„A bántalmazás rettegni tanít, és a rettegés tanít meg hazudni: akár önmagunknak is” – Milyen sebeket hagy a gyermekkori bántalmazás a felnőtt életben? Interjú Víg Sára gyermekpszichológussal

Talán mind gyakrabban jön szembe hasonló témájú cikk az interneten, egyre nyitottabb a párbeszéd. Talán dönti le a falakat számos szervezet és közösségi szerepvállaló, aki szót emel a problémával kapcsolatban. Kétség sem férhet hozzá: a gyermekbántalmazásról nem lehet eleget beszélni. Fel kell hívni a figyelmet az apró jelekre, a segítségadás lehetőségeire, a tényre, hogy a jelenség létezik, sokszor éppen olyan ajtók mögött, amelyek mögé senkinek nem jutna eszébe belesni. Egy biztos: a bántalmazott gyerekekből sebekkel együtt élő felnőttek lesznek. Ha benövi a var a sérülést, ha nem. De melyek azok a terhek, félelemek, hiányok, gyanúk, amelyeket ők a lelkükben kénytelenek cipelni évtizedeken át, és amelyeken valamiképp felül kell kerekedniük? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Víg Sára gyermekpszichológussal.

Fotó: itt.

A bántalmazásnak többféle formája létezik, de alapvetően van különbség a verbális és a fizikai bántalmazás hatásai között hosszú távon, például a személyiség vonatkozásában? Vagy teljesen ugyanazt váltja ki a kettő?

Pszichés értelemben nincs jelentős különbség: ugyanúgy a bizalom, a kötődés, az érzelmek szabályozása, az önértékelés sérülnek, ha valaki bármilyen bántalmazás részese, áldozata. Azonban a fizikai bántalmazás jobban definiálható, maga az elszenvedő is könnyebben fogalmazza meg, hogy „engem bántanak”, a fájdalom fizikai érzete egyértelműbb jelzés (ettől még ezekben az esetekben sem ez a legfájdalmasabb!). Verbális bántalmazásnál, vagy például elhanyagolásnál – ami szintén bántalmazás – nincs egy konkrét határ, hogy mi az a szó, vagy mondat, amely „bánt”, amelynek nem szabadna elhangoznia.

Van arról tapasztalat, hogy melyik esetében gyakoribb a segítségkérés?

Pont a konkrétabban megfogható határok miatt a fizikai bántalmazás esetében könnyebben kérnek segítséget, illetve a környezet is hamarabb veheti észre, hogy baj van. Mondom ezt úgy, hogy sajnos a fizikai bántalmazások között is óriási a latencia, gyakran a családok titkolni próbálják, a környezet szemet huny, a szomszéd elfordítja a fejét.

Milyen hatása lehet annak a típusú bántalmazásnak, amikor az egyik szülő bántalmazza a másikat, de a gyerekeket közvetlenül nem? Milyen szemmel nézik ilyenkor a gyerekek a két felnőttet? Azt gondolnám, mivel egy kicsi számára mindkét szülő idealizált, mindenható, hatalmas ellentmondás lehet, hogy az egyik agresszív, a másik pedig esetleg nem tudja kiemelni magát és őt a fájdalmas helyzetből. Mintha mindkét irányba sérülne a bizalom. Hogyan hat ez a gyerek személyiségére?

A családon belüli erőszaknak bármilyen formája károsan hat, még akkor is, ha a szülők meg vannak győződve róla, hogy a gyerekük nem tud az erőszakról, mert például nem szemtanúja az agresszív viselkedésnek. Szoktuk hallani, hogy „de engem sosem bántott!”, mintha ez kisebbítené a fájdalmat.

Az a gyerek, aki ilyen érzelmi környezetben nő fel, mindenképpen elszenvedője a bántalmazásnak, mert érzelmi biztonság helyett kiszámíthatatlanságot tapasztal, és ambivalens érzések között kéne megtanulni kiigazodni.

Erre sokféle választ adhat, de leggyakrabban három képlet jelenik meg.

Az első, hogy visszahúzódik, bezárul, és megpróbálja a lehető legtávolabb tartani magát (fizikailag és érzelmileg) a kötődő kapcsolatoktól. Ezek az emberek felnőttként kötődési vagy elköteleződési nehézségekről számolnak be, szoronganak a társas és főleg az intim helyzetektől, hiszen azokat korábban veszélyesnek tapasztalták.

A második, hogy azonosul a bántalmazóval, mert ezt látja „nyertes stratégiának”, és ő maga is hajlamossá válik ilyen viselkedésre. Ez nem törvényszerű, de sajnos igaz, hogy aki bántalmazást tapasztal, az az agresszív reakciót, mint normálist, automatikusat érzékeli, és még akkor is belsővé teszi, ha tudatosan elítéli, és küzd ellene. Nagy munka ezeket a mintákat átdolgozni, legyőzni felnőttkorban.

A harmadik pedig, hogy azonosul a bántalmazottal, beáll egyfajta partneri/védelmező szerepbe, és ezzel próbálja csökkenteni a saját tehetetlenség érzését. Ezek a gyerekek érzelmileg egy olyan terhet vesznek magukra, amit később is nagyon nehéz lerakni, mert egy gyereknek se lehet feladata, hogy a szülő gondviselője, oltalmazója legyen, hiszen ez egy fordított helyzet. Ők később is hajlamosak „beáldozni” magukat, és megterhelő érzelmi szerepeket felvenni, akár felnőttként is.

Ez a három válasz egyszerre is megjelenhet, vagy felváltva. Illetve gyakran például a saját felnőtt párkapcsolatban tűnnek elő ezek a mintázatok, vagy szülővé válva kapcsolnak be, mint pszichés örökség.

Víg Sára, gyermekpszichológus

Tud–e segíteni a későbbi gyógyulásban, ha a bántalmazott szülő eléri azt a pontot, hogy támogatást kér, kilép, kiemeli a gyereket a helyzetből? Még akkor is, ha előtte hosszú távon szenvedtek a rossz kapcsolatban.

Nagyon fontos szempont, amit kérdezel: egyáltalán nem mindegy, hogy a bántalmazott szülő hogyan reagál. Meghatározó, hogy mit lát egy gyerek: miként lehet túlélni, szembenézni, elviselni, vagy esetleg kiszállni egy ilyen helyzetből. Azok a gyerekek, akiknek a bántalmazott szülője (általában édesanyja) a gyermekével együtt elmenekült, elment a kapcsolatból, küzdelmet vállalt, elvált, azt a mintát is látják gyerekként, hogy van megoldás, van jobb út, nem csak beletörődni lehet. Ez egy komoly erőforrás.

Ha már a felnőttkori hatásokról beszélünk, muszáj szóba hozni, hogy miként látja magát a jelenben egy bántalmazott gyerek. Sokat olvashatunk arról, hogy nagy valószínűséggel előbb-utóbb magát fogja hibáztatni, mert verik, mert minősíthetetlenül szólnak hozzá. Milyen pszichés folyamat vezet oda, hogy elhiszi, a bántalmazónak van igaza?

Akit bántanak, az átélhet félelmet, szorongást, undort, frusztrációt, haragot, bosszúvágyat, szégyent, bűntudatot, egyszerre akarhat küzdeni és elmenekülni. Ha a bántalmazást olyantól szenvedi el, akit szeret, tisztel, az összes érzés összekeveredik ezekkel a pozitív érzésekkel is. Ebben a káoszban gyakran érzelmileg is kénytelen megadni magát a gyerek, hogy valahogy „túléljen”.

A szülő alapesetben autoritás: igaza van. Ez egy szomorú ellentmondás, de sajnos (szinte) minden esetben saját magát hibáztatja a bántalmazott gyerek: „megérdemeltem”, „rossz vagyok!” – gondolja. Ezért van nagyon sokszor, hogy felnőttként, akár a terápiás közegben is a bántalmazót védik, elfogadhatónak, érthetőnek látják a bántalmazást. Ezt kell felnőttként átfordítani – nem feltétlenül a szülő hibáztatásába, de mindenképpen az egykori gyerek abszolút felmentésébe: „Nem érdemelted meg!”, „Nem voltál/vagy rossz!”

Azt remélem, hogy ha nem a szülő a bántalmazó, akkor a gyerek inkább tud segítséget kérni olyan felnőttől, akiben megbízik – ez jó esetben lehet a szülője. (Ez a szexuális abúzus esetében nem teljesül, de ott is azért, mert leggyakrabban bizalmi, érzelmi viszony van, amivel az elkövető visszaél, amivel titoktartásra bírja az áldozatot.)

Valahol olvastam, hogy a bántalmazás hazudni tanít. Mit jelent ez pontosan?

A bántalmazás mindig tabu, a család, a kis közösségek, a társadalom szintjén is. Takargatni, titkolni kell.

Ebben az áldozatok is ugyanúgy együttműködnek, bele vannak kényszerítve, ami mögött félelem, bűntudat, szégyen áll. Azt hiszem, a bántalmazás rettegni tanít, és a rettegés tanít meg hazudni: akár önmagunknak is.

Ezért kell támogatni, hangot adni azoknak, akik veszélyeztetve vannak, hogy ne hallgatás vagy hazugság takarja el a bántalmazást. Ezért fontos a prevenció, a tájékoztatás, az érzékenyítés, hogy mindezekről a nehéz témákról lehessen szó, hogy „látszódjanak”.

Beszéltünk arról, milyennek látja magát a gyerek, amikor őt bántják: mi marad ebből a felnőttkorban? Melyek azok a reflexszerű reakciók, amelyek akár még egy terápiát követően is benne munkálhatnak ezekben az emberekben, és megnehezítik az önelfogadást és önszeretést?

Sajnos a bántalmazás hatásai nagyon hosszú távon, gyakran élethosszig fennmaradnak. Fontos, hogy milyen korban, milyen hosszan szenvedte el valaki, és kitől, illetve, hogy milyen támogatást kapott a környezetétől.

Említettem, hogy az áldozatnak a másokkal és saját magával ápolt érzelmi kapcsolata válik nehezítetté. Hiszen nehezebben bízik meg másban, enged közel magához, alakít ki intim kapcsolatot, köteleződik el hosszú távon, gyakran önértékelési problémákkal küzd, „nem szereti magát”. Ezeket sokan évekig, évtizedekig hordozzák, nagyon nehéz átalakítani, letenni őket. Az alap bizalmat felépíteni nagy feladat, csak igazi támogató környezetben lehet, és ez sajnos nem mindenkinek adatik meg.

Összességében nagyon nehéz, de nem lehetetlen ezeket a mintákat felülírni: ez mindig a felismeréssel kezdődik, és hosszas önismereti munka során tudnak változni, változtatni, gyakran egy támogató partner mellett.

A bántalmazó szülő hogyan hat a párkapcsolatokhoz való attitűdre? Van jelentősége ebből a szempontból, hogy az ellenkező nemű szülő volt-e például, aki verbálisan megalázta vagy fizikailag bántotta a gyerekét?

Amikor az azonosulásról beszéltünk, azt mondtuk, hogy alapvetően lehet azonosulni a bántalmazóval vagy a bántalmazottal (és ez a kettő össze is keveredhet). Itt nagyon fontos, hogy milyen nemű és milyen korú gyerekről gondolkodunk, illetve az, hogy ki kit bántalmaz (szülők egymást, vagy egyik, vagy mindkét szülő a gyereket). Nem akarom csak azt a képletet venni, ahol a férfi/apa a bántalmazó, habár tudjuk, hogy a partnerbántalmazások nagyon nagy százalékában így van, de a gyermekbántalmazási statisztikákban mindkét nemű szülő szerepel.

Már-már közhely, hogy a felnőtt párválasztásban ezek a mintázatok működnek, vagyis nagyon leegyszerűsítve, olyan párkapcsolatot próbálunk – tudattalanul – létrehozni, mint amit otthon láttunk.

Tehát ahol egy kisfiú otthon erőszakosnak látja az apját, ezzel a „férfias”  viselkedéssel azonosul, felnőttként szembe kell majd néznie a saját agresszív indulataival. Ahol pedig a bántalmazott anya védelmezője próbált lenni, ott egy másik férfiszerepet vesz magára. Ez azonban nagyon érdekes, hogy a kettő ugyanaz az „erősebb” férfi szerep, ami vagy agresszíven, vagy védelmező viselkedésben tud megjelenni. Viszont ehhez valószínűleg egy gyenge, „áldozat” típusú nőt fog választani. Ahol viszont olyan módon azonosul az anyával, hogy ő maga is áldozatként jelenik meg (vagy azért, mert őt is bántalmazza az apa), ott lehet, hogy pont egy ezzel ellentétes, „erősebb, határozottabb” nőt keres majd.

A lányok sajnos leggyakrabban az elnyomott, elhallgattatott, áldozat szereppel tudnak azonosulni, és így gyakran leképezik a felnőtt párkapcsolataikban is ezt a felállást.

Ha egy gyereket bármelyik szülője bántalmazza, az elsősorban a kötődési képességére, önértékelésére lesz hatással, tehát arra, hogyan tud szeretni. Így ez mindenképp közvetetten hat a párválasztásra, felnőtt párkapcsolati működésre. Ezek az emberek később is hajlamosan magukat értéktelennek látni, a szeretet, más negatív érzésekkel kapcsolódott össze bennük. Gyakran alárendelődnek a felnőtt kapcsolataikban.

Aki nem kapott segítséget, vagy nem mer szembenézni a múlttal terápia keretében, milyen módokon tud esetleg öngyógyítani? Miért érdemes a saját gyerekkel való kapcsolat, a szülőség szempontjából a hasonló traumákat szakszerű keretek között feldolgozni?

A párválasztás, felnőtt párkapcsolat mellett a legerősebb „gyújtópont” a szülővé válás, amikor a korai traumák „berobbanhatnak”. Emiatt szoktuk azt mondani, hogy érdemes még ezelőtt a családi mintákra, működési modellekre ránézni valamilyen önismereti folyamat keretében. Ha ilyen nehezített, fájdalmas háttérből jön valaki, még inkább segíthet tudatosan, türelmesen foglalkozni ezekkel a kérdésekkel.

Emellett azt gondolom, hogy nem csak terápiában (persze ott is!) lehet ezeket a nehézségeket leküzdeni. Az olyan bizalmi kapcsolatok, ahol nem kap újabb sérülést, hanem elfogadásra, megértésre talál – ez lehet egy figyelmesebb tanár, jó baráti kapcsolat, működő párkapcsolat –, mind gyógyítóak. Egy megtartó közösség, támogató kortárs csoport, vagy sorstársak közös élménye szintén sokat segíthet. Minden olyan tapasztalás, ahol épül az önértékelése, sikereket ér el, jó szakmát választ, előbbre vihetik. Ezeket szerencsére gyakran az élet hozza, „csak úgy, magától”.