„A halál közelében az ember megismeri az igazi értékeket” – Polcz Alaine Magam világa című könyvét olvastuk

Meghatottság és tisztelet különös elegye váltakozik bennem, ahogy az utolsó sorokat olvasva leteszem a Magam világa című kötetet, amely Polcz Alaine születésének 100. évfordulója alkalmából készült. Csodálom őt emberileg, szakmailag, és a könyvet olvasva mintha még személyesebbé vált volna felé ez a kötelék. Többet megértettem abból, honnan indulhatott, milyen felismerések, akadályok, erőforrások kísérhették útja során. Amit olvastam róla, az nem pusztán életrajz; hanem igazi emberi hitvallás. Naplójegyzetek, könyv- és interjúrészletek mentén teljesebb összkép egy ragyogó és karizmatikus emberről, aki méltó példa az utókor számára.

Talán az egyik legfontosabb üzenet, amire mintát adott, hogy soha nincs késő újrakezdeni, akkor se, ha összeomlott, amiben addig hittünk.

Erre csupán egy példa Polcz Alaine életéből, hogy hetvenéves elmúlt már, amikor a semmiből létrehozta hazánkban a hospice mozgalmat. Többször törte át azokat a korlátokat, amelyeket mások még csak feszegetni sem mertek. Beszélt az őt ért háborús erőszakról, női sorsának szakmai és magánéleti elakadásairól. Szembenézett a legnehezebb témákkal, mint a haldoklás és a gyászfeldolgozás, vagy a súlyos rákos megbetegedések és azok pszichés hatásai gyerekeknél és felnőtteknél. Mindeközben kreatív és eredeti ötleteitől vezérelve teszteket készített, könyveket írt, előadott, tudományos kutatásokat végzett, és emellett kertészkedett, főzött és szerette az életet.

Mintha beszélgetnénk

A könyv szó szerint idézi Polcz Alaine gondolatait, és élete különböző szakaszainak megfelelően, kronológiai sorrendben mutatja be azokat. Így olyan különleges benyomást kelt, amilyet csak igazán kevés könyv képes: mintha ott ülne mellettünk a főhős, mint egy jóbarátunk, aki őszintén mesél, és olyan természetesnek hat az egész, hogy mi csak utólag észleljük, hogy egy könyvet olvasunk.

Pillanatok alatt beszippant és magával ragad, megelevenedik előttünk Polcz Alaine kedves lénye, derűje, okos lényeglátása, logikus gondolatmenete. Közben észrevétlenül összefüggő egységgé válik bennünk az élete, amelyről eddig nem kaphattunk ennyire komplex képet.

Mészöly Miklós író feleségeként ő maga is sokat tanult arról, hogyan tudja dallamosan, mégis érthetően, pontosan megfogalmazni élményeit. Gyakran hangoztatta, hogy ő nem is igazi író, mert nem szerkeszt és épít a sorokban, hanem csak elmeséli a gondolatait. De pont attól válik letehetetlenné ez a könyv, hogy olyan közvetlen és emberi, mint amilyen ő maga is volt.

„Életszakácskönyv” túléléshez

Posztumusz receptgyűjteménye címét idézem, de valahogy egész életét ez a komponenskeresés és összeállítás, megértés és tapasztalatátadás kísérte.

Ahová lépett, ott valami újat, valamilyen reformot teremtett. Szakácskönyveiben sem pusztán recepteket, hanem praktikákat mesél, amelyekre az élet tanította meg – például, hogy éhezés idején hogyan lehet konyhát vezetni, miből mit lehet előállítani –, és ezzel bevonta a szakácskönyv műfaját az irodalom világába. Mások kritikaként mondták ezt neki, ő mégis jót mulatott rajta. Ez az életigenlő, lehetőségkereső derű, amely körülölelte lényét, komoly túlélési alapként szolgált számára minden akadály során.

„Három erőm van: az őszinteség, mindig a valóságot mondani, lehetőleg pontosan, egy kis humor és a szeretet, mert szerettem az életet.”

Bármilyen értékteremtő is volt tevékenysége, neki is megvoltak a kritikusai. Sokan leértékelték hozzáértését vagy irigykedtek rá, író férje kapcsolataira és ismeretségére fogták sikereit, megkérdőjelezték eredményeit a pszichológia világában. De ő, aki már oly sok fájdalmán, keserű fordulatán volt túl a sorsnak, fel sem vette ezeket. Neki ennél sokkal nehezebb dolgokat kellet átvészelnie.

Sosem kérkedett a sikereivel, úgy kezelte a munkáját, mint a legtermészetesebb dolgok egyikét. Sőt, elmondása szerint kettős életet élt; egyszerre volt szakember és háziasszony.

Imádott és tudott is főzni, háztartást vezetni. Emellett el tudta fogadni a korát, méltósággal öregedni, de közben nőnek maradni. Tudatosan figyelt rá, hogy megélje a pillanatokat. Nem engedte, hogy korábbi veszteségei, folyamatos betegségei, testi fájdalmai uralják és határozzák meg őt és szemléletmódját. Élete végéig szerette a munkát és igényelte a fejlődést.

Egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy érdemes nem a kilátástalanságot, hanem az új utak lehetőségét meglátni a változásban, akkor is, ha az rossznak tűnik. „Soha nem lehet tudni, hogy miből mi bomlik ki, minek mi lesz a következménye, miféle előre láthatatlan utak nyílnak majd meg, hogy mire jók a falak, a kudarcok.”

Hátrányokból erőforrás

„A személyiségfejlődés életünk végéig tart, vagy legalábbis addig kellene, hogy tartson”– vallotta és bizonyította is saját sorsával.

Kijelentése mögött számos kegyetlen életfordulat állt. Szegénységben nőtt fel, szülei bizonytalan házassága folyamatos kiszámíthatatlanságban tartotta a családot. Testvéreivel sokat éhezett és dolgozott, korán fel kellett nőnie. Első házasságát traumatikus események övezték. Férje már a nászút alatt megcsalta, alkoholbeteg lett, Alaine-t mindenben visszafogta és leértékelte. Aztán élete legnagyobb kihívásaként utolérte a háború, annak minden borzalmával. Önkéntes nővérként dolgozva rengetegszer találkozott a halállal, ahogy a harci sérülteket ápolta. Csákvárra menekültek férjével, de balszerencséjükre épp ott hullámzott a front, így nem tudta elkerülni a rettenetes történéseket.

„Elviselhetetlen szenvedés volt, éhezés, fázás, rettenetes, sorozatos megerőszakolás az oroszok részéről, az ember azt hinné, túl sem lehet élni. De túléltem, és hihetetlen, de utólag az életemnek erre a szakaszára is úgy gondolok, mint egy szükséges tapasztalatra, amely a végső utam megtalálásához kellett…”

Polcz Alaine veleszületett tehetsége az az attitűd volt, ahogyan önmagát, és összességében az élet jelenségeit értőn figyelte. „Persze jó alaptermészetet örököltem és állóképességet. És megedzett a kisebbségi sors, és megedzett a front. Meg a ridegmarha tartás, amiben a férjemtől részesültem. Bizony a férjemtől. Miklós is elég keményen bánt velem.”

Őszintén felvállalta házassága fonákságát, mert ezt az egyet nem tudta felülírni a múltból hozott mintákból: nem tudott teljes biztonságot nyerni a férjétől. De kimondta és rámutatott ebben is a fontos pontokra. Nem kendőzte el, hanem felelősséget vállalt.

Mélységes ön- és emberismerete, szellemi és érzelmi intelligenciája, és ehhez kapcsolódó karizmája és kisugárzása tette remek pszichológussá. Életvezetési tanácsok formájában empatikusan igyekezett átadni tapasztalatait, a problémák helyett a lehetséges megoldásokra hívta fel a figyelmet.

A nehéz tapasztalás segítette elengedni a feldolgozhatatlant, megtalálni a célt, más szemmel nézni az életet és a végességet. „Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törésre, szenvedésre, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhettem az egyes állomásokat és kereszteződéseket. Idáig jutottam eddig – a meg nem szűnő párbeszédben. A keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted – legalábbis azt hiszed – akkor el tudod engedni. A múltat – és a jelent.”

Maradandó felismerések

„Ő egyszerűen szereti a betegeit. Szereti az embereket” – mondták róla, és ő maga is csak utólag értette meg, hogy ez lehetett a nyitja munkája sikerének. Jól tudott másokhoz kapcsolódni, és ezért gyógyítani is. Sok szép eredmény, kiváló kutatás, méltósággal kísért sors, és nyomot hagyó örökség maradt utána.

A nemrég megjelent könyv bemutatja azokat a megértéseiből eredő gondolatokat, amelyek odáig vezették, hogy képes legyen a szemléletváltással segítséget adni mások számára. Például elősegíteni a kórházban ápolt gyerekek pszichés jóllétét, megkönnyíteni a haldoklást és kísérni a gyászolókat.

Gondosan felépített, átgondolt elméleteire támaszkodva kiharcolta, hogy jobb bánásmódot kapjanak a betegek és hozzátartozóik. Például a steril, rideg, hófehér kórházi falakra mesefigurákat festetett, otthonos, kedves, játékos környezetet teremtett az onkológiai betegségben szenvedő gyerekeknek. Közben megalkotta a világtesztet és a bábtesztet, melyeket a mai napig is sikeresen alkalmaznak a legtöbb gyermek klinikai osztályon, valamint nevelési tanácsadóban. 

Amit magaddal vihetsz, és amit hátrahagysz

„A koporsónak nincs csomagtartója. Minél több a tárgyad, annál több lesz a dolgod is.” Élmények gyűjtésére sarkallt, a letisztultság keresésére, az egyszerűen teljes életre.

Ha nehéz a világ kint, építs egyensúlyt odabent, a lelkedben, akkor is, ha félsz – talán így hangozna az egyik tanácsa.

Élete alkonyához közeledve a halál témája is elkerülhetetlenül közelebb jött hozzá, de ő megérteni akarta, és nem elkerülni. Ennek bátorsága az egyik, amit úgy gondolom, hátrahagyott számunkra könyveivel és egész életével.

„Én alkatomnál fogva hajlamos vagyok a derűre, ha egy kis alkalmam van rá, máris boldog leszek. A munkám is boldogító, de nem bírnám elviselni nyugalmas hátország nélkül, ezért megteremtettem magamban a kiegyensúlyozott világot. A halál közelében az ember megismeri az igazi értékeket. Elveszti vonzását a pénz, felértékelődik a szeretet, és elhalványulnak, eljelentéktelenednek az ember fájdalmai, hiányai. Megtanulja megismerni igazán a fontos dolgokat.”

Ez a cikk csupán néhány kiragadott részletet tartalmaz, nem adhatja vissza azt, amit a sok értékes megemlékezés, tapasztalatcsere és őszinte megnyilatkozás Polcz Alaine-től kifejezni képes. De talán e sorokon át is érezhető, hogy milyen értékes ajándékot hagyott az utókorra ez a csodás személyiség. „Egy magyar meseírónk mondta beszélgetés közben: Az ember sok mesét írhat, de igazit csak nagyon keveset. Csak annyit, amennyi alapvető mondanivalója van az életről” – idézi a könyvben, és ő maga is ilyen mesélő volt, aki őszinte és hiteles történeteket hagyott ránk.