„A gyűlölet önmagában nem betegség, de megbetegíthet” – A tömeges lövöldözések hátteréről

Szerző: | 2019. 08. 12. | Social&Smart | Olvasási idő: 12 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Alig több mint egy héttel ezelőtt két egymást követő tömeges lövöldözés történt az Egyesült Államokban: az egyik a texas-i El Paso-ban, a másik az Ohio állambeli Daytonban. Ezzel az utóbbival 250 fölé emelkedett az országban a 2019-ben elkövetett, több halálos áldozattal járó lövöldözések száma.

Ha hallottatok a hírekben a lövöldözésekről (ami szinte biztos), valószínűleg belőletek is kibukott a kérdés: miért? Mi a fene történik? Miért kell ennyi embernek értelmetlenül meghalnia? Persze, ha cinikusak lennénk, könnyedén felelhetnénk: egy országban, ahol lassan már a kisiskolások is félautomata fegyverekkel indulnak reggelente suliba, előbb-utóbb törvényszerű, hogy bekövetkezik valami hasonló. De mivel nem vagyunk cinikusak (legalábbis remélem), a válasz sem ennyire egyszerű.

„Aki ilyet tesz, csak beteg ember lehet”

Amikor halálos áldozatokkal, súlyos sérülésekkel járó lövöldözésekről hallunk, amelynek a hátterében egyetlen, az esetek többségében komplett arzenállal felszerelkezett elkövető áll, a legtöbbünk fejében szinte rögtön megfogalmazódik a gondolat, hogy az, aki ilyet tesz, csakis valamilyen pszichiátriai zavarral küzdő ember lehet. De vajon tényleg „csak” erről van szó?

Hasonló visszhangok bukkannak fel az esetek után nemcsak a kommentszekciókban, a fórumokon, de a sajtóban is. Hasonló értelmű nyilatkozatot tett az amerikai elnök, Donald Trump is a hétvégi lövöldözések nyomán: szerinte ahhoz, hogy megelőzhetőek legyenek ezek az értelmetlen halálesetek, elsősorban a mentális betegségek felismerését és kezelését célzó ellátási kör bővítésére lenne szükség.

Az, hogy rengeteg pszichés probléma marad kezeletlenül napjainkban, olyan tény, amellyel nem lehet vitába szállni: a becslések szerint csak az Egyesült Államokban minden ötödik ember szembesül valamilyen lelki rendellenességgel élete egy pontján – ennek az 50 millió embernek pedig csak egy töredéke az, aki időben segítséget kap.

Ami azonban a lövöldözéseket illeti, a mentális betegségeket megjelölni a háttérben meghúzódó egyetlen okként nem jelent valódi választ, sőt, akár még káros is lehet.

Kifelejtünk az egyenletből valami nagyon fontosat

Erre mutat rá az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) állásfoglalása a kérdésben, amelyet szintén a hétvégi lövöldözések után hoztak nyilvánosságra a szakértők.

„Minden tömeges lövöldözést a mentális problémák számlájára írni nemcsak pontatlan, de stigmatizáló is” – vallja Arthur C. Evans, az APA ügyvezetője.

„Ha egyedül a mentális egészség állna a háttérben, világszerte hasonló számú ilyen bűncselekménnyel kellene szembenéznünk – azonban távolról sem ez a helyzet.”

A szakemberek szerint a tömeges lövöldözéseknek mindössze 5%-ában jellemző, hogy az elkövető valamilyen pszichiátriai zavarral küzd, és kezelés alatt áll. Ha ehhez a számhoz hozzá is vesszük azokat, akik esetleg még nem kaptak hivatalos diagnózist, és nem részesülnek kezelésben, még mindig jól látszik, hogy az „egyenletnek” ez a fele erősen hiányos. A mentális betegségek narratívája ugyanis kifelejt egy nagyon fontos összetevőt: a gyűlöletet.

Szigorítani kéne…

Miért éppen a gyűlölet? Elsősorban azért, mert a mentális betegségeknél sokkal több tömeges lövöldözés hátterében állt; hogy csak a legközelebbi példát nézzük, az El Paso-i elkövető saját bevallása szerint a mexikói bevándorlók „inváziója” miatt ragadott fegyvert. Fegyvert, ami szintén kulcskérdés a lövöldözésekben, és amelyhez, mint arra az APA nyilatkozata is (immár sokadik alkalommal) felhívja a figyelmet, döbbenetesen könnyű hozzáférni az Egyesült Államok területén.

A fegyvertartás felülről történő szabályozása persze egészen biztosan segítene valamennyit, ám önmagában ez sem oldaná meg a problémát. A döntéshozók többsége ráadásul erősen ellenérdekelt abban, hogy a fegyvereladások száma csökkenjen, így aztán tényleg csak idő kérdése, mikor jelenik meg a híradásokban a következő, halálos áldozatokkal járó lövöldözésről szóló beszámoló.

A mentális betegségekre mutogatás szintén nem a legjobb irány, hiszen – ahogy az APA pszichológusai is hangsúlyozták – egy ennél sokkal összetettebb probléma egyedüli okaként megjelölni a pszichés zavarokat csak még inkább elmélyíti az őket övező stigmát, és megnehezíti, hogy az érintettek megfelelő segítséget kaphassanak.

Marad tehát a gyűlölet – a lövöldözések mögött megbújó okok közül az, amelyről talán a legtöbbet kellene beszélnünk, és amiről mégis a legkevesebb szó esik.

Pedig, ha nem is tartozik önmagában a pszichés zavarok közé, a lelki egészségünkre gyakorolt hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Még nem beteg. MÉG.

A gyűlölet természetéről, azokról a szociálpszichológiai kísérletekről, melyek azt vizsgálták, hogyan működik, hosszan lehetne értekezni. Nézzétek el nekem, hogy ezt most nem teszem, és helyette csak egy amerikai pszichiáternő tollából származó, nagyon szemléletes gondolatot emelek ki arról, hogyan is hat ránk, a lelkünkre a gyűlölet:

„Képzeljünk el egy negyvenes évei közepén járó férfit, aki szereti a gyorsételeket, és körülbelül húsz kiló túlsúllyal küzd. Szívesen néz tévét a kanapén sörözgetve, és a testmozgás kimerül számára annyiban, hogy időnként kisétál a ház elé rágyújtani” – írja Amy Barnhorst.

„Nincs szükség orvosi diplomára ahhoz, hogy tudjuk, a példában szereplő férfi nem az egészség mintaképe. Még nem beteg; az orvosa valószínűleg nem még nem diagnosztizálhatott nála komolyabb elváltozást, mégis pontosan tudjuk, hogy nem egészséges. Valami hasonló történik gyakran a mentális egészség terén is.”

A szakember szerint rengeteg olyan ember él a világban, aki csalódott vagy frusztrált, mert elvesztette az állását, összeveszett a partnerével, vagy éppen dühítik azok, akik szerinte túl lassan vezetnek. Olyan problémákkal küzd, amelyeket sokan megtapasztalnak, ám velük ellentétben ő nem képes azokkal megküzdeni: gyűjti és gyűjti magában a haragot, és bosszút forral. „(Még) nincs diagnosztizálható állapotuk, betegségük, mégis veszélyesek” – mondja Barnhorst, aki szerint elég lehet az is, ha ezek az emberek bekerülnek egy olyan online közösségbe, ahol megerősítést nyer az, ha az indulataikat gyűlölet formájában csatornázhatják egy adott közösség (a mexikói bevándorlók, a zsidó vallásúak, a homoszexuálisok) felé, és máris kész a baj.

Gyűlölet

Barnhorst úgy véli, a gyűlölet még akkor is komoly szerepet játszhat a tömeges lövöldözések elkövetésében, ha a tettes történetesen tényleg küzd valamilyen mentális betegséggel.

„Kevés kivételtől eltekintve az, ami miatt az elkövetők végül meghúzzák a ravaszt, nem feltétlenül a depresszió, az ADHD, a szorongás vagy a valóság megváltozott észlelése”

– mondja a pszichiáter. „Sokkal inkább a feljogosítottság érzése, a bizonytalanság és a gyűlölet.”

Ahogy az APA szakértői is hangsúlyozták, a tömeges lövöldözések számát kizárólag úgy lehetne visszaszorítani, ha nem csak a mentális betegségek ellátásának körét szélesítenénk, hanem körültekintőbben szabályoznánk a fegyvertartást, és közös erővel dolgozni kezdenénk a közbeszédben elharapózó gyűlöletkeltés és intolerancia ellen.

A gyűlölet ugyanis észrevétlenül beszivárgott nem csak az otthonainkba, de a lelkünkbe is, és, bár ma még nehéz lenne pontosan felmérni, milyen rombolást vitt véghez a közösségekben és az egyénekben is, a tömeges lövöldözések egyre gyakoribb előfordulása jól mutatja, mennyire fontos lenne tennünk ellene.

Te kit gyűlölsz? És miért?

A gyűlölet terjedésének azért is nehéz napjainkban gátat szabni, mert minden eddiginél könnyebben tehetjük meg, hogy kizárjuk a világunkból azokat az információkat, amelyek ellentmondanak a meggyőződéseinknek. Naponta átlagosan négy-hat órát töltünk a közösségi média különböző felületein, és a nyakam tenném rá, hogy mindenki tiltott már le olyan oldalakat, vagy éppen embereket, amelyek számára érdektelennek tűnő vagy bosszantó információkkal szolgáltak, vagy egyszerűen az övétől eltérő véleménynek adtak hangot.

Az, ha bezárkózunk abba a kis buborékba, ahol mindenki azt szereti és gyűlöli, amit mi, önmagában persze nem tesz beteggé, vagy tömeggyilkossá. De elveszi tőlünk a lehetőségét valami nagyon fontosnak: hogy észrevegyük, ha rossz úton járunk. Mert, bár pszichológiai szempontból bizony nem könnyű feladat, kulcsfontosságú, hogy az életünk során képesek legyünk újra meg újra felülvizsgálni, milyen értékek fontosak számunkra, és hogy vajon biztosan jól tesszük-e, amikor teljes szívvel hiszünk abban, amit igaznak gondolunk.

A gyűlölet eltörli, elmossa, összezúzza ezeket a kétségeket: nincs többé kérdés, csak ez a pusztító erejű, mindent átható érzés. Nem kérdezem többé, kit gyűlölök, mit gyűlölök, és főként, miért, és hogyan kezdődött az egész; csak azt nézem, hogyan tudnék ártani, minél többet, minél hatékonyabban.

Ha éppen úgy, és lehetőségem van rá, akkor fegyvert fogok, és gyilkolok – mert gyűlölök valakit, valakiket, akikkel kapcsolatban vagy volt már valamilyen rossz tapasztalatom, vagy nem. Gyűlölni könnyű: olyan fekete lyuk ez az érzés, ami képes minden frusztrációt, minden rossz élményt és csalódást, bizalmatlanságot és sérülést elnyelni – és csakúgy, mint egy fekete lyuk, egyre nagyobbra és nagyobbra nő mindentől, amit bekebelez.

Nem lehet ez a jó út

„A filmekben, dalokban, a képeslapokon, mindehol azt halljuk, hogy a szeretet erős, és mindent legyőz. De azt hiszem, a gyűlölet még a szeretettel is képes lenne kiharcolni egy döntetlent” – írja a The New York Times szerzője, Frank Bruni, akinek a gyűlöletről szóló cikkéből még egy gondolatot különösen érdemes kiemelni: „Ahogy Emily Dickinson olyan gyönyörűen megfogalmazta, a remény tollas madárka; én pedig úgy érzem, a gyűlöletnek nem szárnyai vannak, hanem csápjai, amelyek körbefonnak, és nem eresztenek.”

„A remény az a tollas madárka, mely a lelkünkben fészkel, és amely szavak nélküli dalt csicsereg, s örökkön-örökké dalol”

– így hangzik a teljes, Frank Bruni által említett Emily Dickinson verssor. Ha a remény tollas madárka, nem tudom, nem merem megfogalmazni, miféle szörnyeteg lehet a gyűlölet. A gyűlölet, amely oda vezet, hogy valaki fegyvert fog, és ártatlan embereket öl.

A gyűlölet, ami (ne legyenek illúzióink) akkor is megteszi a magáét, ha pszichésen egészségesek vagyunk, vagy ha nincs hozzáférhető fegyver a közvetlen környezetünkben. Az Egyesült Államok-beli riasztó statisztikák alapján láthatjuk egy kis szeletét annak, amire képes, de talán nem is kell olyan messzire mennünk egy-egy példáért. Érdemes időről időre nem csak térben, de időben is körülnézni egy kicsit, mert ha egyvalamit tanulhattunk a múltból, más, vagy akár a saját országunk történelméből, az az, hogy a gyűlölet egészen biztosan nem fogja megoldani egyetlen problémánkat sem. Az, ha észrevesszük, mit tesz velünk, hogyan hat ránk, és miért kellene megfékeznünk – talán igen. A kérdés az, hogy vajon „dalol-e” még bennünk a remény, hogy ez megtörténhet.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This