Bevallom, sajnos nem tartozom a zeneileg képzett emberek közé, zongoraóra helyett én annak idején inkább kosarazni jártam – tizenvalahány évesen ebben a csapatjátékban találtam meg flow-t, aminek az ára sok-sok edzés, és a meccsekkel töltött hétvége volt. Most, amikor már csak halványan dereng az emlékeimben a pécsi sportiskola tornatermének kopott parkettája (és nagyjából beláthatatlan távolságra került tőlem és a fizikai korlátaimtól az a mennyiségű terhelés, amit akkor az imádott sportág gyakorlása jelentett), egy picit azért sajnálom, hogy így alakult…
Az agyfényesítő zene
Ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a Facebook görgetése közben belefutottam ebbe a videóba, amely lépésről lépésre elmagyarázza, hogy a hangszeren játszó, és azon rendszeresen gyakorló emberek agya miért olyan „fényes”.
A kedves kis animáció szerint „valódi tűzijáték” megy végbe az agyunkban, amikor zenét hallgatunk (ez alatt azt értik a videó készítői, hogy ilyenkor több, egymástól független agyterület is aktivitást mutat – a szerk.), de a kutatók még ennél is nagyobb „csinnadrattát” figyeltek meg, amikor fMRI és PET vizsgálatok segítségével a hangszeren zenélő vizsgálati alanyok agyi tevékenységét monitorozták.
Amikor valaki hangszeren játszik, az olyan az agynak, mintha egy minden izmot megmozgató testedzésen venne részt. Ennek az az oka, hogy a zenélés, a hangszeren való játék szinte az összes agyi struktúrát összekapcsolja – különösen a vizuális, a hallási, és a motoros mozgásokért felelős agyi területeket.
Ez csak néhány példa a zenélés hozadékaira, hosszasan sorolhatnánk még ezeket a pozitívumokat, de talán még egy fokkal izgalmasabb vetülete a kérdéskörnek, hogy érzelmileg, a boldogságérzetünk szempontjából mit tud hozzátenni a zene az életünkhöz – függetlenül attól, hogy passzív befogadói oldalról, vagy a zenei élményt „kivitelező” zenészekről van szó.
És ami engem még inkább foglalkoztat: hogyan válhatunk felnőtt fejjel és zenei előképzettség nélkül a zenehallgatás élményét teljes szívvel át- és megélő, értő befogadóvá?
Vagy a kérdéshez máshonnan közelítve, egyúttal a bejegyzés első részében felvázolt problémához kicsit visszakanyarodva: vajon van-e esélyem arra, hogy zenei előképzettség nélkül megtaláljam ugyanazt a flow-élményt a zenében, amit pár évtizededdel ezelőtt a kosármeccsek jelentettek? És ha ez lehetséges, akkor mit kell tennem annak érdekében, hogy a zene az én életemben is egy téren és időn túli, a boldogságszintemet jelentősen megnövelő élménnyé változzon? Olyanná, amilyenről ebben a videóban a Flow-elmélet megalkotója, a magyar származású, és világszerte ismert pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály beszél.
Vannak bizonyos előfeltételei…
A válaszért – hogy, hogy nem – éppen Pécsre kellett utaznom, de a kopott parkettájú tornaterem helyett most a Kodály Központ felé vettem az irányt. Itt székel ugyanis a Pannon Filharmonikusok szimfonikus zenekara, amely a következő évad bérletsorozatának témájaként az energiaáramlást jelölte meg.
„A témaválasztással arra szerettük volna felhívni az emberek figyelmét, hogy a zenén keresztül a flow-élmény át- és megélhető, és
ha szeretnénk, tudunk tenni annak érdekében, hogy ezt a boldogságszintünket jelentősen megnövelő állapotot előidézzük.”
– válaszolta érdeklődésemre Graf Orsolya, a Pannon Filharmonikusok marketingvezetője, aki arra az elmélet kapcsán gyakran elsikkadó tényre is rámutatott, hogy egy zenemű befogadásnak és ezzel együtt a flow-élmény elérésének vannak bizonyos előfeltételei.
Nem csak érezni, hanem érteni és átélni a zenét
Ahhoz ugyanis, hogy egy adott aktivitásban megtaláljuk az áramló örömérzetet, vagyis a flow-t, annak összhangban kell lennie a képességeinkkel – ami ebben az esetben azt jelenti, hogy otthonosan mozgunk a zene világában, a zenét tudjuk értelmezni, és ezáltal teljesebben érezni is.
Legalábbis ez derül ki Stachó László, Hogyan nyerünk értelmet a zenéből? című tanulmányából, amelyben a szerző a zenepszichológia legújabb kutatásai nyomán a zene hallgatói értelmezésének hat szintjét különíti el. (A kötet a Zenepszichológia című tankönyvben jelent meg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Zeneművészeti Intézetének gondozásában. – a szerk.)
„A zene értelmezésének e hat szintje a gesztusok, a karakterek, a zenei formaszerkezet, a narratív és drámai szerkezet, valamint a pszichodinamikus szint és a kulturális szint.” – olvasható az értekezésben. Ezek a legősibb, tehát az agytörzsi reflexektől a zeneértés kognitív szintjén át az összetett, személyes emlékek, gondolati és érzelmi asszociációk mentén szerveződő pszichológiai mechanizmusokig vezető, komplex folyamatok. Ha ezeket a szinteket szép sorban megugorjuk, akkor egyre mélyebb összefüggéseiben, készségszinten fogjuk érteni a zenét – ami ugye a már említett flow- élmény át- és megélésének egyik alapvető feltétele.
„A zene mindenkire tud hatni”
És miként tudjuk elérni, hogy a hangversenyteremben feszengő laikusból az örömzene élményébe otthonosan belehuppanó, rutinos műértővé avanzsáljunk? Úgy, hogy sok zenét hallgatunk, és ezáltal engedjük, hogy az agyunk rátanuljon a zenére. Persze, a zene élvezetének egy bizonyos szintjéig el lehet jutni anélkül, hogy valaki túl messzire jutna a annak értelmezési szintjeiben:
„A zene akkor is hat rád, ha nem akarod. Erre jó példa az üzletekben, például divatáruházakban szóló háttérzene, amelyek kiválasztásán erre specializálódott, neuromarketing szakemberek dolgoznak. Nem vagyunk vele tisztában, de a lendületesen kiválasztott, új darabok megvásárlásával kapcsolatos döntéseinkben az is szerepet játszik, hogy milyen zene szól a háttérben” – mutatott rá Graf Orsolya.
A zene tehát mindenkire tud hatni, de ha fejlesztjük magunkat, akkor azzal elérhető közelségbe kerül a flow-élmény, amihez az ismerősség érzése nagyon sokat tud hozzátenni. Ebből pedig logikusan következik, hogy minél több zenét ismerünk, annál jobban növeljük az esélyünket arra, hogy ez megtörténik velünk.
De az ismerősség mellett az sem mindegy, hogy milyen minőségű zenét hallgatunk: ha ugyanis az előadók, a zenészek magas színvonalon és örömmel játszanak, az szintén növeli az esélyünket arra, hogy bekapcsolódjunk a produkció keretében létrejövő áramlásba, vagy, ahogy Baráti Kristóf, hegedűművész fogalmaz:
„A flow-élmény talán a legfontosabb érzés, ami egy zenemű előadása közben keletkezhet, mind az előadóban, mind a hallgatóságban. (…) Azt hiszem, egyetlen művészeti műfaj sem tud ennyire közvetlenül kapcsolatot teremteni emberek között, és talán ezért képes ennyire mágikus hatást gyakorolni az emberre.”
Nem lehet neki ellenállni
„A flow-élmény az valami olyan, aminek a körülményeit létre lehet hozni szándékosan, de nem lehet neki ellenállni.” – fogalmazott Graf Orsolya, aki szerint ebbe az áramlásba érettebb korban sem késő becsatlakozni, sőt. Ugyanakkor a kérdésben megkerülhetetlen a szülők felelőssége, hiszen rajtuk múlik, hogy a gyermekeik megismernek és elsajátítanak-e olyan művészeti, például zenei tudást, ami a későbbiekben lehetővé teszi, hogy az adott területen otthonosan mozgó befogadóként minél gyakrabban megtapasztalhassák ezt a felszabadító és a boldogságszintet növelő áramlásélményt.
„A flow-élmény mellett még egy nagyon fontos dolgot adunk a gyermekünknek akkor, amikor már kisebb korukban megismertetjük őket a zenével, vagy egy hangszerrel.
A kicsik ilyenkor egy eszközt is kapnak a kezükbe, ami a későbbiekben – például egy adott életszakasz lezárásakor elérkező krízisben, egy nagy szerelem végén, vagy egy veszteségélmény feldolgozásakor – nagy segítséget jelenthet számukra, azáltal, hogy a birtokukban van valami, amin keresztül ki tudják fejezni az érzéseiket.
Ha nem mutatjuk meg nekik, és nem adjuk a kezükbe ezeket az eszközöket, akkor megnehezítjük számukra, hogy akár az életük egy későbbi szakaszában felmerülő önkifejezés igénye esetén legyen módjuk is arra vagy az életben kikerülhetetlen, nehéz érzésekkel teli időszakokkal könnyebben megküzdjenek.” – tette hozzá Graf Orsolya.
Ha nem tetszett, ne ijedjünk meg!
Legyen szó érettebb korú, vagy a zenével még gyermekként ismerkedő befogadóról, egy tanácsot érdemes megfogadni: ha nem tetszett a koncert, ne ijedjünk meg! Menjünk vissza és próbáljuk újból! Ahogy a könyvek, vagy a filmek esetében sem nyeri el mindig mindegyik a tetszésünket, a zenével sincs ez másként. Érdemes ilyenkor adni a zenének, magunknak, és ezzel együtt a flow-élménynek még esélyt. Mert – ahogy Bogányi Gergely, zongoraművész fogalmaz – „…nagyon sok energiát igényel egy zenemű mélységeinek az átélése, ugyanakkor a szépsége rengeteg energiát is ad, így egyfajta lelki egyensúlyt teremt…”
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM