezik tőlem, hogy vagyok képes ennyi szomorú, nehéz sors mellett ilyen jókedvű lenni. Erre azt szoktam mondani, hogy a legszebb szép a sötétben világít a legjobban. És éppen ez a kontraszt teszi az egészet annyira csodálatossá: ha belépsz egy gyermekotthonba, ezzel együtt ebbe a sokszor valóban reménytelen és kilátástalan rendszerbe, akkor ott tényleg azt érezheted, hogy a legsötétebb lyukában vagy a Földnek – és akkor, ott, amikor hozzád szól egy gyerek, elneveti magát és elindul feléd, az úgy világít abban a sötétségben, mint a Naptól kapott hajszál a királyfi fején”.

A Világszép Alapítvány nap mint nap azon dolgozik, hogy a velük kapcsolatban álló gyerekek köré minél sűrűbbre szőjék a lehetőségek hálóját. „Ezt szeretnénk egyre sűrűbbre szőni, és nem egyre több gyerek köré, hanem azok köré, akikkel már 5-7-9 éve kapcsolatban vagyunk – mi nekik szeretnénk a legtöbbet adni. Nem az az elv, hogy „te már kaptál valamit, adunk másnak. Egy gyerek egy egész világ. Lehet, hogy e köré a világ köré egy egész falu kell, hogy felnevelje – ha ezt meg tudjuk adni, akkor talán van esélye arra, hogy egy lehetőségekkel teli, boldog életet éljen. És akkor talán elhiszi, hogy a világ neki is szép. Ez a mi a feladatunk, és ez az a tudás, ami nekik a legjobban hiányzik –  hogy elhiggyék, a világ szép, neked is szép, és ez az egész világszép ott van benned, és te világszép vagy”.

A Világszép Alapítványról bővebben itt olvashatsz, a Létra Klub programjait itt, a Pendula Óvodával kapcsolatos további információkat pedig itt olvashatod.

 A Pszichoforyou tavaly indult sorozatában hónapról hónapra bemutatunk a lelki egészség tematikájához közvetve vagy közvetlenül kapcsolódó civil szervezeteket, lehetőséget biztosítva, hogy a tevékenységükről minél többen értesüljenek. Ebben a hónapban a Világszép Alapítványról olvashattatok nálunk.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest