„Miért akarunk mindenképpen felnézni valakire, ahelyett, hogy észrevennénk egymást?” – A Viszontlátásra odafönt című filmet ajánljuk

Szerző: | 2018. 03. 22. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 7 perc

Amikor először a figyelmembe ajánlották Pierre Lemaitre, Viszontlátásra odafönt című, Goncourt-díjas, (Magyarországon a Park Könyvkiadó gondozásában megjelent) regényét, és az az alapján készült filmadaptációt, az első gondolatom az volt, hogy „hááát, lehet, hogy azért vannak annál fontosabb dolgok, mint a Nagy Háború veszteségein merengeni”.

Aztán, ahogy egyre inkább a könyv, és a nem mellesleg a lenyűgöző és „grandiózus vizualitással” vászonra vitt, César-díjas film hatása alá kerültem, arra kellett rájönnöm, hogy kevés dolog van, ami az abban megjelenő témáknál aktuálisabb.

A történet egy nagyon különleges helyzetből, a Nagy Háború „békaperspektívájából” indul. Azokból az időkből, amikor Párizs utcáin a győzedelmes francia csapatok hősi halottainak árnyékában élőhalott emberi roncsként botorkáltak a harctéren megsebesült katonák, akik az őket ért fizikai és lelki megpróbáltatásokból képtelenek voltak felocsúdni és visszatérni a régi életükhöz.

„Albert tudta, hogy az ember mindent kibír, de eltöltötte az érzés, hogy amióta megnyerte a háborút, mindennap újra meg újra elveszíti.”

A film talán kevésbé, de a könyv annál érzékletesebben mutatja be, milyen reménytelen és fájdalmas az a közöny, amivel egy traumát elszenvedett embernek szembesülnie kell: amikor már a környezet, a társadalom régen túllépett a történteken, az érintett szörnyű kínokon megy keresztül. (Ez a probléma a háborúk után milliókat érintett és érint most is. Nem véletlen, hogy a PTSD, vagyis a poszttraumás stressz-zavar jelensége is a világégések után került újból és újból a tudomány képviselőinek fókuszába.)

„…hiába érvelt az agy, a test nem osztotta a véleményét, továbbra is remegett. Irracionális volt Albert félelme, észokokkal nem lehetett oszlatni. Teltek-múltak az órák, sötétedett, és ahogy sűrűsödött a homály, kihunyt az értelem pislákoló fénye is, a sötétségből előbújtak a rettegés szellemalakjai.” – olvasható az érzékletes leírás a film alapjául szolgáló regényben.

Amikor minden „leírhatatlanul kisszerűvé válik”

Ez az egész életüket átjáró, mérhetetlen félelem és fájdalom, – ami ráadásul egy teljesen értelmetlen harc és háború következménye volt – a sok át- és megélt kín, és az azzal keveredő fojtogató közöny, ami a fél arcát elveszítő Édouardot és a harctéren történtek következményeként barátjául szegődő Albertet a tisztességtelenség felé lökdösi.

Egyszer csak elérnek egy ponthoz, amikor minden, de tényleg minden „leírhatatlanul kisszerűvé válik”, amikor már komoly kétségeik vannak azzal kapcsolatban, hogy „ilyen mélyről, fel lehet-e kapaszkodni”. A kilátástalanságnak az a pontja ez, amikor azt mondja az ember, hogy most már minden mindegy, hogy ennél lejjebb már nincsen semmi.

„A szűkölködés rosszabb mint a nyomor, mert a nincstelenségben meg lehet őrizni a méltóságot, de a nélkülözés eltorzítja a jellemet, kicsinyességhez, irigységhez vezet, lealacsonyít, mert az ember nem tud megharcolni vele, a nélkülözést nem lehet büszkén viselni, mint a nyomort.”

A két egykori közkatona ezen a ponton ördögi tervet eszel ki: extravagáns emlékművek ígéretével csalnak ki pénzt a halál vámszedőiből, a háborún meggazdagodottaktól, az államtól, és ártatlan gyászolókból is, hogy aztán a megbízási díjjal lelépjenek.

Ez egy tisztességtelen lépés egy olyan világban, amelyben az erkölcsi győzelem fogalma teljesen kiüresedett. Annyira kiábrándulnak, hogy egy ponton a tettükkel megfogalmaznak egy nagyon kemény állítást: itt és most, ebben a világban nem lehet tisztességesen boldogulni.

Mi az igazi dicsőség?

Nem vagyok benne biztos, hogy most – nem mellesleg kereken száz évvel az összesen 15 millió áldozatot követelő I. világháború után a jelenlegi társadalmak olyan nagyon sokat változtak ebben a kérdésben…

Az erkölcs és a tisztesség fogalmát egyre nehezebb és keservesebb dolog tartalommal megtölteni. Szemben a hatalommal és a dicsőséggel, ami, legyen a mögötte kongó tér bármilyen üres, mindig színpompásabb és harsogóbb a valóságnál. Igaz, sokszor merev, és hamis – de ha már picit is élethű, feltétel nélkül tapsikolunk neki.

De tényleg – és most mindenféle demagógia és álszent alakoskodás nélkül teszem fel nektek és magamnak is a kérdést – mi az igazi dicsőség? És mit tekintünk sikernek, vagy elismerésre méltónak? Úgy értem valójában? Az addig rendben van, hogy álszent arccal papolunk arról, hogy a siker valójában mi, hogy „azt nem pénzben vagy rangban mérik, és jaj, ugyan, nem az a fontos…”.

Jó kérdés…

Aztán amikor arra kerül a sor, akkor valahogy mindig – tisztelet a kivételnek – a szebbet, a nagyobbat, a csillogóbbat vesszük észre, és vezessen bármilyen mély vagy sötét helyre a tekintély vagy a siker gyökere, (adott esetben pszichopata személyiségvonásokhoz) meghajolunk előtte, sőt, hajbókolunk neki.

Miért van szükség bálványokra? Miért nem érjük be a valósággal? Miért akarunk mindenképpen felnézni valakire, ahelyett, hogy észrevennénk egymást? Miért van az, hogy aki nem tolakodik, csak szépen csendben, türelmesen kivárja a sorát, vagy teszi a dolgát, az valahogy nem domborodik ki olyan szépen, mint egy emlékmű mértani pontossággal kidolgozott szoborcsoportja?

Miért van az, hogy az erkölcs szürke és, mondjuk ki, büdös, miközben a kapzsiság vonzó és illatos? Miért kell, hogy meghaljon valaki ahhoz, hogy elkezdjük értékelni? Miért csak akkor vesszük észre egymást, amikor eltűnik a másik? Miért van szükség maszkokra ahhoz, hogy önmagunk tudjunk lenni? Miért kellenek hazugságok ahhoz, hogy ki merjük mondani az igazságot?

Ezek a kérdések zakatolnak benne a moziból hazafelé menet. És az a gondolat, hogy sok minden változott az elmúlt száz évben, de vannak dolgok, amelyek jottányit sem…

A Viszontlátásra odafönt című filmet sok más igényes film mellett megtalálod a Cinego oldalán, ahol kedvedre válogathatsz a hazai művészmozik kínálatából.  

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This