„A sebezhetőség erejét szerettük volna megmutatni ezzel a filmmel” – Sterczer Hildával beszélgettünk

Erőss Zsolt az egyik legsikeresebb és legnépszerűbb magyar hegymászó volt, aki lábamputációja után is több nyolcezres csúcsot hódított meg. 2013-ban egy expedíció csúcstámadása után tűnt el, a visszafelé vezető úton. Akkor egy ország figyelte lélegzetvisszafojtva az eseményeket, miközben felesége, a szintén rutinos expedíciós hegymászó Sterczer Hilda volt az első, aki itthon kimondta, már nincs remény. Ő volt az, aki a szükséges információk birtokában reálisan látta, ennyi ideig biztosan nem tudja tolerálni a szervezet az alacsony sűrűségű oxigént 8000 méteres magasságban. El kellett tehát fogadnia férje elvesztését, azt, hogy magára maradt két kisgyerekkel. Ezt az embert próbáló időszakot mutatja be a szeptemberben a mozikba kerülő Magasságok és mélységek című nagy játékfilm, melynek készítését Sterczer Hilda is végigkísérte, sőt, segítette is. Bár ma már a Hópárduc Alapítvány vezetője, munkatársaival – saját módszertan alapján – fejlesztő mászásokat tart gyerekeknek, mégis vállalta, hogy rész vesz a mozi megszületésében, és kicsit újraéli az akkori eseményeket. A Csoma Sándor rendezővel végzett közös munkáról, a gyászfolyamatról, és a gyógyulásról beszélgettünk.

Miért mondtál igent, amikor Csoma Sándor rendező megkeresett ennek a filmnek az ötletével? Bizonyára rendkívül felkavaró lehetett életed legnehezebb időszakának emlékeit felidézni, miközben a film elsősorban rólad szól.

Valóban nagyon felkavaró volt, de úgy éreztem, Csoma Sándor annyi alázattal közelít ehhez a témához, és olyan mély lelkülettel, hogy ebből egy nagyon őszinte alkotás születhet, ami segítséget adhat azoknak az embereknek, akik maguk is krízisben vannak, vagy traumát éltek át. Sokat beszélgettünk a forgatókönyv elkészítése során, és mindig úgy éreztem, megvan benne a kellő tapintat ahhoz, hogy érzékenyen nyúljon ehhez a témához, miközben tiszteletben tartja mindazt a fájdalmat, ami bennem kialakult abban az időszakban, ami így a filmvásznon is hitelesen tud megjelenni.

Hogy látod, miképp segíthet ez a film azoknak, akik a gyász okozta krízisben vannak?

Nagyon mély fájdalmat él át az ember egy ilyen helyzetben. Ez gyakran együtt jár azzal is, hogy számtalan érzés kavarog belül, amire sokszor nehéz egyáltalán a megfelelő szavakat megtalálni.

A Magasságok és mélységek című film attól is erős alkotás, mert olyan dolgok is látszódnak, vagy éppen kimondásra is kerülnek, amiket gyakran egy ilyen helyzetben éppen a fájdalom mélysége miatt nem tudunk kimondani. Ha támpontokat kap egy krízisben lévő ember azáltal, hogy valaki kimond nehezen megfogalmazható érzéseket, amelyek valamilyen formában benne is ott vannak, az már segítség lehet, hiszen látja, hogy nincs egyedül a küzdelmeivel.

Vagyis a film csak kisebb részben szól a hegymászásról, nagyobb részben pedig arról, hogy milyen egy veszteséggel teli helyzetben lenni?

Fontosnak tartom, hogy lássuk: nem azt akarjuk bemutatni, hogy így kell kezelni a gyászt, és aki ezt az utat választja, az biztosan jól fogja feldolgozni a saját veszteségét, lám itt a példa – egyáltalán nem erről van szó. Számomra éppen az adja az értékét ennek a mozinak, hogy megmutatja, sokszor milyen komoly nehézségeket élhetünk meg egy ilyen veszteség által, és bizony olykor az is látszik, hogy szinte összeomlás közeli állapotba kerültem. Amit én fontosnak tartottam megmutatni, arra talán a legjobb kifejezés a sebezhetőség ereje.

Kívülről sokszor úgy láthatták rajtam az emberek, hogy tartom magam és nagyon erős vagyok. Belül viszont ott volt egy nagyon sebezhető valaki, akit trauma ért. Úgy gondolom, ér megmutatni ezt a sebzett önmagunkat is, hiszen a valódi feldolgozáshoz vezető útnak az is része, hogy saját magam lássam és érezzem, sőt, hozzá is tudjak férni a lelkemnek ehhez a sebzett, fájó darabjához.

A forgatókönyv alapja egy veled készült interjúkötet, amit Révész Szilvia készített, a Hópárduc felesége – Életem Erőss Zsolttal címmel. Ebben is szerepel utalás arra, hogy a veszteség kialakíthat bennünk egy olyan késztetést, hogy gyorsan elnyomjuk valamivel a fájdalmat, szinte eltolva magunktól azt. Már te magad is mentálhigiénés szakember vagy, tehát a tapasztalati út mellett szakmai szempontból látod már ezt a folyamatot. Miről szól ez valójában?

Ha ekkora trauma éri az embert, akkor a lélek megpróbál valamilyen módon fájdalomcsillapítókat keresni – ez teljesen természetes késztetés, amit önmagunkon egyáltalán nem is biztos, hogy észreveszünk. Nagy szerepe lehet a lélekkel foglalkozó szakembernek abban is, hogy ha ebbe az irányba mennénk, akkor segítsen rájönni, hogy valójában ez történik – a kerülőutak ugyanis később nagyobb nehézségeket is előidézhetnek. Az én pszichológusom Tapolyai Emőke volt, évekig dolgoztunk együtt.

Önmagában az, hogy a lelkemben is kimondjam: Zsolt meghalt, két évbe telt. Furcsa módon bár képes voltam beszélni erről másoknak, belül mégsem tartottam ott, hogy saját magam el tudjam fogadni, ami történt. A menekülőút keresése valójában nemcsak a gyászra érvényes, minden krízisnek van egy olyan csapdája, hogy az ember legszívesebben elszaladna előle, amerre csak tud. Munkamániás lesz, belecsúszik valamilyen függőségbe, vagy épp azonnal átlép egy másik párkapcsolatba – számtalan módja lehet annak, hogy gyorsan akarjuk tompítani a fájdalmat. Tulajdonképpen bármi jobb lehet, mint elviselni, ami van: az űrt, ami minden nap arcul csap.

Hiszen ahogy kinyitom a szemem, már szembesülök vele, hogy nincs itt a férjem. Ugyanakkor a legapróbb dolgokban is előjöhet a hiánya, például nem tudom megkérdezni, hogy szerinte a kisebb vagy a nagyobb lábas kellene a főzelékhez, ráadásul az asztalnál sem ül ott, amikor megesszük. Nagyon rossz és nehezen elviselhető állapot, amit elmondhatatlanul jó lenne megúszni, de nem lehet. Sokszor, sok mindent meg akarunk úszni az életünk során, egy ilyen fájdalomnak az átélésével sincs másképp. Azonban a gyógyuláshoz vezető út csak az, ha szembenézünk vele – úgy, és olyan tempóban, ahogyan tudunk.

A gyász olyan, mint amikor egy házat bombatalálat ér és összedől, csak egy halom törmelék lesz a helyén. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az idő mindent meggyógyít, holott az idő önmagában csak telik, és közben ezt a halmot benövi a gaz. A törmeléket pedig előbb vagy utóbb szét kell hordani: kiválogatni azokat a darabokat, amiket szeretnék megtartani, mert kell az új házhoz, és eldobni azt, ami már nem használható.

Viszont ha még rá is nő mindenféle gyomnövény, akkor a válogatás is sokkal nehezebben fog menni. Valójában a gyász ez a válogatási folyamat: minden egyes darabot meg kell fognom, és el kell döntenem, tudom-e használni. Vagyis megnézem, hogy mit szeretnék tovább vinni, és mi az, amit pedig el szeretnék takarítani. Az alapra ugyanis egy új házat kell építeni.

Vagyis nem az idő gyógyít, hanem az, amit az idővel kezdünk?

Igen, így van. Ezért sem lehet egzakt módon megmondani, milyen sokáig tart a gyászfolyamat, ez mindenkinél egyéni. Bár klinikailag azt mondják, hogy egy év biztosan szükséges, valójában azonban ez sokkal tovább is tarthat, hiszen ez a bizonyos átválogatás teljesen eltérő hosszúságú lehet. Egy biztos: ha nem csinálunk semmit, abból nem lesz új ház.

Említetted Tapolyai Emőkét, akinek a karaktere a filmben is megjelenik. Emellett hozzájárultál ahhoz, hogy Csoma Sándor beszélgessen vele arról, milyennek látott ő téged abban az időszakban. Ez nagyfokú bizalomra utal. Miért érezted ezt szükségesnek?

Vannak bizonyos lelki folyamatok, melyek minden embernél ugyanúgy zajlanak. Ezt akkor tudja csak hitelesen bemutatni a film, ha a rendező ezen a téren is kellő rálátással rendelkezik. Szerettem volna, ha Emőke ebben segítséget nyújt, mert ezt egy pszichológus tudja a legjobban átadni, aki maga is használja ezeket az ismereteket. Azt gondolom, bármilyen jó a dramaturgia, a képi világ, a különböző filmes eszközök, a lélek lepattan róla, ha nem megfelelően van vezetve. Nekem pedig fontos volt, hogy valóban az jelenjen meg a vásznon, ami a tényleges lelki folyamatokat tükrözi.

Egy jó filmben a lelket végig vezetik – fontos volt számomra, hogy ez a mozi is ilyen legyen.

Emellett teljesen biztos vagyok benne, hogy Emőke nem adott ki rólam olyan információt, ami magánjellegű, és nem tartozik másra, ilyen tekintetben maximálisan megbízom benne.

Többször említettük már a hitelességet – ez ebben az esetben azzal is jár, hogy egyáltalán nem mintaszerű karaktereket lát a néző, hanem időnként rossz döntéseket hozó, olykor bukdácsoló hús-vér embereket, és az ő valós történetüket. Nem volt nehéz felvállalni a hibákat ország-világ előtt akár önmagaddal, akár Zsolttal kapcsolatban?

Nem akartam szoborszerű alakokat látni önmagunk helyett, az nem segít, sőt, egészen más irányba mutat, mint ami számomra fontos. A döntésekre utalva pedig azt gondolom, hajlamosak vagyunk rá, hogy a jelenből visszatekintve ostorozzuk magunkat egy korábbi döntésünkért, holott abban az időben nyilván nem rendelkeztünk azzal a tudással, amivel most. Tehát az akkori körülmények között a legjobb döntést próbáltuk meghozni. A lányom, Gerda pszichológusa mondta nekem egyszer, hogy az ember nem lehet adott pillanatban a két évvel későbbi önmaga. Mint ahogy most sem lehetünk az öt évvel későbbi – remélhetőleg bölcsebb – önmagunk. Folyamatosan változunk, egyre több tapasztalatot gyűjtünk, fejlődünk, ez az élettel együtt jár. Az adott helyzetben pedig olyan döntést tudunk hozni, ami akkor a legjobbnak tűnik.

Senki nem hoz szándékosan rossz döntést, legfeljebb valamilyen ismeretnek éppen nincs a birtokában. Az emberi mivoltunk része ez: próbálunk jól dönteni, de nem mindig sikerül. És igenis meg lehet mutatni az emberi esendőséget, mert ez olyasmi, ami nagyon is valódi.

Ugyanakkor érdemes látni, hogy ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, tehát nem minden zajlott pontosan szó szerint úgy, ahogy a vásznon megjelenik. A filmbeli Hilda körülbelül nyolcvan-kilencven százalékban azonos velem, de nem teljesen az. Az eltérésekre azért volt szükség, hogy meglegyen egyfajta íve a történetnek, hiszen itt csupán másfél óra áll rendelkezésre, hogy bemutassuk hosszú évek – elsősorban lelki – eseményeit. Szoros együttműködés volt köztem és Csoma Sándor között, végigkövettem a forgatókönyv alakulását, figyelembe vette, ha valamit másképp szerettem volna, illetve olyan is volt, hogy elmondta, miért szeretne ragaszkodni bizonyos dolgokhoz. Sokszor elfogadtam a javaslatait, de előfordult, hogy a végén mégis megkértem, változtasson valamin, mert úgy éreztem, nagyon más látszódott volna, mint amit én megéltem.

A te szerepedet Pál Emőke erdélyi színésznő játssza, Erőss Zsolt karakterét pedig Trill Zsolt. Találkoztál velük?

Igen, voltunk túrázni a főszereplőkkel, illetve falat is másztunk Pál Emőkével közösen. Nagyon jó volt látni, milyen lelkiismeretesen készül a szerepre, és nemcsak fizikai értelemben. Eljárt edzeni, volt via ferratázni, túrázott is, így mikor együtt másztunk, rá is csodálkoztam, hogy mennyire ügyes. Ugyanakkor alapvetően is egy olyan karakternek láttam, aki nagyon eltökélt és kitartó, a céljai elérése érdekében komoly energiákat tud mozgósítani, ebben pedig van köztünk hasonlóság. Nagy megnyugvás volt számomra látni, hogy minden megvan benne ahhoz, hogy a lehető legjobban alakítson engem.

Nem furcsa, hogy valaki téged alakít egy filmben?

De igen, eleinte nagyon furcsa volt, eleve a forgatókönyvben lévő szereplőről beszélni, aki én lennék. Az segített, mikor kicsit el tudtam távolítani ezt magamtól, lett egy filmbeli Hilda, aki nem teljesen azonos velem. Persze nagyon sok az átfedés, de ő nem én vagyok.

Muszáj megkérdeznem: hogy lehet, hogy nem fordítottál hátat teljesen a médiának? Nemcsak interjúkat vállalsz, és előadásokat tartasz, hanem egy film mellé is oda tudsz állni, ami életed legnehezebb időszakát mutatja be. Mindez azért nem egyértelmű, mert amikor Zsolt eltűnt, különböző interjúkban rendkívül méltatlan kérdéseket kaptál, élő adásban is, és nagyon visszafogott kifejezés a tapintatlanság arra, amit akkor a média csinált.

Azt gondolom, hogy a média azt tette akkor is, amit szokott. Próbált így vagy úgy hírt adni egy olyan eseményről, ami sok embert foglalkoztatott. Zsoltot nagyon szerették az emberek, rendkívül népszerű volt, érthető, ha egy ilyen helyzetben a közönség tudni akarja, mi történt. Én azt láttam korábban, hogy Zsolt mindig igent mondott az ilyen jellegű felkérésekre, nem volt előttem olyan minta, hogy lehet határokat szabni, vagy esetleg nemet mondani. Most már nagyon sokszor mondok nemet, megnézem, hogy hol és kinek adok interjút, már nem automatikus, hogy megszólalok, ha kérdeznek. Ezt nyilván meg kellett tanulnom, mint nagyon sok minden mást is az elmúlt években.

Hogy érzed, mi a legnagyobb erénye a Magasságok és mélységek című filmnek?

Olyan dolgokról beszél ez a mozi, amelyek sokszor tabu témát jelentenek. Nem tudjuk, hogyan közelítsünk egy gyászolóhoz, nincs ismeretünk arról, milyen folyamaton kell végigmennie annak, aki megözvegyül, ezekről nem szoktunk beszélni, mert fájdalmas és nehéz témák. Ha egy kicsit tudunk változtatni ezen a tabu jellegen, és segítünk utat mutatni azoknak, akik valamilyen módon érintettek, akkor már nem dolgoztunk hiába. A gyász olykor arra késztet, hogy az ember részben újra felépítse önmagát, de ez egy göröngyös út, és ér magunkat rosszul érezni közben, ér dühösnek lenni, furcsán viselkedni, erőtlennek lenni. És ér azt mondani, hogy szeretnék segítséget kérni, mert egyedül ez az út túl nehéz.