A boldogságot kereső hullámzás – Ilyen az élet egy szorongó-ambivalens kötődésű ember mellett

Ha egy párkapcsolatban élő két ember kötődése nem biztonságos, akkor egyfajta fárasztó hullámzás jellemzi a kapcsolatot. A szorongó-ambivalens fél szimbiotikus összeolvadási igénye, és ezzel együtt a belső bizonytalanság érzése állandó, így szélsőségek között ingadozó kapcsolódást eredményez. Ez sok esetben a partner számára érzelmileg lekövethetetlen, kimerítő, és minden stabilitást nélkülöző. A boldogságot hajszoló pár csak pillanatokra éli át az örömteli kapcsolat érzését, mert a reménytelen hajsza, a közelség és távolság hullámzása minden energiájukat felemészti, ami miatt egy fékevesztett érzelmi száguldássá válik az életük.

A kötődés minősége kora gyermekkorban alakul ki. Szorongó-ambivalens kötődés annál a gyermeknél alakul ki, akinél gyakran maga az édesanya sem vált le a szüleiről, vagy elvesztette a stabilitását valamilyen oknál fogva. Jellemző, hogy a gyermek autonóm törekvései miatt a szülő – saját önbizalomhiánya miatt – szorongást él át, amit érez a csecsemő. Így a gyermek nem távolodik el fizikailag az anyától, hanem mellette marad. Jellemző, hogy ezek a gyerekek sokat sírnak, hiszen az édesanya közelsége sem nyugtatja meg őket. Későbbi életkorban a szülő szimbiotikus kapcsolódási igényét a társa helyett gyakran a gyermekével elégíti ki.

Kétféle üzenetet küldhet a szülő: az egyik, hogy „Ne nőj fel, mert akkor elhagysz engem, és egyedül maradok!”. Ilyen esetben a gyermek könnyen infantilizálódhat, így nem fejeződik be az érzelmi érése. Ebben a kapcsolódásban nem történik meg a leválás, az anyával való kapcsolat a szorongás elkerülését szolgálja. Kimondatlanul is benne lakozik a szimbiotikus kapcsolati térben a félelem és a biztonságkeresés, amiből a gyermek azt érzi, hogy az autonómia veszélyt rejt magában, így az érés során nem történik meg az önállósodás.

Van, hogy a szülő ezzel ellentétes üzenetet küld, mégpedig: „Légy önálló, ne legyen veled gondom!”. Ebben az esetben a gyermek korának nem megfelelő elvárásokhoz köti a szeretetet. Ilyenkor kis koravén gyerekek nevelkednek, akik az állandó megfelelni akarás miatt hátrahagyják a saját szükségleteiket, és emberfeletti erővel dolgoznak azon, hogy a szülőnek ne legyen velük baja. Felnőttként a működésük vezérmotívuma a másik szükségleteinek a kielégítése, míg a saját igényeikről tudomást sem vesznek.

Mindkét esetben fellelhető az a jelenség az anya-gyermek kapcsolatban, hogy a gyermek elégíti ki az édesanya igényeit, és nem fordítva. Ezzel ellentétben a biztonságos kötődés esetén a szülő a gyermek jólléte köré szervezi az életét, az ő szükségleteit elégíti ki, és csak utána fókuszál a saját igényeire. Az így nevelt gyerekek azt tanulják meg, hogy biztonságos a világ.

A gyermekkori élmények újrajátszása a kapcsolatban

A felnőtt szorongó-ambivalens kötődésű ember egyik legnagyobb hiánya, hogy nem tud határokat tartani, nem képes a saját autonóm szükségleteinek teret adni, bizonytalan önértékeléssel rendelkezik a gyermekkori sérülései miatt. Éppen ezért a párkapcsolatában is állandó bizonytalanságot él át. Bár vágyik a szoros összeolvadásra partnerével, ennek ellenére, amikor létrejön a közelség, akkor is szorong. Például amikor a szorongó-ambivalens lelkében dúl a szerelem, akkor megjelenik egy zsigeri szorongás, a veszteségtől való félelem, hogy mi lesz, ha elveszti a partnerét? Őrülten féltékennyé válik, nyomoz, feltöri a telefont, és a felé irányuló szeretetet sem tudja kódolni. Képtelen elhinni, hogy fontos lehet a partnerének, és hogy valóban szeretik őt. Minden, amire vágyott, ott hever a lábainál, és mégsem hiszi el. Így amikor élvezni lehetne az érzelmi közelséget, akkor gyötri a legnagyobb kétség, vagy az elhagyatottság víziója, ami negatív érzelmeket generál.

A közelségkeresés fázisában, az elképzelt, plátói összeolvadás ad neki némi megnyugvást, de amikor ez a valóságban bekövetkezik, akkor pont úgy szorongó és boldogtalan, mint amikor érzelmileg távol kerül a társától. Ilyenkor a szorongó-ambivalens fél egy mély, zsigeri elhagyatottságot és fájdalmat él át, ami tulajdonképpen az elsődleges gondozóval (legtöbbször az édesanyával) megélt gyermekkori érzések újraélése.

Éppen ezért a társ tehetetlenséget él át és nem érti, mi is történik, hiszen szeretet-üzeneteket küld, ami nem ér célba, így a vágyott boldogság sem érkezik meg a kapcsolatba.

Ez pont olyan kettős üzenet, mint amikor a kutyának egymást követően adunk két ellentétes instrukciót: „Lábnál ül!” és „Hozd vissza!”. Valószínű, a kutya egyiket sem fogja végrehajtani, mert nem tiszta számára az üzenet. Valami ilyesmi történik egy szorongó-ambivalenssel való kapcsolatban is.

Ha kívülállóként ránézünk ezekre a kapcsolatokra, akkor azt láthatjuk, hogy a tartós párkapcsolatokban is szerelmesnek tűnnek, majd egy kis idő múlva tragikusan szakítani akarnak. A nagy kapcsolati utazás e között a két végpont között zajlik. Barátként, hozzátartozóként a támogató hozzáállásban is elfáradunk, hiszen menetrendszerűen ismétlődnek a drámák és a szerelmes időszakok, amibe rendre beavatnak minket. Sokszor még nézni is kimerítő, nemhogy benne lenni.

Két példát szeretnék bemutatni a teljesség igénye nélkül, hogyan jelennek meg a kapcsolati diszfunkciók egy szorongó-ambivalens kötődésű partner esetén.

Tibor és Piroska kapcsolata – a szabályozatlan viselkedés és az érzelmi inkontinencia

Egy szorongó-ambivalens ember gyakran annyira impulzív, hogy a viselkedésében nem jelenik meg az érzelmek és a viselkedés szabályozása sem. A szorongó fél gyermekkorában az édesanya igényeit érzelmi ráhangolódással tudta leképezni, majd azonosult ezekkel, hogy ki tudja elégíteni az anya szükségleteit. Éppen ezért felnőttként is problémái vannak az érzelmi szabályozással. Képtelen érzelmi távolságot tartani, ezért is él át akkora fájdalmat. Ez a fájdalom szélsőséges viselkedést generál, amiben szitkozódás, kiabálás, verbális bántás is megjelenhet. Amikor lecsitul, akkor pedig mély szégyenérzetet él át, ami ismét egy közelségkereső viselkedést eredményez. Szépeket mond, elhalmozza a társát, mindent a lábai elé hord a bűntudat csillapítása miatt.

Tibor, egy 39 éves férfi érkezett hozzám, aki már nagyon belefáradt az örökös hullámzásba. Szakítás szélén érezte magát, ezért szerette volna eldönteni, hogy van-e jövője a párkapcsolatának.

„Romokban hever a kapcsolatunk, ugyanis képtelen vagyok lekövetni Piri viselkedését. Hol én vagyok az atyaúristen, hol meg elhord mindennek, mert éppen nem tetszik neki valami. Rövid idő alatt az összes stációt bejárom, és már nem tudom, ki is vagyok én. Mély, fájdalmas zokogások és túláradó szeretet között élem az életemet azzal a félelemmel, hogy soha nem tudhatom, mi fog kiváltani fájdalmat benne.”

„Egyik héten a legszerelmesebb „femme fatale”, a másik héten egy zokogó, féltékeny, magatehetetlen kislány a párom. Ha vigasztalni próbálom, akkor elküld a fenébe, ha távolságot tartok, akkor felrója nekem. A múltkor később értem haza egy csapatépítőről, amit akkor kaptam, azt nem kívánom senkinek. Piri megsértődött, hogy nem rohantam haza hozzá, így ő ebből azt érezte, nem fontos nekem! Pokoli egy hét következett! Kizavart a másik szobába, nem szólt hozzám, érzelmileg büntetett. Ezután elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak, pár nap múlva viszont egy bújós cicává változott. Puszilgatott, kedveskedett, finom vacsorával várt és azt mondta, hogy nem tud nélkülem élni. De sajnos ez a hullámzás már nagyon fáraszt engem, hiszen évek óta tart, így nem tudom, mitévő legyek.” – mondja Tibor.

Sokszor annyira elfárad a partner, hogy reménytelennek érzi a nyugodt, kiegyensúlyozott kapcsolódást. Gyakori, hogy az ismerkedés szakaszában pont egy olyan ember válik szimpatikussá a szorongónak, aki stabilnak tűnik. Azonban gyakran nem egy biztonságosan kötődő embert választanak, hanem egy elkerülő kötődőt, akinek az érzelemmentességét összekeverik egy megtartó kősziklaként működő természettel. Hiszen pont az válik szimpatikussá, amikor a másik megtartja őt, de ez a megtartás leginkább érzelmi elérhetetlenséget takar. Így a kapcsolatban óriási fájdalmat élnek át akkor, amikor társuk nem képes az empátiára.

Cili és Botond – a rózsaszínű tundrabugyi kapcsolat

Ha két olyan szorongó-ambivalens kötődő ember lép egy párkapcsolatba, akiket a szülő nem engedett felnőni gyermekkorukban, akkor bekövetkezik a totális összeolvadás, hiszen mindkettő fél szükséglete ugyanaz. Együtt akarnak lenni, lehetőleg úgy, mint az anyaméhben, gügyögve, cukiskodva, gyermekként létezve.

Nincsenek határok a kapcsolatban, és ebben a szoros kötelékben semmi másra nem vágynak, csak a szoros együttlétre és a kényelemre. Azért hívom őket rózsaszínű tundrabugyi kapcsolatnak, mert olyan meleg, puha, kényelmes, süppedős, bolyhos, ám egyáltalán nem szexi, mint a nagymamám melltől térdig érő rózsaszín tundrabugyija.

A kapcsolatban gyakran nem halad az élet, nem fejlődik a párkapcsolat, gyakori, hogy minden hétvégén hol az egyik szülőhöz mennek ebédelni, hol a másikhoz. Ezekben a túl szoros kapcsolatokban a baba sem akar jönni, vagy a fiatalok érzik azt, hogy nem szeretnének gyermeket, hiszen az megbontaná ezt a szoros biztonságot, és megterhelő felelősséget kellene vállalniuk. Ezekben a felnőtt kapcsolódásokban pont úgy megáll az idő, mint anno a szülői házban. Kényelmes lét ez, amiben a chipsé és a filmsorozatoké a főszerep, hiszen az otthonukat is nehezen hagyják el. Akkor találkozom velük a rendelőmben, amikor már évek óta nem működik a szexuális élet.

Cili és Botond már tizenöt éves párkapcsolatban élnek, gyermekük nincs, és azért érkeztek hozzám, mert nem működik a szexuális életük. Hamar kiderül, hogy egy házban élnek Botond szüleivel, immár a kapcsolatuk eleje óta. Sokat veszekednek, békétlenné vált a párkapcsolatuk, és félnek attól, hogy megbomlik ez a biztonságot adó szorosság.

„Az a probléma, hogy sok a feszültség a kapcsolatban. Valahogy eltűnt a régi harmónia, és bár sokat vagyunk együtt, ez zömében rosszkedvűen telik. Mindent elmondunk egymásnak, naponta 6-8 alkalommal hívjuk egymást, meg a szüleinket is. mert ha nem beszélünk, akkor azon aggódunk, nehogy valami baj legyen a másikkal. Mostanában Botond morcos és mogorva, nem beszél, olyan, mintha megkeseredett volna. Én is úgy érzem, mintha depressziós lennék, szokott pánikrohamom is lenni, ami nagyon ijesztő. Ami zavar, hogy jó ideje már mindketten rosszkedvű némaságban élünk egymás mellett szex nélkül, mint két lakótárs.”– meséli Cili.

Ezekre a kapcsolatokra jellemző, hogy gondolatolvasással működik a két ember. Mivel a szimbiózis csak akkor tud fennmaradni, ha a két ember ugyanazt akarja, így gyakran le kell mondani a saját szükségletek kielégítéséről, ami óriási feszültségeket szül.

Amikor túl szoros egy párkapcsolat, akkor jellemző a passzív-agresszív eszköztár használata, így kötözködésekkel, piszkálódásokkal tarkított az élet. Nem jelenik meg a felnőtt problémamegoldás, mert nem merik a felszínre hozni és megfogalmazni a valós problémákat, hiszen mindketten rettegnek az elhagyatottságtól.

Mi lehet a megoldás?

A szorongó-ambivalens emberek annak ellenére benne maradnak a kapcsolatukban, hogy az nem működik jól, hiszen rettegnek az egyedülléttől. Így a terápiában az a legfontosabb feladat, hogy kiépítsék a saját határaikat, hogy autonóm felnőtt emberként tudjanak élni. A szorongók bármilyen kötődésű emberrel alakíthatnak ki párkapcsolatot, de a kapcsolatban megélt csillapíthatatlan fájdalom minden esetben a gyermekkori bizonytalan kötödésből eredő fájdalom újraélése.

Mivel ők az érzelmi helyzetekben elhagyatott gyermeki üzemmódban léteznek, a működésükre is jellemző mindaz, ami egy gyermekre. Intenzív érzelmek, impulzivitás, hirtelen hangulatingadozások, amit lekövet a viselkedésük is. Pont úgy, mint amikor a gyereknek elveszi a játékát egy másik gyermek, akkor krokodilkönnyekkel zokog, de ha adunk neki egy falat csokoládét, akkor rögtön fülig ér a szája. A felnőtt embernek nincs szüksége azonnali szükséglet-kielégítésre, tud késleltetni, tudja az érzelmeit és a viselkedését szabályozni, képes a konstruktív gondolkodásra, miközben a partner szükségleteit is figyelembe tudja venni.

A terápiás folyamatban ezekre helyezzük a fókuszt, és arra, hogy kialakuljon a személyes autonómia, amit akkor is lehet, sőt, kell érvényesíteni, ha kapcsolatban élünk. Ettől nem válunk kapcsolatfüggőkké, és ettől van meg a párkapcsolatunkban az a potenciál, hogy nem maradunk benne minden áron akkor, ha tartósan nem érezzük jól magunkat, mert önmagunkért kell felelősséget vállalnunk.