„De ha megtalál a célod, mit csinálsz?” – Polcz Alaine és a női sors új perspektívái

Létezik-e elvárható, „jó” út egy nő életében? Miért érzik olyan sokan még ma is sajátjuknak az alázat, a szolgálat útját, és milyen más perspektívái lehetnek a „női sorsnak”? Törvényszerűen meghatározza-e egész életünket, ha fájdalmas történések értek minket, vagy lehet akár erőforrássá alakítani sérüléseinket? Ennek az írásnak nem az a célja, hogy megfogalmazzuk, hogyan is kellene a mai világban nőként „jól” jelen lenni. Sokkal inkább az útkeresésben igyekszünk vele segíteni – mégpedig egy erős nő, Polcz Alaine történetén keresztül.

Ez a „női sors”?

Néhány évvel ezelőtt egy kollégám tanácsot kért az egyik terápiás esete kapcsán. Elmondta, hogy egy női páciense iszonyú terheket vesz magára, miközben a saját örömeire szinte alig marad tere. A nő több beteg rokona ápolását is magára vállalta, holott lenne lehetősége arra, hogy segítséget kérjen. Amikor megkérdeztük, mit felelt a páciense a kérdésre, mi gátolja abban, hogy enyhítsen a helyzetén, a kollégám így válaszolt:

„Volt a tekintetében valami büszkeséggel vegyes hiábavalóság, ahogy feleletként mélyen a szemembe nézett, és közölte: kérem, de hát ez a női sors.”

Ebből a rövid válaszból érdekes kép rajzolódik ki: a páciens mintha attól tartott volna, hogy elveszik tőle ezt a büszkén vállalt szenvedést. Bár panaszosan ecsetelte a betegápolással járó terheket, a feladat teljes mértékben az ő választása volt, nem kötelezte rá semmilyen külső körülmény. A terápia során azt próbálták felgöngyölíteni, vajon honnan ered az az elképzelése, hogy kénytelen maga megoldani ezt a nehéz helyzetet.

Kiderült, hogy a nő által valójában egy többgenerációs minta ismétlődik – már a nagymamája és az édesanyja is a tisztesség jegyében vállalt, de nem kötelező terhek nyomása alatt élt. A korábbi modellnyújtás erősen hatott rá is, csakhogy már egyik felmenője sem élt, aki ezt számonkérhette volna rajta. Teljes mértékben az ő döntése volt, hogy egy olyan világban, ami minden korábbinál több szabad utat enged, ő az alárendeltséget, a függést és a szolgálatot választja. Szükséges volt? Nem. Törvényszerű, hogy ha a családomban korábban minden nő szenvedett, akkor nekem is így kell élnem? Nem. Kivéve, ha nem merem letenni ezt a vállalásomat.

Letenni a terheket

Vannak az életünkben kötelező terhek, ám vannak választhatóak is, melyeket tudásunk, teherbírásunk, szabad időnk függvényében magunkra vehetünk, ha akarunk. Semmiképpen sem törvényszerű, hogy ez utóbbiak határozzanak meg minket. A kapott terheinkhez való hozzáállásunk viszont annál fontosabb.

A sérelmek konzerválása gyakr(abb)an a női működéshez kötődő jellegzetesség.

Sokan úgy tekintenek sorsuk sérüléseire, mint az egész életüket meghatározó, a lehetőségeket lezáró kapukra. Mint gátakra, melyek miatt nem lehettek elégedettebek, boldogabbak.

Ebben nagy szerepe van az elmúlt századok genderelméletet mellőző, női szerepekhez rendelt képének, mely szerint egy nő számára a kiteljesedés háttérbe szorulhat, vagy a szenvedés mentén nyerhet értelmet. De mi történik, ha boldogságra vágyunk? Hogyan is jöhetne össze az örömmel a szenvedés? És miért is kellene hagynunk, hogy a szenvedés határozza meg a sorsunkat?

Építkezni a tragédiából

Az egyik leghitelesebb példa a szenvedés konstruktív átdolgozására Polcz Alaine író, pszichológus története. Tizenkilenc éves lányként kellett átélnie a második világháború borzalmait. Az éhezés, a folyamatos halálfélelem, az átfázás és a fizikai munka mellett traumatizáció áldozata lett: a szovjet katonák többször is csoportosan meggyalázták.

„Amióta az eszemet tudom, félénk vagyok, sőt gyáva. Akkoriban csak azért viseltem bátrabban magamat, mert belső szorongásomban nem volt mód félnem”

– emlékszik vissza ezekre az évekre az Asszony a fronton című, a történéseket feldolgozó művében. Az átélt események hatása tovább kísérte a háború lezárulása után is. Hashártya- és mellhártya-gyulladása lett, tuberkolózissal és a katonáktól kapott nemi betegséggel, mely hónapokig kezeletlen maradt. Antibiotikum nem állt rendelkezésre, a kórházi ellátás hiányos volt. Súlyos betegségei elvágták az utat a tanári és az orvosi életpálya elől, amire mindig is vágyott, és elvették tőle a lehetőséget, hogy valaha gyermeke születhessen. Teljes elkeseredettségben, reménytelenül gondolt a jövőre. Élet és halál között vergődött, amikor egy komolyabb rosszullét megváltoztatta azt, ahogyan a sorsára nézett.

Megváltozott perspektíva

„Mindaz, ami eddig úgy fájt, és olyan nehéznek tűnt és elviselhetetlennek, akkor hirtelen távolivá, könnyűvé és természetessé vált. (…) Olyan volt, mintha eddig messzelátóval néztem volna az életet, ami minden kicsi részletet közel hoz. Gyermekkoromban megfordítottuk a messzelátót, és akkor még a közeli is hirtelen kicsi és távoli lett. Ez történt most, megfordult a messzelátó” – írja Egész lényeddel című könyvében.

„Amikor azt hittem, hogy számomra vége az életnek, akkor nyíltak meg a nagy utak. Aztán lassan, sokára megértettem: minden egyes szenvedés, ami lecsapott rám, azért volt, hogy tovább lépjek, mert valamit már megtanultam, jobban értettem az embereket, új út nyílt előttem.”

Mivel képzett ápoló volt, a háború során gyakran segédkezett a katonai kórházban, majd később a front sebesültjeinek ellátásában. „Az életveszély, a halálközeli élmény, a betegségeim, mindez fölkészített arra, hogy tudjak súlyos betegekkel, haldokló gyerekekkel majd felnőttekkel foglalkozni.” Ez lehetett az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy nem engedi, hogy betemessék a szenvedések emlékei és veszteségei; inkább jelene és jövője épülésére használja majd a történteket.

A pszichológia útján

S valóban, csodálatos, gazdag életutat hagyott maga után. Bár a szervezete legyengült, s ezért nem bírta volna az orvosképzéssel járó terhelést, mégis beiratkozhatott pszichológiára. Pályája kezdetén művészetterápiás módszertannal dolgozott, később játékdiagnosztikával foglalkozott. 1970-től nagyon súlyos beteg és haldokló gyermekek, illetve hozzátartozóik pszichológusaként töltött be fontos szerepet. 1976-ban Magyarországon elsőként hozott létre klinikai osztályon játszószobát.

Mivel felismerte, milyen fontos a szülők jelenléte a beteg gyerekek mellett, kitartóan küzdött azért, hogy a klinikák biztosítsanak szobát számukra is. 1991-ben ő hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt, melynek jelentősége magáért beszél. A gyermekdiagnosztikában számos teszt és módszer értelmi szerzőjeként felbecsülhetetlen eszköztárat hagyott maga után, melyet máig használnak a pszichológusok.

A háború után magánéleti nehézségek folyamatosan kísérték élete pályáján. Alaine édesapja okos és rangos emberként fenntartotta magának az előjogot, hogy több szeretőt tartson édesanyja mellett. Talán valahol az ő mintájára választott párt lánya is… Első házassága során többszörösen megcsalták, volt férje semmibe vette, rendszeresen megalázta, ezért félt attól, hogy újra elköteleződjön. Nehezen bólintott rá második házasságára – sajnos, nem minden alap nélkül.

Férje, Mészöly Miklós író csodálatos lelkitárs volt, de annál kevésbé hűséges és biztonságot adó támasz. Több szeretőjéről Alaine rendszeresen tudott, de a sérelmek ellenére sem bírtak elszakadni egymástól. Az írónő ugyanakkor mindig meg tudta őrizni a függetlenségét, önálló akaratát férje mellett. Nem hagyta magát betemetni a fájdalma által, és talált egy nagyon fontos pillért az életében, melyben kiteljesedhetett: a hivatását. Ha a szenvedés határozta volna meg az életútját, és nem mer hinni egy jobb életben, saját célokban, akkor gazdag szakmai öröksége soha nem jöhetett volna létre.

Kisebb lépésekben

„Nem kell ismernem a célomat, mert a célom ismer engem. (Weöres Sándor) De ha megtalál a célod, mit csinálsz? „Egész lényeddel, hasonlítani és emlékezni.”

Mindannyian kapunk egy csomagot az élettől, melyet halálunkig cipelünk. Megvannak a magunk nehézségei, fájdalmai, törései, melyek mentén elágazik az utunk egyik vagy másik irányba. Mostanra sok olyan terhet hátrahagytak a nők, melyek az elmúlt századok nyomása mentén maradtak fenn. Nagyobb a kontrollunk a terheink, szenvedéseink, kapott és önként vállalt feladataink fölött. Nagyobb felületünk van a szelektálásra: mi az, amit elfogadunk, és mi az, amire nincs szükségünk. Többször mondhatunk nemet. Ami pedig kiemelkedően fontos: hogy mindezt bűntudat nélkül tehetjük meg. Dönthetünk úgy, hogy nem azt az utat járjuk, amely a mások elvárásaihoz való igazodás mentén születik, vagy amit nehéz múltunk veszteségei határoznak meg.

Mint amikor túl közelről nézzük a fali térképet, s ezért nem látjuk meg a keresett város nevét; lépjünk hátra pár lépést, és figyeljük meg újra! Milyen összkép rajzolódik ki? Látjuk-e azokat a vonalakat, melyek tanulságot és lehetőséget is adnak, azzal együtt, hogy szenvedést is okoztak már korábban? Mit vihetünk el a nehézségeinkből? Mi az, amit beépíthetünk a nőiségünkbe, és az ehhez tartozó identitásunkba? Milyen más perspektívát adhatunk az életünknek? Engedjük magunknak ezt a szemszöget, hogy megszűnhessünk áldozatként tekinteni magunkra, és megláthassunk egy jobb sors felé vezető utat – ahogy Polcz Alaine is tette.

Forrás:

Polcz Alaine: Egész lényeddel. Jelenkor Kiadó, 2006.

Polcz Alaine: Asszony a fronton. Jelenkor Kiadó, 1991.

Polcz Alaine: Gyermekkorom. Jelenkor Kiadó, 2018.

Fotó: itt és itt