„Nincs még egy olyan döntés az ember életében, mint a szülővé válás” – Interjú Szél Dáviddal a gyermekvállalásról

Válaszlehetőségből talán kevés, kérdésből viszont annál több merülhet fel, ha azon gondolkodunk, szeretnénk-e gyermeket vállalni. Hogyan dönthetjük el, mikor jön el az ideje, egyáltalán azt, valóban nekünk való-e? Milyen külső tényezők befolyásolják, hogyan döntünk? Mi történik, ha mi szeretnénk, a partnerünk azonban nem, vagy éppen fordítva? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Szél Dávid tanácsadó szakpszichológussal.

Szél Dávid

„Régen ez nem volt kérdés, természetes volt, hogy mindenkinek van gyereke” – hallhatjuk sokszor, ha előkerül a gyerekvállalás témája. Másként van ez ma? Jobban átgondoljuk ezt a kérdést, tudatosan döntünk, vagy előfordul, hogy a környezetünk nyomására vágunk neki?

Akikkel én találkozom, általában tudatos döntést hoznak, de persze nehéz ebben a témában általánosan fogalmazni. Nagyon sok mindentől függ, azért dönt-e a valaki a gyermekvállalás mellett, mert megbeszélték, végiggondolták a partnerével, és mindketten úgy érzik, „ott tart” a kapcsolatuk, vagy inkább az motiválja, hogy a környezetében élőkkel szeretne lépést tartani.

Az igazán nagy problémát az jelenti, hogy ebben a kérdésben sokszor sem magukhoz, sem a partnerükhöz nem őszinték az emberek.

Mi lehet ennek az oka?

Van egy nagyon-nagyon erős társadalmi elvárás afelé, hogy egy párnak előbb-utóbb gyereket kell vállalnia. Vannak visszatérő kérdések, amik mind ezt közvetítik: „mikor jön már a baba?”, „minek kellett összeházasodni, ha nem jön a gyerek?” stb.

Ekkora társadalmi, szülői nyomás mellett pároknak nagyon nehéz ezektől az elvárásoktól függetlenül gondolkodni azon, mikor lehet a legjobb az időzítés kapcsolati, anyagi, egzisztenciális szempontból. Arról nem is beszélve, hogy bár egy férfi esetében is ketyeg a biológiai óra, de ennek egész más következményei vannak, mint ugyanennek a nők szempontjából.

Emiatt nehéz azt is kimondani, ha nem szeretnénk, vagy legalábbis még nem szeretnénk gyereket?

Rengeteg, a gyerekvállalással kapcsolatos szorongást nagyon nehéz szavakba önteni. Egy gyerek tényleg a legnagyobb elköteleződés, amit csak az ember vállalhat.

Ráadásul szinte lehetetlen pontosan felmérni, mivel jár a választásunk, hiszen nincs még egy olyan döntés az életünkben, ami hasonló horderővel bírna, mint a szülővé válás. Még egy – „papíron” életre szóló – házasságból is ki lehet lépni, a szülőségből viszont lehetetlen, legalábbis komoly morális és társadalmi, egyéni következmények nélkül biztosan nem.

A gyerekvállalásra nagyon nehéz úgy felkészülni, hogy tényleg teljes mértékben elkötelezettnek és felkészültnek érezd magad. Különösen ma, amikor sokan megélhetik az azzal járó szorongást, hogy életre szóló döntést kell hozniuk, miközben minden arról szól körülöttünk, hogy minden időleges. De a gyerekvállalás nem időleges.

Ez őrült módon nehéz ma, amikor már nem hivatást választunk, nem feltétlenül ott éljük le az életünket, ahol születtünk… Ráadásul, hogy egy nagyon jelenkori kérdést említsek, ami napjainkban számításba jöhet, ott van a túlnépesedés, a klímaválság fenyegetése.

Mennyire tudunk mindezektől, az elvárásoktól, különféle külső tényezőktől függetlenül arra figyelni, mi az, amit mi igazán szeretnénk?

Semennyire. Hogy ezzel a közhelyes fordulattal éljek, társas lények vagyunk, és semmiről sem gondolkodunk igazán a külvilágtól függetlenül. Minden döntésünket befolyásolják a családi minták, a szociokulturális közeg, amiben élünk, de még a film is, amit éppen megnéztünk. Illúzió lenne azt gondolni, hogy egyedül határozunk; különösen a gyermekvállalás kérdésében, hiszen ott (hacsak nem egyedül vág bele valaki) a legtöbbször egy párkapcsolaton belül születik meg a döntés.

Gondolom, olyan döntés ez, amit nem a bevásárlás és a mosogatás között érdemes megbeszélni… Hogyan fogjunk hozzá, ha szeretnénk erről beszélgetést kezdeményezni a partnerünkkel?

Arra mindenképp érdemes felkészülnünk, hogy ez biztosan nem csak egy beszélgetés lesz… A gyerekvállalás olyan téma, amivel kapcsolatban még az egyénen belül is folyamatosan változnak az álláspontok. Egy kapcsolaton belül pedig azzal is számolnunk kell, hogy lehet, hogy most jól vagyunk, és minden ideálisnak látszik, de elképzelhető, hogy ez kilenc hónap múlva már másképp lesz.

És ez még csak az az eset, ha egyből „összejön” – de az is hat a párkapcsolatra, ha nem így történik. Lehet, hogy lesz olyan fél, aki megkönnyebbül ettől, lesz, aki frusztrálttá válik; a lényeg, hogy a gyerekvállalás időszaka nem egy stagnáló állapot. Sőt, a terhesség hónapjai sem.

Ami szerintem fontos tudatosítani, az az, hogy a gyerekvállalásnak nincs tökéletes időpontja – mindig szólnak majd érvek mellette és ellene is. Olyan, hogy minden egyben van, nagyon kevésszer van, az meg pláne nagyon ritkán fordul elő, hogy mindkét embernél ugyanakkor jön el ez az időpont.

Én inkább kérdésekkel indulnék el: mennyire nyitott a párkapcsolat a bekövetkező változásokra, mennyire fogadják el a felek egymás bizonytalanságát, szorongását, kérdéseit? Mennyire fér bele az, ha az egyik az életének egész más pontján akar gyereket, mint a másik? Ki hol tart a karrierjében? Az érdemi párbeszédet az segítheti, ha nem kijelentések vannak, hanem kérdések.

A kérdések mellett kimondhatom például azt, hogy én harmincéves (vagy huszonnyolc vagy hamincöt éves) koromig mindenképp szeretnék gyereket?

Persze, ki lehet mondani, hogy én márpedig gyereket akarok, aztán lehet, hogy a másik is úgy gondolja, de lehet, hogy nem. „Oké” mondat lehet az is, hogy én harmincéves koromig mindenképpen szeretnék – de egy kapcsolatban nem biztos, hogy előremutató így fogalmazni, mert kissé kizárja a másikat.

Itt aztán már képbe jön egy másik nagyon fontos kérdés: az, hogy mennyi teret engedünk a másiknak ebben a döntésünkben, mennyire tekintünk rá partnerként, hogyan képzeljük el vele a későbbiekben ezt a folyamatot – és hogy mindez mennyire komfortos ez neki.

Sokszor a nyelvben is szépen visszaköszönnek az ezzel kapcsolatos attitűdjeink: azt mondjuk, szült nekem egy gyereket/csinált nekem egy gyereket és így tovább.

Persze nem mindenkinek van pszichés, érzelmi kapacitása, egyáltalán ideje vagy igénye, hogy ennyi mindent végigrágjon, de szerintem érdemes lehet végiggondolni, különösen olyan pár esetében, akik egymással és a gyerekkel is sok időt tudnak majd együtt tölteni.

Szemben a „klasszikus” felállással, amikor inkább a nőké a „főszerep”?

Ha előre látható, hogy az apa a munkája miatt kevesebb időt tölt majd a gyerekkel, azt is inkább este, hétvégén, akkor gyakran valójában a nő projektjévé válik a gyerekvállalás és a szülést követő évek – de az ezzel kapcsolatos kérdéseket is jó volna előre tisztázni. Ettől függetlenül a férfinak is ugyanúgy van beleszólása a döntésekbe, hiszen valószínűleg ő sem szabad választásából dolgozik annyit, hogy amiatt kevesebb idő jusson a gyerekére.

Magyarországon még erre a „klasszikus” felállásra épül például a GYES rendszere is, ami – nem csak szerintem, de mások szerint is – rettenetesen káros, hiszen nem pszichológiai megfontolások vannak mögötte, hanem egy régmúlt társadalom gazdaság- és társadalompolitikája. A mai világunkba már egyáltalán nem illeszkedik, és egyáltalán nem növeli a gyermekvállalási hajlandóságot, nem könnyíti meg a pároknak a döntést.

Ha másképp működne, szerinted többen vállalnának gyereket? Vagy legalábbis megkönnyítené a döntést?

Azt hiszem, igen. Ha rendszerszinten foglalkoznánk azzal, miért van Magyarországon ennyire távol egymástól férfi és nő, teret kaphatna az arról szóló párbeszéd, hogy hogyan működhet együtt két ember, akik szeretik egymást (és itt éppúgy lehetne szó hetero-, mint homoszexuális párkapcsolatokról), az rengeteget segíthetne. Ugyanígy az oktatási rendszerünk fejlesztése: ha láthatnánk, hogy a gyerekünk jó, jobb intézményekbe kerülhetne, jó, jobb egészségügyi ellátásban részesülhetne, kevesebb szmogot lélegezne be.

A csökkenő gyerekvállalási hajlandóság azonban nem kizárólag hazai probléma; nincs olyan EU-ország, amelyiknél 2-es vagy annál magasabb lenne a termékenységi ráta.  Nem is biztos, hogy az lenne az ideális cél, hogy mindenki 3-4 gyereket vállaljon – de ez persze már egy teljesen másik téma.

Az viszont biztos, hogy ha a nők nem gebednének bele az anyaságba és a fizetetlen láthatatlan munkába és érzelmi házimunkába, a férfiak pedig a fizetett munkába, ha egyenlőbben oszlanának el a terhek, többen döntenének a gyerekvállalás mellett.

Ha nem jelentene szinte mérhetetlen anyagi terhet a várandósság a vizsgálatokkal, a hálapénzzel; ha nem lenne akkora stigma az, ha a próbálkozás ellenére mégsem jön össze, ha a nők egy jóval rövidebb  GYES után visszatérhetnének a munkájukba, ha legalább harmadával csökkennének és átláthatóbbak lennének a terhességgel, szüléssel és az első évekkel kapcsolatos adminisztratív teendők, az kicsit tehermentesítené a döntést.

Mert most – ahogy korábban mondtad is – óriási horderejű választás ez egy ember életében.

Magyarországon a gyerekvállalás egy hatalmas dolog. Ott az ember élete megszakad, és maga az ember beleszakad – pedig ennek nem kellene feltétlenül így lennie. Más országokban jobban eloszlanak a terhek, és kicsit könnyedebben mennek a dolgok.

Magyarországon nagyon nehéz anyukának, szülőnek lenni, és nem csak a GYES miatt, hanem azért is, mert mindenki ítélkezik, mindenki jobban tudja nálad, neked mit kellene, és hogyan csinálnod. Senki sem szolidáris.

Miközben igazából senki nem segít.

Nem, csak mindenki jobban tudja. Azt, hogy neked mire van, mire lenne szükséged, a megértés felől megközelíteni, már nem olyan könnyű, és nem igazán megy. Megérteni, hogy a te rendszered, amit te valamiért másképp csinálsz, az ugyanúgy működhet, ugyanolyan jó lehet, mint az enyém – csak más. Most leginkább az a mondás, hogy egy megoldás van, az ÉN megoldásom, és ha nem úgy csinálod, rossz anya, rossz szülő vagy.

Mindezek után nem csoda, hogy sokan, talán a ránk váró terhektől megrémülve, halogatni kezdjük a döntést… De tulajdonképpen meddig lehet várni a gyerekvállalással?

Nehéz döntés ez manapság, főleg, hogy szinte minden fontosabb életeseményünk ideje kitolódott. A gyermekvállalás kérdésében azonban hatalmas szerepet játszik a testünk, a biológiai óránk is, így a végtelenségig nem halogathatjuk a döntést.

Egyre többen szülnek 40 körül, vagy akár 50 év fölött is, de általában nem ez a jellemző, és gyakran kockázatosabb, mint fiatalabb korban gyermeket vállalni. Azt, hogy az egészségügyi kockázatok akár már 30 felett is nagyobbak, nagyon nehéz leválasztani a döntés pszichés részéről – az, hogy mikor akarunk gyereket, illetve hogy a testünk mikor áll rá készen, nem biztos, hogy egybeesik.

Mit kezdhetünk azzal a helyzettel, ha a párkapcsolatban egyikünk egyértelműen az igen, a másikunk pedig határozottan a nem felé hajlik? Mindenképp a kapcsolat végét jelenti ez?

Volt már hasonló esetem, és bár az ő kapcsolatuk végül felbomlott, nem mondanám, hogy feltétlenül ez a törvényszerű.

Azonban ha a pár tagjai mindketten elkötelezettek, csak éppen más irányba, ott bizony kérdéses, mi lesz a közös nevező – mert gyereket „félig” vállalni nem lehet. Ott nincs kompromisszum.

Ott csak afelé lehet megértéssel fordulni, hogy miért ragaszkodnak mindketten annyira a saját álláspontjukhoz. Fontos, hogy nincs igaza sem egyiküknek, sem másikuknak; álláspontok vannak, amik egyformán érvényesek. Ugyanez igaz a miértekre is: egyformán érvényes indok lehet a nemleges válaszra az, ha valaki gyermekkori trauma miatt dönt így, vagy éppen azért, mert nem szereti a gyerekeket, vagy egyszerűen nem ebbe az irányba szeretne menni az életében. És ugyanilyen legitim álláspont az, ha valaki mindenképp látni akarja a gyerekei csillogó szemét. Éppen annyira érvényes döntés az, ha valaki nem akar gyereket, mint az, ha valaki akar.

Miért fogadjuk el mégis sokszor nehezen, és gondoljuk önzésnek, akár társadalmi szinten is, ha valaki nem akar? Miért faggatózunk, miért próbáljuk meggyőzni, hogy döntsön mégis az igen mellett?

Ez a jelenség elég gyakori bármilyen számszerű kisebbséggel szemben: például ha valaki heteroszexuális, általában nem kérdezzük meg, miért. Ám ha homoszexuális, felmerülhet a beszélgetésekben, mióta tudja, vagy akár az is, biztos-e benne… Ugyanez a helyzet a gyerekvállalással kapcsolatban is.

Egyébként éppúgy lehet önzésnek gondolni azt is, ha valaki azért akar gyereket, hogy majd öregkorára ne maradjon egyedül, hogy továbbörökítse a családi nevet, hagyományokat, értékeket. Én meg azt gondolom, hogy ne ítélkezzünk, hanem értsük meg a motivációkat, fogadjuk el a másikat.

Sokat hallunk persze az evolúcióról, a nők és a férfiak biológiai késztetéseiről, az utódok létrehozásának motívumairól, de az az igazság, hogy ezt a célt már megvalósította az emberiség. A jelenkori pszichológiai, szociokulturális mentalitás ugyanígy evolúciós termék, és társadalmi szempontból már nem igazán tekinthető egyik döntés sem felelősebbnek, vagy éppen felelőtlenebbnek. De újra: nem látom önzőbbnek sem egyiket a másiknál – ahogy sok más esetben, itt is a mögöttük húzódó egyéni tartalmat érdemes megérteni.

Lehetséges, hogy ha a megértés irányából közelítünk, és mögé nézünk egy nemleges válasznak, később megváltozik az illető döntése?

Nem gondolom, hogy az, ha valaki nem akar gyereket, valami kikúrálandó, megjavítandó dolog lenne, amin majd segít néhány év pszichoterápia. Nincsenek elrendelt kérdések, hogy mindenkinek mindenképpen házasság, gyerek kell, nem – de bárhogy is döntesz, könnyebb lesz, ha a megfelelő ember van melletted, aki megérti a döntést.

Ha egy pár két tagja mást akar, de nem szeretnék, hogy ez a kapcsolat végét jelentse, elsősorban azért fontos tenniük, hogy megértsék a másik választása mögötti motívumokat.

Ha mélyebben megismerjük, megértjük ezeket, elképzelhető, hogy közelebb kerülünk az elfogadásukhoz is. Azt azonban nem tudhatjuk, melyik irányban – talán az igen, talán a nem lesz az a döntés, ami mindkettőnknek a legjobb.

Lehet, hogy nem csak annak szükséges a döntése hátterében meghúzódó okokon elgondolkodnia, aki nem szeretne gyereket vállalni, de annak is, aki igen?

Én azt mondanám, mindenképp érdemes elgondolkodnia kinek-kinek a saját „miértjein” a gyerekvállalással kapcsolatban, még akkor is, ha kevesebben kérdeznek rá az indokaira. A kérdések és a válaszok, amik ilyenkor felmerülnek, fontos szerepet játszanak majd a szülővé válás folyamatában; abban, hogy érzi majd valaki magát szülőként, vagy akkor, ha esetleg éppen az a fő szempont nem valósul majd meg, amiért a gyerekvállalás mellett döntött (például a gyereke nem hasonlít rá, vagy nem viszi tovább a családi hagyományt, esetleg mégsem tudott olyan szülő lenni, mint amilyennek remélte magát).

Nem tudom felsorolni azt a rengeteg okot, amiért az emberek szülők akarhatnak lenni, de egyvalami biztos: hogy ez egy önismereti út. Nem úgy működik, hogy szülő lettem, és onnantól az vagyok: ez egy folyamatos alakulás, ami már nagyon korán elkezdődik, akár már a saját születésünk előtt, és soha nem ér véget, hiszen nem lehetünk majd ugyanolyan szülői az egyéves gyerekünknek, mint a tizenhat- vagy az ötvenévesnek.