„A tanárban gyűlő tehetetlenség egyértelműen kihat a tanulók hangulatára” – így látja a diákok 12 pontját az iskolapszichológus

Az oktatás egyik legfőbb szereplői, a diákok (akik közül 2016. február 19-én sokan kockás inget vettek, hogy kifejezzék támogatásukat az oktatási rendszer átalakítására irányuló törekvések mellett) kiadták a saját tizenkét pontjukat, melyből világosan kiderül: nemcsak krétából, de nyugalmas légkörből is hiányt szenvednek a tanintézmények tanulói és tanárai. Szél Dávid iskolapszichológust, az Apapara blog és könyv szerzőjét többek között arról kérdeztük, hogyan élhetik meg a gyerekek azokat a nehézségeket, amelyek komoly társadalmi feszültséggé duzzadtak. Illetve arról is faggattuk: mi az oka, hogy az általában lázadónak és önérzetesnek titulált kamaszok, nemcsak a maguk igényeiért álltak ki, hanem sajátjukhoz hasonlóan, a tanáraik érdekében is felemelték a szavukat.

A tizenkét pont első hat tételét olvasva világosan kirajzolódik, hogy a tanulók elsőként azokat a nehézségeket fogalmazzák meg, amelyeket konkrétan a saját bőrükön tapasztalnak. A fiatalok többek között:

• hiányolják a megfelelő felszerelést,
• a mindennapi testneveléshez való feltételeket,
• az élethez kapcsolódó tudás megjelenését a tantervben

Mindezen felül a heti óraszám csökkentését is kérik, hiszen, ahogy azt a követeléslistában megfogalmazzák: a diákok túlterheltek. Ahogy szakértőnk mondja, ez a túlterheltség ránehezedik a gyerekek hangulatára, és ezzel együtt a közérzetükre is kihat.

„Versenyhelyzetekkel szembesülni önmagában még nem feltétlenül gond, hiszen ösztönző hatása van. Persze ez csak akkor igaz, ha az ember azért küzd, amit szeret, vagy épp abban fejlődhet, amiben egyébként is kompetens”− kezdi Szél Dávid, iskolapszichológus. „Azonban az állandó stressz, a felesleges, érdektelen feladatokkal való túlterheltség folytonos feszültségérzéshez, szorongáshoz vezet. A szorongás pedig a legkülönbözőbb fiziológiai tünetekkel járhat, többek között szapora légzéssel, izomfeszültséggel, verejtékezéssel.”

Az ehhez hasonló állapot pedig általában olyan pszichoszomatikus tüneteket produkál, amelyek látszólag testi problémák, azonban mégsincs szervi gond mögöttük. Így például a gyakori hasfájás, a reggeli hányinger vagy hányás, a visszatérő fejfájás könnyen utalhat erre a jelenségre.

Empátia és rendszerszemlélet

A kamaszok kéréseit továbbolvasva aztán egyre távolodunk a közvetlenül őket érintő gondoktól. A hetedik ponttól már az iskolai élet más szereplőinek nehézségeire is kitérnek a fiatalok és – annak ellenére, hogy adott velük kapcsolatban a sztereotípia, miszerint az iskola, a tanulás vagy a pedagógus problémája tőlük csak legyintést kaphat válaszul – tanáraik túlterheltségét is számon kérik a rendszeren, azaz gondolnak rájuk és aggódnak értük.

„A kamaszok már nemcsak értik a problémákat, hanem kíváncsiak a többi nézőpontra is, és igenis tudnak empatikusak lenni. Egyébként már az egészen kicsi gyerekek is képesek a szolidaritásra, de ők inkább még érzik a felnőttek gondterheltségét, és arra reagálnak”

– magyarázza szakértőnk.

Persze a követelések, amelyek arra szólítanak fel, hogy csökkentsék a tanárok terheit, külön státuszt kapjon a programszervezés, az adminisztráció, és emeljék a pedagógus pálya presztízsét, nem csupán az empátia nevében születtek. A tanulók pontosan látják az oktatás többi résztvevőjének problémáit, és tisztában vannak azzal, hogy ez rajtuk is lecsapódhat.

„Tévhit, hogy a kamaszokat nem érdekli a rendszer, amelyben működniük kell. Ők már átlátják, minden felesleges idegeskedés a róluk és a velük való minőségi időről vonja el a figyelmet” – fűzi hozzá Szél Dávid. (Arról, hogy ennek a generációnak mennyire fontos a figyelem és a biztonság, egy korábbi cikkünkben olvashattok.) Hozzáteszi:

„amellett, hogy a tanárban gyűlő tehetetlenség egyértelműen kihat a diákok hangulatára, a tanulmányi eredmény, a konfliktuskezelési képesség, az együttműködésre való képesség is csorbulhat az állandó időhiány és idegeskedés miatt.”

Egyetlen szakember jut több száz főre

Bár az oktatási intézmények számára elméletben adott az iskolapszichológus személye és segítsége, (aki éppen ezeket az alapvető kompetenciákat támogathatná, és akire a gyerekek, vagy a tanárok az aktuális, feszültségektől terhelt helyzetben is számíthatnának) a gyakorlatban a lelki támasz csak korlátozottan érhető el. Az állami iskolákban „mindössze” két dolog hiányzik ehhez: elég szakember és elég idő.

„Nagy előrelepés lenne, ha az állami iskolákban is több iskolapszichológus tevékenykedne, a jelenlegi törvényi keret ugyanis nagyon kevés státuszt ad: 500 főre jut fél státusz” – jegyzi meg Szél Dávid, aki dolgozott iskolapszichológusként állami fenntartású iskolában, most pedig alapítványi intézményben segít. Ezért van rálátása arra is, mitől működhetne megfelelően a rendszer, illetve hogy ebben a jól funkcionáló modellben, milyen konkrét foglalkozások segíthetnék kiadni a felgyülemlő feszültségeket.

„Fontos lenne teret és időt hagyni tematikus csoportfoglalkozásoknak, tanárkonzultációknak, mert ezek között a feszített keretek között nagy segítséget jelentene, ha kibeszélhetnék, célzottan feldolgozhatnák a bennük dúló tehetetlenséget.

A tapasztalatom szerint pedig párban, két pszichológus együttműködésével a leghatékonyabb ez a típusú munka, mivel több nézőpont is megjelenhet, a csoport tagjai együtt gondolkodhatnak és fejlődhetnek.”

A szakemberek hatékony munkájának azonban egyik legfontosabb előfeltétele a komoly szakmai háttér biztosítása lenne, továbbá, hogy az iskolapszichológus az iskolájában függetlenül tudjon dolgozni. Ahogy szakértőnk mondja: az állami intézményekben a pszichológusok az intézményeknél státuszban dolgozó alkalmazottak, ez pedig  megnehezíti ezt a függetlenséget, amely során szülővel, pedagógussal, gyerekkel akár egymástól függetlenül, külön-külön is konzultálhatna és dolgozhatna az iskolapszichológus.

Fotó: itt és itt