„Te biztosan nem lehetsz cukorbeteg!” „Fel tudsz állni a kerekesszékből, csak akaraterő kérdése!” „Biztos csak színleled a rákot, azért, hogy figyeljenek rád…” Ezeket a mondatokat biztosan sosem mondanánk egy krónikus testi betegséggel küzdő személynek. Egy mentális betegséggel élőnek azonban fájdalmasan ismerősek lehetnek a fenti fordulatok.

A mentális betegségekhez kapcsolódó előítéletektől és téves elképzelésektől ugyanis leginkább ők, az érintettek szenvednek, akik számos negatív tapasztalást követően megtanulhatják azt, hogy a betegségükről jobb hallgatni, és csendben szégyenkezni miatta.

Gyenge, önző, gyáva

A mentális betegségekhez tapadó stigmát jól megvilágítja az, hogy a környezet milyen tulajdonságokkal ruház fel egy fizikai betegséggel, illetve egy mentális zavarral élő személyt. Egy rákot túlélőre általában erős és bátor emberként gondolunk, akikre büszkék lehetnek a hozzátartozói – és ez valóban így is van.

Egy szorongásos zavarral élő személy azonban csak túlreagálja a dolgokat, a depressziós gyenge, mert nem képes magát összekapni és csak sajnáltatja magát, az étkezési zavarban szenvedő jó dolgában már azt se tudja, mit csináljon és hova éheztesse magát, az öngyilkossági gondolatokkal küzdő személy önző és gyáva, egy skizofréntől pedig jobb, ha távol maradunk, mert őrült és közveszélyes.

Pont ezek a negatív sztereotípiák mutatják meg, hogy a mentális betegségek a köztudatban még mindig nem számítanak „igazi” betegségnek. Ezt az elképzelést erősítheti az is, hogy gyakran tévesen használunk saját állapotunk, hangulatunk leírására mentális betegségeket jelölő kategóriákat – például egy átmenetileg lehangoltabb időszakot depressziónak nevezünk, egy vizsgadrukkot pánikrohamnak, szociális bizonytalanságunkat pedig autizmusnak.

A lehangoltságot, reménytelenséget, szorongást és magányt mindannyian átélhettük már, ám a hozzánk közel állók biztatására, erőforrásaink mozgósításával ki tudtunk kerülni ezekből a nehéz szakaszokból – egy mentális betegség esetében ez azonban ennél sokkal bonyolultabb. Ezen tapasztalatok és a nem megfelelő szóhasználat hatására a mentális betegségek és tüneteik valódiságát, súlyosságát gyakran érvénytelenítjük, a kialakulásáért való felelősséget a benne szenvedőre helyezzük, a felépüléshez szükséges segítséget, azaz a gyógyszeres kezelést, pszichiátriai kontrollt és pszichológiai támogatást pedig elítéljük.

„A mentális betegség nem választás kérdése”

Mindezek miatt a mentális betegséggel élők gyakran önmagukat hibáztatják, amiért nem képesek kikerülni ebből az állapotból, legyőzni puszta akarattal, ami az állandó szégyen érzése mellett problémáik tagadásához és hallgatáshoz vezethet.

Silja Björk Björnsdóttir, az Izlandi Egyetem filmelmélet szakos hallgatója, aki saját élményeiből kiindulva a mentális betegségekről tart motivációs beszédeket. TED-es videójában elmeséli, milyen hosszú út vezetett számára ahhoz, hogy felemelje a telefont és segítséget kérjen: éveken át tagadta környezete és saját maga előtt is depresszióját, mert gyengeségnek tartotta, és szégyellte magát amiatt, hogy nem képes betegségét egyedül legyűrni.

„A depresszió alatt nem azt a borús érzést értem, amit egy fáradt hétfő reggel érezhetünk, inkább egy olyan orvosi tényezőt, mint mondjuk a törött láb. Használjuk akkor ezt a példát! Azt, hogy eltörtem a lábam, és nagyon fáj. Valójában annyira, hogy úgy érzem, szinte megöl a fájdalom. Valahogy összekötözöm magamnak, és úgy sétálok rajta, miközben egyre jobban eltörik. Amikor azt mondják nekem, hogy „figyelj, valami baj lehet a lábaddal”, azt válaszolom, hogy „Ó nem, rendben van, nincs eltörve. Csak egy kicsit meghúzhattam. Rendben van. Jól vagyok.”.

Három évig ezzel a törött lábbal sétáltam, hazudtam az embereknek és magamnak is, hogy minden rendben, semmi baj nincs velem. Minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy felhívok egy orvost vagy keresek egy szakembert, nem ment, mert annyira elöntött a szégyen, és arra gondoltam, hogy nem hívhatom fel az orvost, mert akkor a többiek tudni fogják, hogy nem tudtam magamtól meggyógyítani a törött lábam. […] Azért jártam olyan sok évig törött lábbal – és teszik ezt jelenleg is sokan – , mert a társadalom még mindig nem fogadta el teljesen azt az elképzelést, hogy a mentális betegség igenis betegség, és nem választás kérdése” mondja Silja.

A láthatatlan bélyeg

A mentális betegségekről kialakult stigma nem csak a saját felelősség megkérdőjelezésében és a nyelvhasználatban érhető tetten, hanem az úgynevezett szociális távolságtartás jelenségében is. Ez a kifejezés azt takarja, amikor egy mentális beteggel a diagnózisa és a hozzá tartozó sztereotípiák miatt lazítjuk, vagy teljesen megszüntetjük a kapcsolatot, ezzel nem csak konkrét fizikai, hanem érzelmi távolságot is hozva létre.

Az elzárkózás, vagy akár a teljes elkerülés hátterében többek között az is állhat, hogy bizonyos mentális betegségeket veszélyesnek ítélünk meg – ennek a legszemléletesebb példája a skizofrénia lehet. A média erőteljesen rájátszik erre az előítéletre azzal, ahogyan ábrázolják a skizofréniával élőket.

Az általuk elkövetett bűncselekmények jóval nagyobb médiafigyelmet kapnak, mintha azt egy mentálisan egészséges személy követte volna el, megerősítve ezzel azt a vélekedést, hogy kiszámíthatatlanok és agresszívek. Ezekkel a kiragadott példákkal azonban egy láthatatlan bélyeget tesznek a többiekre, akiknek azon kívül, hogy ugyazzal a mentális betegséggel élnek, semmi közük nincs a tévében bemondott gyilkossághoz, mégis hatással lesz rájuk is.

A legsötétebb magány

A mentális betegek az átélt tüneteiknél is jobban szenvedhetnek az elutasítás következtében érzett magánytól és elszigetelődéstől. Elhihetik azt, hogy valóban nem méltók a szeretetre és a figyelemre, nem tudnak ezzel megküzdeni, teljesen egyedül maradtak.

A stigma legtragikusabb következménye szerhasználaton és az egyéb betegségek megjelenésén túl a szégyen, a reménytelenség és a végtelen magány érzése miatt elkövetett öngyilkosság.

Lebontani a falakat

A rákos betegekhez hasonlóan a mentális betegek is hősök és túlélők, akik keményen dolgozhatnak felépülésükön, nekik is lehetnek jobb vagy rosszabb szakaszaik, és olykor hatalmas erőre van szükségük ahhoz, hogy egyáltalán kikeljenek az ágyból és túléljék a napot.

Abban, hogy megváltozzon a mentális betegségekről való gondolkodásunk és kikopjon a stigma, felelősségünk van mindannyiunknak. Ahogy Silja fogalmazta meg:

„Szóval mit kell tennünk ahhoz, hogy ez megváltozzon? Beszélnünk kell róla. Beszélnünk kell mindenről, ami történik velünk az életünkben, mint emberi lényekkel, mindegy, hogy tetszik-e nekünk vagy sem, jó vagy rossz hatással van-e ránk. Az érzéseink a legtisztább formái annak, ahogyan csak ki tudunk magunkat fejezni, sose kellene elrejtenünk őket (…) Le kell bontanunk együtt azokat a vastag falakat, amelyek a mentális betegségeket veszik körbe. Meg kell másznunk ezeket a falakat, akár el van törve a lábunk, akár nincs.”

Felhasznált irodalom: Psychology Today



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna

Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.
Brunner Zsanett Anna

Pin It on Pinterest