„Amíg a másik szabadsága feszültséget kelt bennem, nem lehetek szabad” – A feleségem története című regényt és filmet ajánljuk

Szerző: | 2021. 09. 24. |

Füst Milán hét évig dolgozott A feleségem története című regényén, amelyet Enyedi Ildikó álmodott vászonra. A Testről és lélekről Aranymedve-díjas rendezője hét leckében meséli el Störr kapitány bolyongásának történetét. A tegnap óta a hazai mozikban is vetített film szövetében egyszerre lüktetnek súlyos lételméleti és az emberi kapcsolatok kifürkészhetetlenségét érintő kérdések. Aki nem bánja, hogy a mozijegy mellé jó adag gondolkodnivalót is kap, azoknak mindenképpen jó szívvel ajánljuk ezt a grandiózus alkotást – és persze az annak alapjául szolgáló regényt.

Nem véletlenül használtam a bevezetőben a „vászonra álmodta” kifejezést. Egyrészt, mint tudható, Enyedi Ildikó már nagyon-nagyon régóta, több évtizede tervezi a Nobel-díjra is jelölt Füst Milán 14 nyelvre lefordított regényének megfilmesítését. Azt gondolom, nem csak az író életművét tisztelő, és az előtt méltó módon tisztelgő rendező örülhet annak, hogy ez a nagyszabású vállalás álomból valósággá válhatott.

Helytálló a vászonra álmodta kifejezés azért is, mert az egész film hangulata kicsit álomszerű: a sok elmosódó és visszatükröződő kép – akárcsak Störr kapitány háborgó lelke – a valóság és képzelet határán imbolyog.

Törékeny lélek

Amikor – a történet elején – ez a háborgás gyomorproblémák formájában fizikai síkon is figyelmet követel magának, a holland hajóskapitány, Störr Jakab, szakácsa tanácsára úgy dönt, megnősül. Elhatározását tettek követik. Amikor a barátjával közli, hogy nősülni készül, de még nem tudja, kit vesz el, hirtelen ötlettől vezérelve fogadást kötnek: a férfi feleségül veszi az első nőt, aki belép a kávézó ajtaján.

Ez az a pillanat, amikor Störr kapitány életében megjelenik Lizzy, a bohém ötletre kapható francia szépség. Titokzatos, szabad, okos és törékeny alkat (legalábbis a filmben), főleg a két méter magas hajóskapitányhoz képest.

Ám a lassú észjárású, és az érzelmek világában meglehetősen tapasztalatlan férfi tekintélyt parancsoló külseje legalább ennyire törékeny belsőt takar. Miközben a kapitány a tengert átszelő teherhajó első embereként kellő határozottsággal, ugyanakkor tökéletes nyugalommal dől bele a folyamatos kitettségbe és bizonytalanságba, ugyanezt a szeretetkapcsolataiban már képtelen megtenni.

„Ez Störr kapitány világa, az ő rendszere. Egy egyszerű, de megbízható szerszámkészlet az élethez, ami szuperül működik a tengeren, egy teherhajón. De kétségbeejtően nem működik a szárazföldön, abban a komplex helyzetben, amit egy másik emberi lény jelent” – fogalmaz a filmet rendező Enyedi Ildikó ebben az interjúban.

Bizalom nélkül táncolni…

Störr kapitány szárazföldi bolyongásaival együtt járó szenvedéseinek legfőbb oka, hogy nem lehet kapitány a saját életében. Azért nem, mert ez egész egyszerűen lehetetlen: egy szeretetkapcsolatban nem lehet a másikat ide-oda kormányozni, vezényszavakkal irányítani vagy megparancsolni neki, hogy mikor mit tegyen.

Amíg a másik szabadsága feszültséget kelt bennem, nem lehetek szabad.

Addig nem tud megtörténni az, amiről Enyedi Ildikó ebben a podcast-ban olyan gyönyörűen beszél. Két ember kapcsolata csak akkor lehet áramló és örömteli, ha nem akar senki senkit irányítani, ha a tánc egyszerűen és magától értődően megtörténik. És ami ezt lehetővé teszi, az ugyanaz a valami, ami által hozzáférhetünk egy kapcsolat mélyebb rétegeihez. Ezt a valamit bizalomnak hívják, és sajnos nem mindenkinek jutott egyforma adag belőle…

Ebből következően az élettel, és a kapcsolódással, a sebezhetőség lehetőségével együtt járó bizonytalanságot nem egyformán viseljük. Störr kapitány történetesen elég rosszul viseli: és a bizalom hiányát folyamatos gyanakvással, félelemmel és állandó gyanakvással kompenzálja. Hiába predesztinálná őt boldogságra, hogy rátalált Lizzy-re, a szabad és titokzatos nővel való kapcsolat inkább szenvedést hoz az életébe.

Störr kapitány azért szenved, mert fáj neki közel lenni.

„…a bánat árkokat váj ám az emberi szívben, s ezek aztán megkövetelik a magukét, s meg akarnak telni megint. A bánatot követelik. S így nem találja némely ember a nyugságát soha többé, és semmiben a világon” – kesereg Störr kapitány a regény egy pontján.

De vajon milyen titokzatos erő vájja ezeket az árkokat? És min múlik, hogy valakiből a „nyugságát” sehol nem lelő, vagy épp ellenkezőleg, a szívében békével élő ember válik?

Störr kapitány rengeteg szenvedés árán, és sajnos túl későn kerül közel a válaszokhoz. Az élet tengerén hajózva egyre mélyebbre néz, és a feleségével való kapcsolatán keresztül ért meg egyre többet magáról, a világról, az emberi kapcsolatok természetéről – és arról, hogy mindez nem egyenlő a saját valóságával.

Mert miből is áll össze a valóságunk? Az emberi kapcsolatokból, az azok során szerzett impulzusokból, és az érzésekből, amelyeket mindezek keltenek bennünk. A saját valóságunk nem feleltethető meg a világ törvényszerűségeinek, de meglepően sok hasonlóságot mutat azzal a képpel, amit az emberi kapcsolataink tükröznek vissza.

Azt, hogy a kapcsolatainkban veszedelmes mélységet, a tükörsima felszínt, vagy éppen a lehetőséget adó perspektívát látunk, soktényezős kérdés, de sajnos létezik olyan konstelláció, hogy ezek a tényezők ahhoz a következtetéshez sodornak minket, hogy valahogy nem érezzük otthon magunkat a saját valóságunkban. Ugyanúgy, ahogy egy hajóskapitány sem érzi magát otthon a szárazföldön…

Fotó: Mozinet

Bánat által vájt árkok

„Az ember legyen könnyű és tárgytalan, súlytalan legyen az ember, s akit a legjobban szeret, az iránt a leginkább” – olvasható a regényben. Ezt a súlytalanságot tanítja a maga kacér és titokzatos módján Lizzy az emberi kapcsolatok útvesztőjében bukdácsoló Störr kapitánynak, aki minden keserűsége ellenére azért igyekszik jó tanítvány lenni.

De – ahogy az sajnos gyakran megtörténik – azokat a bizonyos bánat által vájt árkokat sehogyan sem tudja betemetni a boldogság ígéretét hozó kapcsolat: a zsigeri bizalmatlanság folyamatosan táplálja a félelmet, ami aztán szervező erővé és önbeteljesítő jóslattá válik.

Szerintem azt a valamit, ami ezekbe az ördögi gondolati spirálokba, a sötétebbnél sötétebb szcenáriók és tévképzetek gondolati csapdáiba, és az őrület határára kergeti Störr kapitányt, bizonytalan kötődésnek hívják.

Éppen ezért ez a történet (számomra legalábbis) nem a féltékenységről vagy a szerelemről szól, hanem arról, hogy milyen keserves munkával és szenvedéssel járó folyamat megtanulni hinni abban, hogy az emberi kapcsolatok nem veszélyesek. Van, akinek ez magától értődő, és vannak a Störr kapitányok, akik ezzel a teherhajó méretű rakománnyal élik az életüket – és ahogy az a regény soraiból is kiderül, ezt a rakományt nem olyan egyszerű lerakni.

„…soha nem voltam én még olyan közel ahhoz, hogy változtassak az életemen, mint éppen akkor és ott, a kocsma előtti sötétben. Mert azon ritka pillanatok egyike volt: – nem volt énbennem többé semmi kétely. Mert magamtól csak annyit kérdeztem: – miből állsz? Nem az a napjaid értelme, hogy erről a gyerekről ábrándozol? De még ezt se lehetett. Még álmodozni sem. Mert ha csak egy pillanatig mertem is reménykedni valamiben, egy nagyobb erő visszalökött. S ugyanazon pocsolya kellős közepébe, könyörtelenül”.

Néha egészen apró, nüansznyi dolgok képesek visszalökni az ingatag bizalmi rendszerrel együtt élő embereket a mélybe, aminek a hatására a gondolatok úgy indulnak meg a bánat felé, mint a hegy tetejéről a lavina – vagy, ahogy Störr kapitány fejében a tévképzetek.

A könyv és film összevetése kapcsán talán a leginkább szembetűnő, hogy mennyi érzelem és lobogó indulat bújuk meg a merev és kifejezéstelen vonások mögött. Mennyi meddő tépelődés, kétségbeesett vágyakozás és zsigeri félelem lüktet Störr kapitány szívében! Miközben belül szinte kettéhasad a fájdalomtól, ebből kívülről (a legtöbbször) semmi nem látszik. De attól, hogy csendben szenved, ez a keserű fájdalom mérgezi őt, Lizzy-t, és a kapcsolatukat is.

Störr kapitány tragédiája, hogy mire reflektálni kezd a lélek törvényszerűségeire, és meglátja, hogy minél görcsösebben ragaszkodik a kontrollhoz, minél tovább táplálja a félelmeit, annál fojtogatóbb lesz önmaga és a másik számára is a létezés, addigra már késő. Azzal tölti az életét, hogy igazodási pontokat, valamiféle rendszert, struktúrát vagy törvényszerűséget találjon ott, ahol talán nincs semmi. Sokáig, fájdalmasan sokáig ragaszkodik a fájdalmához.

„Mert visszaélés van itt az ember lelkével, amely adatott néki, mert becsapták itt és hitegették, ígértek neki mindenfélét. Hogy is kell ezt kifejezni? A léte fontosságát, sőt, az örökkévalóság igényét hordja magában, s mi a sorsa? Félelem és futás, az életveszély rémülete s a lét első percétől fogva – meg lehet ezt érteni valakinek? Hogy ezt a kölcsönkapott kis tüzet állandóan a kialvás fenyegesse?

Egyszóval, a lélek számára felfoghatatlan ez a világ, ide akarok én kilyukadni, hogy nem ez a hazája, mert más van itt, mint amit ő várt és akart… Márpedig, ha az embernek idegen, akkor ki számára való? S mi dolgom nékem avval, ha egy magasabbrendű értelemnek ez netán szórakozás is, ha netán öröme telik is az én életem hiábavaló küzdelmeiben?” – fakad ki a regény egy pontján, hogy aztán megértsen valami nagyon fontosat a felesége mindent átható szemének tükrében.

„…mert micsoda megkönnyebbülés megszabadulni attól, amit igaznak hisz az ember, s méghozzá, ha mindvégig életben akarja tartani magában.”

 „Epilógus”

A feleségem története valójában Störr kapitány fejlődéstörténete, aki ezen a tükrön keresztül néz rá a saját életére. Enyedi Ildikónak köszönhetően ezeken a szemeken, és Störr kapitány történetén (és az ő tanulságain) keresztül mi is ránézhetünk, és reflektálhatunk a saját életünkre, a saját kapcsolatainkra, még az előtt, hogy késő lenne.

A feleségem története című filmet a legelső kritikák az „unalmas” és a „vontatott” jelzővel illették. Az talán már az eddigiekből is kiderült, hogy ezzel nem értek egyet: az a film, ami két és fél óra alatt bejárja az utat az állati ösztönöktől a lélek rezdüléséig, a lángoló szerelemtől a gyűlöletig, a lázadástól a sztoikus nyugalomig, a mélységtől a magasságig, a gazdagságtól a nélkülözésig, az összetartozástól a magányig – és vissza, szerintem minden, csak nem vontatott. De ez persze nézőpont kérdése.

Mindenesetre szerintem ez a film olyan, mint az óceán: mély, áramló, grandiózus. Látni kell. Jó szívvel ajánlom.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This